Vége volt a nagy európai háborúnak, a nagy világhódító ott ült már szent
Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párisban restaurálták
Francziaországot. A sok újonnan teremtett királyság, respublika
visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd-napja
is elmult, s lett belőle megint magyar partvidék, Isztria, Horvátország.
Czifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor
változtatott urat; volt a velenczei doge birtoka, a római császáré,
azután a muszka czáré, később a franczia császáré, újra a római
császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak
visszakerült a római császárhoz, a ki egyúttal magyar király is.
Legutoljára a francziák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az
udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok
remanentialis várakból azokat, a mik nem fortificationalis czélokra
valók, el kell kótyavetyélni. Minden áron túl kell rajtuk adni.
A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersato,
mindjárt a város fölött, a másik Porto Ré mellett Frangepán vára. Mind a
kettőt ott árverezték a fiumei hadosztály-bizottság épületében.
Tersato vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden
magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Ré mellett
azonban messziről is közelből is visszariasztó képet mutat: akár
szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a
gondolatja támad: «no ott nem szeretnék lakni».
Azonban ez most nem tesz külömbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog,
nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes?
Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél már a
legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.
Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak
megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobraütött
építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? hány szoba, hány udvar,
hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak e pinczék? Földalatti
lakások? Semmi sincs abból, itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon
különösnek tetszhetik, a míg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.
– Tersato vár – száz forint! Ki ád többet érte?
– Száz forint! Egy egész várért, a minek a falaihoz a Frangipániak a
seravezzai és brocatelloi tarka márványt gályateher számra hozatták
Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a hires kőfaragó Polciatello
egy álló esztendeig dolgozott; a minek a boltozatai művészi freskókkal
vannak feldiszítve, a födélzete veresréz, s az ajtajai faragott
diófából, s egy-egy zár, a hozzávaló mesterséges kulcscsal muzeumba való
remek.
– Száz forint az ára! Ki ád többet érte?
Még csak el sem köhinti magát rá senki, nehogy valamiféle megszólalásnak
vegyék.
Pedig a nagyterem tele van uraságokkal, a kik messze földről jöttek ide.
Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük
boszniai és dalmátiai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a
fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú,
magasra poczkolt vállú redingotokban, sótartóforma kalapokkal, aztán meg
isztriai hajósok, velenczei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt,
mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!
Senki sem igér de csak egy rézgarast se a száz forintra.
Pedig nem jár abba a várba semmiféle kisértet, egyedül az a prózai indok
veri le az árát, hogy a fentartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak
nagy urnak való. Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg
minek jöjjenek Tersatóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? A
kik hajdanában ezt a várat építették, kis királyok voltak Dalmátiában,
birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete,
a gyönyörű dalmata erdők, a mikből Velencze hajóhada épült és a
hirhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége
már. Velenczének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már
őserdeje. A velenczeiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok,
ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is,
akkor aztán jött a Bóra s elhordta magát a földet. Ott most csak egy
sziklasivatag van. A hires aranybányákról azt sem tudni már, merre
voltak? Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta
nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár, csak rá fizet, s
ezért szeretne tőle megszabadulni.
Az árverező főtiszt csak alább kezdi.
– Tersato vára! ötven forint! Ki ád többet érte?
Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.
Még alább eresztik.
– Tersato vára! Huszonöt forint! Ki ád többet érte?
Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok,
tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az
olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe,
közbekiált:
– Huszonöt forint! meg két garas!
Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt
forintban, meg két garasban. S még az a boszúsága is megvolt, hogy
minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle
jó tanácsokat, hogy mire használhatja a jó várát. A tábornok, a kinek a
nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napoleoni
hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat
sem vett be egész katonáskodása alatt.
Következett a sor a második várra.
– Frangipáni vára Porto Ré mellett, ára száz forint! Ki ád többet érte?
– Ugyan ezredes úr! kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s
nagy veres esernyőjére támaszkodó, borotvált arczú uraság: ne tréfáljon
itt velünk. Ha már Tersato várat huszonöt forintért meg két garasért
ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Ré alatt csak nem kezdhetjük ennél
magasabban.
– Igaza van az urnak! Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ád
többet érte? A Frangepáni vár Porto Ré mellett.
Már itt az elébbeni túlovatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja
kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: –
hogyan? annak fizetnek-e, a ki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is
kell lakni?
Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!
A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni öt forintos lépcsőzetekben.
– Húsz forint! Ki ád többet érte?
– Tizenöt forint! Ki ád többet érte?
– Tiz forint! Ki ád többet érte?
Innen aztán már csak két forintos skálákban lépett lefelé a kinálgatás.
– Nyolcz forint! Ki ád többet érte?
Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelid,
melancholikus hang:
– Kilencz forint!
Minden ember oda nézett.
Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a perczben, a
midőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az
eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról,
hogy őt kilencz nap előtt megharapta a veszett kutya.
Az árverező egy magas, nyulánk férfi volt, valami keleties zsinóros
viseletben, a milyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüst gomb a
mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdigérő sárga sarkantyús
csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel
kutyorodik az orra két czimpája fölé. Arczszine halovány, termetre
szikár, de széles vállú és csipejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak
a szemei árulják el tengerszinükkel, hogy északiabb vidékek szülötte. A
kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör
oszlophoz dülve, nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig
lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tünt fel eddig
szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az ethnographiai
kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftányban.
– Bizony rajta marad! suttogják a közelállók.
– Kilencz forint először! – Uraim! Az egész Frangepáni vár! Kilencz
forint másodszor! – Ki ád többet? – Senki többet? – Kilencz forint
harmadszor!
A dob rápördült. A Frangepáni vár is el volt ütve.
– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált, szólt hátrafordulva a
veres umbrélás olasz az idegenhez.
Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.
Az árverező tiszt úr nyugalommal töltögette be a rubrikákat.
«Frangipáni vár, Porto Ré mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung».
A vevő kivette a vörös bagariabőrtárczát a mentéje zsebéből s
leszámlálta a kilencz darab veres paizsos bankót az asztalra.
– A vevő neve? kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt.
A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak
eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia
magának s aztán ugyanazon az elébb hallatott mélabús hangon bediktálta:
– Babiagorai Riparievich Metell!
– Enyje uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételár.
– Nem tehetek róla, mondá a vevő, s aztán szótagonkint mondta tolla alá
a hivatalnoknak a veszedelmes hosszuságú nevét.
A körülállók a vállukat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet
kimondani valaha. Semmi baj! Egygyel több idegen a dalmát parton, a kit
nem ismer senki.