– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált, mondta az
árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.
– Tudom, mondá a vevő. Jól ismerem a tárgyat.
– Jól ismeri a tárgyat? No hát gratulálok hozzá.
A tersatoi vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő
kollegáját.
– Alászolgája uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.
Kezet szorítottak.
Az idegen hideg mosolylyal felelt.
– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem
nyujthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?
– Én legalább nem.
Az idegen meghajtá magát feszesen s a számvevő tiszthez fordult.
– Lakik most valaki a Frangipáni várban?
– Oh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha
akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.
– Hogy hiják?
– Axamita leányasszony.
– Leányasszony?
– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony?
– Köszönöm, uram.
Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverési
helyen, hanem elindult legelébb is valami szekeret keresni a városba.
Hát az nem olyan könnyű feladat.
A francziák minden uri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az
országot.
A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony.
A kinek szamara van, az már nagy úr, de a kinek asszonya van, az is úr.
Hetivásár alkalmával a tersatoi uton látja az ember, hogyan jönnek
vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen,
hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán
észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az
egész boglya egy leánynak a hátára van felpoczkolva. Ez a jármű. Vásár
után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó,
taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s
a hosszúszáruból pipázik s ha aztán megtalált izzadni (nem a leány,
hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát s még azt is a menyasszonya
hátára dobja.
Egyetlen egy kétlovas szekér volt az egész piaczon. Két rossz dikhencz
egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk
körültüzködve handzsárral, pisztolylyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka
lehet, hogy még lovat is tart.
Metell odament hozzá s üdvözlé a maga nyelvén.
– Mennyiért vinnél el engem, meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto
Réig?
A szekeres leránczolta a tüske borostás szemöldeit s azt kérdezte:
– Hol van az a Fiume?
– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piacz közepén.
– Ez itt Riéka.
– No hát legyen Riéka. Már most bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol
van.
– Nem tudom.
– Hanem Kraljeviczát tudod?
– Azt tudom.
– No hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Riékából
Kraljeviczába?
– Egy zechinóért.
A morlák még most is zechinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a
velenczei gazdára, a ki az országát elpusztította, szép erdejét
kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát,
hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a
szabadságukat; – ellenben gyűlöli a francziát, meg a németet, a ki
utakat csinál az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket:
azt mondja, hogy rablók. Azért még a pénzét sem szereti. Zechinóban
beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg:
az marad a réginél.
Tehát egy zechino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga
is Porto Réba való, tehát egyenest hazamegy, s «most» nagy ritkaság a
pénz.
– Megtoldom még borravalóval is, mondá Metell, hanem egész a Frangipani
várig kell engem szállítanod. Tudod, hol van?
– Nem tudom.
– Dehogy nem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel:
az a négytornyú vár.
– Aha! A szkriljevo spital!
– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?
– Egy zsák zechinót.
– Ne bolondozz, atyámfia.
– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A szkriljevo spitalig
nem viszlek el, ha magad aranynyá válsz is.
Azzal övébe dugta a pipáját, végig huzott az ostornyéllel a két lova
hátán s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.
Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.
Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély.
Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok
meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hítt, s tizen ugrottak ki a
szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatjára. Majd
megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.
– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.
Mind valamennyinek a jármüve kész volt kutterré változni.
– Bútort akarok szállítani a Frangipáni várhoz Porto Réba.
Erre a tiz közül kilencz meghátrált: egynek sem volt ehhez való kuttere.
Mind föltették a süvegeiket s eloldalogtak onnan.
Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás
terén.
– Oh az én kutteremben elfér minden.
– Mit fizetek?
– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.
– Tudod, hol van a Frangipáni vár?
– Óh, hogy ne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada
Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta della Forterezzától,
épen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchioban, a hol nagyon
mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillon,
ott a Valle di Drazsiczában igen jó «preze» van a hajók számára, oda én
igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.
A hajós hét nevet elmondott Metell urnak; csak magát a Frangipáni várat
nem ejtette ki azok között.
– Bútoraim vannak, a miket oda akarok szállítani.
– Oh azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a
francziák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Oh, értek én ehhez
nagyon.
– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a
várba.
– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Mi nálunk nem szokás, hogy
egy darab collot két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!
Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal.
Az a szokás, nem megfordítva.
Azután visszament a városba a zsibárús-boltot fölkeresni, a hol
bútorokat árultak.
A franczia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett
ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itt hagyták
veszendőbe.
Az olaszok kiváncsiak, kivált az ilyen kis városban, a hol minden ember
szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott ögyelgő idegent. Még
el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a
legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianot is vett és
valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután a mi csak olvasni való
regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a
németeket válogatta; a francziákat félredobta; a derék vidám Boccacciot
pedig épen a fejéhez hajigálta a nagyon kinálgató boltos legénynek.
Mindezekből olasz észszel könnyen ki lehetett okosodni, hogy a
Frangipani várban valami fiatal leány fog lakni, a kinek még naiv
világnézetei vannak.
Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.
Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a
dereglyére, s épen kedvező szele levén, megindult Porto Ré felé.
A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a
dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a
matrózok a Punta della Forterezzához.
Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett
megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor
hordott oda franczia urakat. A Punta della Forterezza még hozzá tartozik
a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az
ám. A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló
sziklanyelv, a minek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán
világító torony is a franczia urak alatt. Az egész épület sárga téglából
van, úgy világít a messzeségből, mintha egy darab arany volna. Most
abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik
neki lejárni a tengerre halászni.
– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? kérdezé Metell úr.
– Az ám. Abból él. Aztán meg a maga hét krajczárjából.
– Kitől kapja azt a hét krajczárt?
– Hát kitől kapná? A császártól.
Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony
felől, a kit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilencz
forinton.
A mint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell
úr azt parancsolá a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd
ő azalatt előre megy Axamita leányasszonyt fölkeresni.
A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság.
Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett
szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább
reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr birt
annyi gyakorlati észszel, hogy az igért borravalót a bútoroknak a várba
felszállításáért visszatartotta. Azt majd otthon kapják meg.
A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta della Forterezza
sárga épületéig, a minek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az
ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a
kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az
betéve lenni soha.
Metell úr a vasajtón át egy tornáczba jutott, a minek nyitott folyosója
a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló
őr alá s feljárkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már
nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.
Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is
volt azon; de üveg nélkül.
Abban a szobában sem volt senki.
Egy nehézkes lágyfa-asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka,
kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy,
leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falbavert szegen
függött egy medvebőrös granátos-süveg s az ágylábhoz volt támasztva egy
nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.
Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy
Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az
egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése daczára sem fedezett fel
semmit, a mi női toilettehez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt
sem. Egy nagyon kicsiny kis Máriakép bronzkeretben, függött az ágy
fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó
ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.
Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?
Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, a min még pislogott a parázs. Egy
pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a
másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztül húzva a gerendákon, ezen
lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy
bádog-casserol, a milyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala
lyukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az
rakva az elmult két évtized valamennyi korszakának és nemzetének apró
pénzeivel, rézzel és ezüsttel, a hogy azokat egy takarékos katona a
zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos.
Metell úr mosolygott és bámult.
Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal
együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind
tárva-nyitva.
De hát hol van az, a ki itt lakik?
Metell úr elkezdte fenhangon hívni nevénél a keresettet.
– Axamita leányasszony!
Semmi nesz sem támadt a kiabálására.
Utoljára megsejtett egy csapó-ajtót a tűzhely mellett, a minő a dalmata
házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt
talált egy hágcsót, a mi az épületből levezetett. Lemászott rajta. Az
épület mögött azon a hosszú keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A
jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a Bóra el ne hordja, s e
falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szőlővenyige futott fel a
párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt
szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a
bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarin-bokrok mögött végre
egy emberi alakot látott meg Metell úr, a ki azzal volt elfoglalva, hogy
valami ismeretlen növénybokor körül magas kupaczokba töltögette fel a
földet hosszúnyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma
úgy hívják, hogy «burgonya».
Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal.
Öltözete a császári granátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga
hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakancscsal, fején a felhajtható
úgynevezett holczmüczli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy
tenyérnyi bronz vitézségi érem, a miket a napoleonlegyőző sereg
veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő
három csillag jelzi, hogy a vitéz hadfi őrmesteri ranggal kvietált.
Arcza a katonás alaknak napbarnította bronzszinű, kemény, merev
szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete
szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakált nem visel, hanem a
helyett egy pár kardvágás forradáshelyét az arczán, megvetően lefelé
vonuló száját még jobban lehúzza a kurtaszárú pipa.
– Hej, vitéz őrmester! jó napot! üdvözli őt a látogató úr.
Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg;
s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mi
tetszik?
– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.
– Mit keres itt az úr?
– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap
ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én
vagyok a vár ura mától fogva.
– A hogy vesszük. Felelt a katona.
– De nem «a hogy vesszük»; mert én azt rögtön birtokomba is akarom
venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van
átveendő: valami házfelügyelőnő, vagy micsoda.
– Ugy van.
– A kit Axamita leányasszonynak hínak.
– Úgy híják.
– No hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.
– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita
leányasszony itt van. Én vagyok az.
– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.
– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprincz
Ferdinand granátos zászlóalj első compániájából, ez idő szerint obsittal
kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a
bajuszával az égbe bámuljon?
– Most már emlékezem, mondá az uraság. Hogyne emlékezném, hányszor
olvastam az ujságokban…!
– … Meg a hadi bulletinekben, uram.
– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hős tetteit.
Érdemrendet is kapott.
– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem
volna, ha irni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt,
Párist, – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét
krajczár lénungot naponkint, és holtig való lakást a Frangipani várban,
akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.
– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.
– Tegye hozzá «leányasszony». Leány vagyok, az is maradok.
– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak, hogy nem sajnálom
kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához
naponkint másik hét krajczárt, s nagyon örülök rajta, hogy kenddel
összeköttetésbe jöhettem.
– Itt akar az úr lakni?
– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, a ki itten marad, mindaddig,
míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.
– Nekem tudnom kell, hogy ki az? Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő
akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm,
azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak
azonnal feljelentsem.
– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem
szándékozik itt megtelepedni.
– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek,
prikulicsnak, hamis pénzverőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok.
Igaz hitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.
– A kit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.
Axamita a holczmüczlijére ütött a tenyerével.
– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?
– Tizennyolcz éves.
– Tizennyolcz? Aztán szép?
– Igen szép.
– Ahhoz meg épen nagyon rossz hely a Frangipani vár. – Átkozott vár ez
uram! (Axamita a pipája csutoráját, a zápfogára szorítva, dörmögé oda
Metell fülébe:) Ebben a várban nem szabad csókolódni.
– Azt is tudom. – Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A
Frangipani várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. – Az a
leány nekem testvérem.
– Az már más.
– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök
ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt az alatt a világban? Senki ő
hozzá más ide nem jön.
– De már arról bizonyos vagyok, uram.
– Azért mondom, hogy én rám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is
itt tarthatom. Így a szegény hugom mellett lesz egy nőszemély, a ki
szolgál neki, a kivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy
vitéz, bátor katona, a ki őt megvédelmezi.
– Bizonynyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.
S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyujtá a tenyerét Metell
úrnak, a minél izmosabb, kérgesebb tenyere soha sem volt granátos
őrmesternek. Metell úr megigérte neki, hogy még egy bál dohánynyal is
megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.
– S már most menjünk fel a várba, nézzünk körül, melyik része volna a
legalkalmasabb lakóhelynek? Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég
lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.
– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek
aztán hagyjunk békét.
Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot, meg egy
bedrótozott lámpást, a miben már égett a gyertya; a kardja is az
oldalára volt kötve.
– Majd én előlmegyek.