hiszed, hogy bolond vagyok; vizsgálgatsz és óvakodsz tőlem. Azt kérded
magadban: »Ugyan mi lelte ezt ma este?« De ha egyszer megértenéd
borzalmas és fölfoghatatlan szenvedésemet, ha talán egy nap átéreznéd
azt, amit mondok, ó, akkor jöjj el hozzám és mondj csak ennyit:
_Megértettelek!_ Talán egy pillanatra boldoggá teszel.
Tudod azt, hogy főleg az asszonyok eszméltetnek leginkább
magányosságomra?
Ó, nyomorult, hitvány élet! Mennyit szenvedtem tőlük s ép azért, mert ők
könnyebben elhitették velem, mint a férfiak, a csalóka ábrándot, hogy
nem vagyok egyedül.
Ha az ember szeret, azt hiszi, hogy egyénisége magánzárkájából végre
kiszabadul. Végtelen boldogság tölti el! És tudod miért? Tudod, honnan
származik ennek az emberfeletti boldogságnak érzése? Onnan, hogy azt
hisszük: többé nem vagyunk egyedül. Megszűnik magányosságunk; fejünk
felől elszáll a társtalanság rettenetes átka! Ó, milyen tévedés! Az
asszony az Ábránd nagy hazugsága. A magányos szív örök szerelmi vágya
még jobban gyötri, mint a férfit.
Ismered az édes órákat, amelyeket e hosszúhajú, bűvölő tekintetű idegen
lényekkel töltünk. Milyen mámorba szédül elménk! Mennyi csábos álomkép
hivogat!
Úgy tűnik fel, hogy a nő és mi nemsokára _eggyé_ leszünk. Csalóka
reménnyel, türelmetlen örömmel várjuk heteken át, hogy a »nemsokára«
valóra váljék. De nem válik azzá sohasem és egy szép napon arra
ébredünk, hogy magányosabbak vagyunk, mint valaha is életünkben.
Minden csók, minden ölelés után mind mélyebben hullunk vissza fájó
árvaságunkba. Ó, milyen gyötrő, kétségbeejtő érzés ez!
Egy költő, Sully Prudhomme, megírta:
A csókok csak lázas igyekvések,
A tehetetlen szerelem hiú kísérlete,
A testen át lelket lélekbe fonni…
Igen, hiú álomkergetés. Utána: kiábrándulás és elválás. Ha később
viszontlátjuk, talán föl sem ismerjük a nőt, aki életünk egy
pillanatában a mindenséget jelentette s akinek rejtett és
mindenbizonnyal nagyon közönséges gondolatát sohasem ismertük meg.
Még azokban az órákban is, amikor úgy látszik, hogy a vágyak, óhajok
teljes összeolvadásában, az életeknek titokzatos találkozásában
leszállunk az asszonyi lélek legmélyéig, még akkor is sokszor egyetlen
szó villámként leplezi le a sötét szakadékot, amely bennünket tőle
elválaszt.
És az életnek mégis csak egyetlen ajándéka: egy-két órát tölteni a
szeretett asszony mellett, nem beszélni hozzá, csupán élvezni
jelenlétét. Ennél ne is várjunk többet, mert két ember sohasem
egyesülhet.
Ami engem illet, én bezártam a lelkemet. Többé már senkinek sem mondom
azt, amit hiszek, szeretek vagy gondolok. Tudván, hogy örökös magányra
vagyok ítélve, az életet csak nézem anélkül, hogy véleményeimet
kifejezném. Mit érnek a vélemények, hitek, viták és élvek! Minthogy
mással semmit meg nem oszthatok, tehát nem is érdeklődöm semmi után sem.
Oszthatatlan gondolatom örök rejtély marad. A mindennapi kérdésekre
megvannak a szokásos feleleteim s ha még beszélni sincs kedvem, van
mosolyom, amely annyit jelent: »igen«.
Mondd, megértesz engem?
*
Lementünk az Étoile diadalívéig s azután visszajöttünk a Concorde-térig,
mert barátom mindezeket lassan mondta el s még sok mindent hozzájuk
fűzött, amire már nem emlékszem.
A téren hirtelen megállt s karját a gránitobeliszk irányába emelte,
melynek hosszú, karcsú egyiptomi profilja a ragyogó levegőégbe
beleveszett s amely itt a párizsi kövezeten érthetetlen felírásaival oly
sajátságosan egyedül állt. Egy pillanatig szótlanul mutatott rá, azután
fölkiáltott:
– Lásd, mindnyájan olyanok vagyunk, mint ez a kő!
Ezzel sarkon fordult s üdvözlés nélkül ott hagyott. Részeg volt? Bolond?
Bölcs? Máig sem tudom. Néha azt hiszem, hogy igaza volt; néha pedig az a
meggyőződésem, hogy elméje megháborodott.
Lefekvés előtt.
_A kandallóban vidáman ropog a tűz. A japán asztalon két teáscsésze,
mellette füstölgő szamovár, cukortartó és rumos üveg._
_Sallure gróf székre dobja kalapját és bundáját, míg a grófné leveti
báli belépőjét s a tükör előtt haját igazítja. A tükörben visszaverődő
arcára bájosan rámosolyog s vékony, gyűrűktől csillogó ujjaival
halántéka körül megigazítja hajfodrait. Azután férjére néz, aki pár
perce zavartan figyeli, mintha valamely belső gondolat erősen
feszélyezné. Végre megszólal:_
– Eléggé körülrajongták a bálon?
_Az asszony diadaltól és dactól fölcsillogó szemmel mélyen a férj
szemébe néz és aztán így felel:_
– Azt hiszem, igen.
_Azután leül. A férj vele szemben foglal helyet s amíg egy vajas
zsemlyét darabokra tép, a fogai közül dünnyögi:_
– Szinte nevetségessé tettek engem? Nemde?
_Az asszony mosolyogva válaszol:_
– Jelenetet akar rendezni? Talán szemrehányásokat óhajt tenni?
– Legkevésbbé. Csupán annyit akarok megjegyezni, hogy Burelnek a
magaviselete bő tápot szolgáltatott mindenféle megszólásra. Tudja… ha
még… nos igen… ha még jogaim lennének magával szemben, meg is haragudtam
volna.
– Kedvesem, legyen őszinte. Vallja be, hogy ma nem úgy gondolkodik, mint
ezelőtt egy évvel. Tavaly, mikor szeretője volt, akit imádott, oly
kevéssé törődött azzal, hogy nekem udvarolnak-e vagy sem. Nekem fájt és
szóltam is magának, mint maga ma este, de valamivel több joggal:
Barátom, maga hírbe hozza Servy bárónét s engem nevetségessé tesz. Mit
felelt erre? Finoman tudtomra adta, hogy szabad vagyok és kifejtette,
hogy úri emberek közt a házasság csupán társadalmi, de nem erkölcsi
kapocs. Nem igaz? Megértette velem azt is, hogy a szeretője csábítóbb,
szebb és ezerszer asszonyibb, mint én. Ezt többször is mondta:
asszonyibb. Mindezt természetesen világfihoz és gyöngéd férfiúhoz
méltóan oly sok bókkal fűszerezte s annyi kímélettel adta be, hogy
figyelmességét el kellett ismernem. Mindazáltal nem kevésbbé értettem
meg a dolgot, mintha nyersen mondta volna meg.
Megegyeztünk, hogy ezentúl csak egymás mellett s nem egymással élünk és
gyermekünk miatt a házasélet külső kereteit megőrizzük.
Maga igen nagylelkűen viselkedett. Szavain áttetszett a gondolat, hogy
hűségemet illetőleg csupán a látszathoz ragaszkodik. Hosszan értekezett
a nők finom tapintatáról és ügyességéről, amellyel a külsőségeket mindig
megőrizni tudják és jóformán felhatalmazott arra, hogy szeretőm legyen,
ha ezt titokban tudom tartani.
Nagyon jól megértettem magát. Borzasztóan szerelmes volt Servy bárónéba
és hitvestársi ragaszkodásom, törvényadta szerelmi előjogaim terhére
voltak. Bizonyára minden képességével csupán szeretője előtt kívánt
csillogni. Elhatároztuk tehát, hogy külön élünk. Társaságba együtt
megyünk; együtt jövünk haza s azután kiki a maga szobájába megy.
Így ment ez egy darabig; de néhány hónap óta azt veszem észre, kedvesem,
hogy maga féltékenykedik. Ugyan milyen jogon?
– Kedves asszonyom, féltékenységről nincsen szó! De kötelességem óvni
magát attól, hogy rossz hírbe keveredjék. Maga fiatal, élénk, bizonyos
mértékig kalandvágyó…
– Bocsánat, ha már kalandorokról beszél, ne mulasszon el párhuzamot
vonni köztem és maga között.
– Kérem, ne tréfáljon. Mint komoly és őszinte barátja beszélek. Amit
rólam az imént mondott, egyoldalú túlzással volt beállítva.
– Egyáltalában nem. Maga bevallotta viszonyát s ezzel mintegy
fölhatalmazott, hogy példáját kövessem. Én ezt nem tettem meg…
– Engedjen meg…
– Hagyjon beszélni! Én ezt nem tettem meg. Nincs szeretőm és nem is
volt… idáig. Várok… keresek… Nem találok. Nem vagyok könnyen
kielégíthető. Olyat akarok, aki többet ér magánál… Nem veszi észre az
ebben rejlő bókot? Minek vág olyan zord arcokat?
– Asszonyom, nem szeretem ilyen dolgokban a tréfát.
– De én nem tréfálok! Maga a XVIII. századi rokokó erkölcsökről beszélt.
Emlékszik még? Azt mondta, hogy XV. Lajos korának könnyed életfelfogását
követi. Látja, nem felejtettem el. És jól jegyezze meg, barátom, hogy
akármint is erőlködik, amely napon nekem úgy tetszik, hogy többé ne
legyek az, ami idáig voltam: maga anélkül, hogy sejtené, olyan csinos
kis – szarvat kap a fejére, mint annak a rendje.
– Ugyan kérem, úriasszony létére hogy vehet ilyen közönséges
kifejezéseket a szájára!
– Közönséges kifejezések?… Hát nem pukkadozott a nevetéstől, amikor az
éles nyelvű Gers grófné azt mondta, hogy szinte sajnálja Servy bárót,
amiért hatalmas szarvait, amelyekben mindenki más gyönyörködik, saját
maga nem láthatja.
– Ami Gers grófnénak ajkán talán mulatságosan hangzik, a magáén csupán
illetlenség.
– Dehogy is! Csak maga találja a fölszarvazott szót mulatságosnak, ha
Servyről és nagyon póriasnak, ha becses személyéről van szó. Minden
attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Különben pedig nem
ragaszkodom e kifejezéshez és csak azért használtam, hadd lássam, hogy
maga elég érett-e már?
– Érett?… Mire?
– Arra, hogy az legyen. Ha egy férj dühös, mikor ezt a szót hallja,
annyit jelent, hogy a veszély már közelről kerülgeti, de még nem érte
el. Két hónap mulva, majd meglátja, nevetni fog, ha fölszarvazott
férjről lesz szó… Ez már kicsit baj… Ez annyit jelent, hogy az ember
maga is benne van… Mentesítve van a gyanútól.
– Kedves asszonyom, maga ma nagyon illetlen. Még sohasem láttam
ilyennek.
– Hja! Kitanultam! Maga volt a mesterem.
– Hagyjuk ezt! Beszéljünk komolyan. Nézze, kedvesem, nagyon, de nagyon
kérem, máskor ne hatalmazza föl Burelt, hogy oly tüntető szemtelenséggel
csapja a szelet magának, mint ma este.
– Féltékeny! Mondom, féltékeny!
– Nem, egyáltalában nem! Csupán a nevetségességet akarom kikerülni! Erre
jogom van! Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám! És kijelentem: ha ez
az úr még egyszer a maga vállának, sőt a keblének merészelné szavait
elsuttogni…
– Csak szócsövet keresett!
– Hát… kitépem a fülét.
– Mondja, talán szerelmes belém?
– Elég csinos hozzá, kedves asszonyom!
– Ilyen maga! A baj az, hogy én már nem vagyok szerelmes magába!
_A gróf székéről fölkel. Megkerüli a kis asztalt és felesége háta mögé
állva, vállát szenvedélyesen megcsókolja. Az asszony fölugrik és mélyen
a férje szemébe nézve mondja:_
– Kettőnk között az ilyennek igazán nincs értelme. Külön élünk.
Leszámoltunk egymással.
– Ne haragudjék, édesem, de egy idő óta ellenállhatatlannak találom!
– Szóval… maga is úgy találja… Akkor nyertem! Maga is érettnek talál!
– Ellenállhatatlannak, a legcsábosabb asszonynak találom, édesem! Olyan
karjai, vállai vannak…
– Amelyek Burelt ki fogják elégíteni…
– Kegyetlen! Tudja, hogy elragadó és szándékosan játszik velem.
– Úgy látszik, egy idő óta böjtöl.
– Hogy mondja?
– Azt mondom, böjtöl.
– Hogy érti?
– Ha az ember böjtöl, akkor éhes. Ha éhes, ráfanyalodik olyan ételekre
is, amelyekhez különben nem nyulna. Én is ilyen fogás vagyok. Egyszer
eltolt magától, de ma este, jobb híján, belém ízlelne.
– Margit, kitől tanulta ezt a rettenetes beszédmodort?
– Magától! Gondolja csak meg: mióta a bárónéval szakított, tudtommal
négy szeretője volt. De ezeket már a félvilágból halászta. Úgy látszik,
igaz művésznőkre volt szüksége… Ilyen körülmények között minek nevezzem
ma esti hevületeit, ha nem futólagos böjti időszak következményeinek?
– Őszintén és nyersen beszélek, Margit. Magába szerettem. Újra és
komolyabban, mint valaha.
– Hm, hm! Szóval… szeretné újra kezdeni?
– Igen, asszonyom.
– Még ma este?
Ugyan, Margit!
– Már megint megbotránkozik. Értsük meg egymást, kedvesem! Mi teljesen
függetlenül állunk egymással szemben. Felesége vagyok, az igaz, de közös
megállapodás folytán egészen szabad. Másfelé akartam lekötni magamat;
maga kér, hogy a maga hódolatát fogadjam el. Hát jó, beleegyezem. De
csak… ugyanazon az áron.
– Nem értem.
– Majd megmagyarázom. Érek annyit, mint a maga félvilági delnői? Legyen
őszinte.
– Ezerszer annyit.
– Még a legszebbnél is többet érek?
– Milliószor többet.
– Nos hát, mibe került magának a legkülönb barátnője három hónap alatt?
– Már megint nem értem!
– Megismétlem: mit költött a legcsinosabb barátnőjére három hónap alatt
pénzben, ékszerben, vacsorákban, szórakozásokban és a többi? Szóval mibe
került a teljes ellátása?
– Honnan tudjam?
– Mégis csak tudnia kell! Legalább is úgy átlagban kiadott ötezer
frankot havonként?
– Igen… körülbelül annyit.
– Nos hát, kedvesem, fizessen nekem ötezer frankot és a magáé leszek ma
estétől kezdve egy egész hónapon át.
– Őrültség!
– Ahogy gondolja! Jó éjt!
_A grófné kimegy s hálószobájába nyit. Ágya meg van vetve. A szobában
parfőm-illat terjeng s beszívódik a kárpitba._
_A gróf megjelenik az ajtóban:_
– Kellemes illat van itt.
– Igazán?… Pedig csak a régi. Peau d’Espagne.
– Csodálatos!… Soha még parfőm nem tetszett így!
– Lehet. De most kérem, hagyjon magamra, le akarok feküdni.
– Margit!
– Menjen ki!
_A gróf beljebb lép s karosszékbe ül._
_A grófné:_ Ah! A jó modor! Különben csak maga bánja meg!
_Báli ruháját lassan leveti. Meztelen, fehér karja előbontakozik a zöld
selyem alól. A tükör elé áll s karját a feje fölé emeli, hogy
hajkoronáját lebontsa. Fekete selyem vállfűzője felett a csipke mögül
kis rózsaszínű foltocska kacérkodik elő._
_A gróf szenvedélyesen pattan fel és feléje közeledik._
_A grófné:_ Ne jöjjön közel, mert megharagszom…
_Átkarolja és ajkát keresi._
_Az asszony felkap a toalettasztaláról egy pohár vizet, amelyet
illatosítva szájvíznek készítettek elő s a vállain keresztül férje
arcába önti._
_A férj dühösen rázza meg víztől csepegő arcát s fojtott hangon
morogja:_
– Ostobaság.
– Lehetséges… De ismeri feltételeimet. Ötezer frank.
– De ez a világ legnagyobb hülyesége lenne!
– Miért?
– Miért? Egy férj, aki megfizeti a feleségét, hogy az éjt vele töltse!…
– Ó, milyen csunya szavakat használ!
– Bánom is én! Ismétlem: hülyeség lenne törvényes feleségem szerelmét
pénzért megvásárolni!
– Még nagyobb ostobaság félvilági nőket megfizetni, mikor az embernek
felesége van.
– Lehet, de az nem nevetséges!
_A grófné a kanapéra ül s lassan lehúzza harisnyáját, kifordítva, mint a
kígyó bőrét. A rózsaszínű lábszár kibomlik a finom zöld selyemtokból s
az apró láb megpihen a szőnyegen._
_A gróf közelebb lép és egyezkedő hangon megszólal:_
– Milyen furcsa gondolatai vannak!
– Többek között?
– Többek között ötezer frankot kérni tőlem.
– Mi sem természetesebb! Mi idegenek vagyunk egymásra nézve, úgyebár?
Maga vágyakozik utánam. Elvenni nem tud – mert a felesége vagyok. Nem
marad más hátra, mint hogy megfizet, kissé talán olcsóbban, mint mást.
– Nem is olyan rossz dolog ez! Gondolkozzék csak rajta. A pénz,
ahelyett, hogy valami uccai lányhoz kerülne, itt marad a maga házában, a
maga háztartásában. Meg aztán, lehet szellemes ember számára valami
izgatóbb, mulatságosabb, mint hogy megfizeti saját feleségét? A
törvénytelen szerelemben a férfiak csak azt szeretik, ami sokba kerül.
Maga a mi törvényes szerelmünknek különös ízt, idegen mámorok árnyalatát
és kis malackodási jelleget kölcsönöz azzal, hogy úgy taksálja, mint a
vásárolható szerelmet.
_Az asszony majdnem minden nélkül emelkedik föl helyéről s a szekrénye
felé megy:_
– És most, uram, távozzék, vagy becsengetem a szobalányt.
_A gróf zavartan, bosszús arccal nézi feleségét s azután hirtelen hozzá
vágja pénztárcáját:_
– Hát nesze – bajadér! Nem is öt-, hanem hatezer!… De aztán…
_A grófné felveszi a pénzt, lassan számolni kezdi s mosolyogva kérdi:_
– De aztán? Mi aztán?…
– Hozzá ne szokjál!
_Fölkacag s férjéhez közeledve:_
– Minden hónapban ötezer, uracskám, különben mehet a kokottokhoz. Sőt ha
nagyon meg lesz elégedve… még emelést is kérek…
A kis baka.
Két kis baka minden vasárnap együtt rándult ki. Mihelyt a szabadságot
megkapták, sietve hagyták el a kaszárnyát és jobbra fordulva gyors,
katonás léptekkel szelték át Courbevoiet, e Párizs melletti városkát,
ahol ezredük állomásozott. Mikor az utolsó házakat is elhagyták s a
poros országútra fordultak, amely Bezons felé vezetett, lépésük üteme
lassúbbá vált.
Kicsik és soványak voltak mind a ketten. Szinte belevesztek hosszú és
széles köpenyegükbe, amelynek ujja kezüket egészen elnyelte. Piros
nadrágjuk is méreteiket messzi túlhaladta, úgy, hogy ha sietni akartak,
lábaikat széjjel kellett vetniök. Hatalmas csákójuk alatt alig látszott
valami arcukból: két beesett, vékony orca, két szelid, kék szem,
amelyből a breton fajnak romlatlan, majdnem állati naivsága sugárzott
ki.
Útközben szót sem váltottak, csak mentek előre s arra a champiouxi
erdőrészletre gondoltak, amely szülőföldjükhöz annyira hasonlított s
ahová minden vasárnap kirándulni szoktak. Igazán jól csak itt érezték
magukat s a nyelvük is csak itt eredt meg.
A colombesi és a chatoui utak keresztezésénél, hol az útra a nagy
nyárfák árnyékot vetnek, irtózatosan nehéz csákójukat levetették s
homlokukat megtörölték.
A bezonsi hídon mindig megálltak kissé és nézték a lábuk alatt
folydogáló Szajnát. Kikönyököltek a híd vaskorlátján s pár percig
bámulták a mélységben tovasikló nagy folyó vizét. Néha vitorlás hajók s
nagy leeresztett kéményű gőzösök mentek a vízen. Ilyenkor a két kis
katona a vannesi kikötőre gondolt, melynek szomszédságában laktak, s a
halászbárkákra, amelyek Morbihanból a nyilt tengerre vitorláztak.
Amint a hídon átmentek, a falu hentesénél, pékjénél s a kocsmárosnál
bevásárolták napi szükségletüket: darab véreshurkát, tíz krajcárért
kenyeret és egy liter fehér bort. Ezeket zsebkendőbe kötözték s
felváltva cipelték. Mikor a faluból kiértek, már csak nagyon komótosan
haladtak előre s elkezdtek beszélgetni egymással.
Előttük sík mező terült el, amelynek egyhangúságát itt-ott kisebb
facsoportok élénkítették. A kedves erdőjükbe vezető ösvény beleveszett a
zöld búza- és zabföldekbe. Kerderen János nem egyszer erősítette Ganidec
Péternek:
– Akár csak Plounivonban. Szakasztott mása a mi erdőnknek.
– Igen. Mintha csak a’ vóna!
Így mentek egymás mellett s emlékükben szülőföldjükről sok apró kép
támadt föl; egyszerű, közvetlen dolgok, mint gyermek rajzai: kút s
körülötte a mező, kőkereszt a válaszúton, halászkunyhó, melynek
ajtajánál kiterített háló szárad.
Gyakran megálltak egy nagyobb kőnél is, amely határt jelzett, csak
azért, mert emlékeztetett a plounivoni dolomitokra.
Amint az első facsoporthoz értek, Péter mindig mogyorófavesszőt vágott
magának s amíg nyirkos, síkos héját hántotta, az otthoni emberekre
gondolt.
János hozta az ételcsomagot.
Időnként Péter megemlítette egy-egy otthoni ismerősük nevét vagy néhány
szóval gyermekkoruk valamelyik eseményét mondta el. Ilyenkor azután
sokáig hallgattak, mert volt min eltünődniök. A honi föld lassanként
egészen megszállta képzeletüket; eltűnt a távolság és az ismerős
tájképek, a szokott látóhatár s a tengerpart éles, ízes levegője
álmodozó érzékeik előtt hivogatólag támadt föl.
Többé már nem a jellegzetes trágya szaglott körülöttük, amellyel a
párizskörnyéki földet hízlalni szokták, hanem virágzó magyalbokrok
különös illatát hozta a tenger felől támadt szél. A folyópart fölött
lebegő vitorlák nagy sárga vitorlákká változtak, amelyek az otthoni
búzaföldek mögött húztak el a kék tenger felett.
Lassan, álmodozva lépdelt a két kis baka s lényüket az otthonra való
visszaemlékezés átható, kifejezhetetlen bánattal töltötte el, mint
amilyent a ketrecbe zárt állatok érezhetnek, ha fölsajog bennük az
őshaza emléke.
Mire Péter botjáról a héjat lehántotta, megérkeztek a kis erdő szélére,
ahol vasárnapi ebédjüket rendszerint elkölteni szokták. A bokorban
megtalálták az elrejtett két tégladarabot; összehordtak száraz gallyat s
a véreshurkát a kés hegyére tűzve megsütötték.
Mikor ételüket elfogyasztották az utolsó morzsáig, italukat kiitták az
utolsó cseppig, ülve maradtak egymás mellett a fűben s nehéz
szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kézzel, mint a misén, piros nadrágjukat
a mező pipacsai közt előre tolva, a messzeségbe bámultak. Csákójukon,
sárgarézgombjaikon megcsillogott a napfény, ami megállította a
pacsirtákat, amelyek fejük fölött lebegve csattogtatták csőrüket.
Délfelé kezdtek mind sűrűbben Bezons felé nézegetni, mert ez időtájban
szokott jönni a »tehenes« leány.
Minden vasárnap elment előttük, hogy megfejje és istállóba vezesse
tehenét. Az egész vidéken ez a tehén volt az egyetlen, amely kint
legelészett a kis mezőn, nem messze a helytől, ahol a két baka ebédelni
szokott.
Nemsokára megpillantották a szolgálót, amint a mezőn átvágott. Egyetlen
élő lény volt az egész határban. A két katona örömmel nézte, hogy repdes
a napfény a fényes pléhvödrön, amelyet kezében tartott. Sohasem
beszéltek róla; csak nagyon jól esett, ha látták, anélkül, hogy tudták
volna, miért.
Erős, tagbaszakadt, vöröses hajú leány volt. Igazi típusa a párizsvidéki
parasztlánynak: eleven, kacér és vakmerő.
Mikor másodízben látta a két bakát ugyanazon a helyen, vidáman szólt
hozzájuk:
– Jó napot, vitéz urak!… Minden vasárnap ide gyünnek?
Péter, aki merészebb és a szóra készebb volt, mint János, zavartan
dadogta:
– Igen. Itt pihenünk.
Ennyi volt az egész. De a következő vasárnap a leány már rájuk vihogott,
kötekedve és fölényesen, mert látta félénkségüket:
– Mit csinálnak? Tán csak nem a fű növését hallgatják?
Péter fényrederülő arccal válaszolt:
– De biz azt, galambom!
– Nézze csak nó! És gyorsan nő legalább?
A férfi még mindig nevetve mondta:
– Azt már nem mondhatnám!
Továbbment. De mikor a friss tejjel visszajött, megállt előttük:
– Megízlelnék?… Legalább eszükbe jut a falu, ahonnan ide gyüttek.
Az egyfajtájúak közös ösztöne megsúgta neki, aki falujától talán szintén
elszakadt, hogy mi rágódik a kis bakák fájó szívén.
Mindkettőjüknek megdobbant a szíve a leány barátságos szavára. Péter a
vödör alá tartotta a flaskót, amiben a bort hozták, s a leány a szűk
nyakon nagy üggyel-bajjal becsurgatta a tejet. Először Péter ivott a
tejből, óvatosan és minden pillanatban meggyőződést szerezve, hogy a
neki járó résznél nem fogyasztott többet. Azután János vette át az
üveget.
A leány lába elé téve a vödröt csípőjére tett kézzel állt előttük és
nagyon boldognak látszott, hogy a katonáknak örömet okoz.
Azután fölkapta a földről a vödröt s elszaladt, visszakiáltva még:
– Isten áldja! Oszt vasárnap gyüjjenek ám!
A két baka szemét utána meresztette, ameddig csak magas, hajladozó
alakját láthatta. A leánynak tűnő képe mind kisebb és kisebb lett, míg
végre úgy látszott, hogy a zöld vetés egészen elnyeli.
*
A következő vasárnap, amikor a kaszárnyából kiléptek, János megkérdezte
Pétertől:
– Nem kéne neki valami édességet vinni?
A fölvetett gondolat tetszett Péternek is, de az ajándékra vonatkozólag
más véleményen volt. Ő inkább májashurkát akart vinni. János viszont
ragaszkodott a karamel-bonbonokhoz, amelyeket maga is nagyon kedvelt.
Végre is János véleménye győzött és egy szatócsnál vásároltak két souért
piros és fehérszínű cukorkákat.
Kint az erdőszélen ez alkalommal ebédjüket gyorsabban költötték el, mert
türelmetlenül várták a leány megérkezését.
János látta meg előbb:
– Nézd csak, ott gyün.
Péter előrenyujtotta nyakát s úgy kémlelt:
– Ő az! Lógázza a vödröt!
A leány már messziről nevetve kiáltotta:
– Hogy szolgál az egészség, vitéz urak?
A fiúk egyszerre kiáltották vissza:
– Köszönjük s a magáé?
A leány most már hosszasabban beszélgetett velük egyszerű dolgokról: az
időről, az aratásról, gazdáiról.
A fiúk nem merték a cukorkákat felajánlani s azok János zsebében szépen
olvadozni kezdtek.
Végül is Péter megbátorodott:
– Hoztunk valamit magának, ha meg nem sértenénk vele.
A leány mosolyogva kérdezte:
– Mi légyen az?
János fülig pirulva húzta ki zsebéből a hosszú, vékony papirstaniclit.
A leány egyszerre több darabot vett szájába s míg jóízűen szopogatta,
nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta az összeragadt
édességet, úgy hogy arca hol itt, hol ott dudorodott ki. A két fiú
boldog elmerüléssel szemlélte.
Azután elment fejni s mikor visszajött, tejjel kínálta meg a két kis
katonát.
A fiúk egész héten róla álmodoztak s többször emlegették is egymás
előtt.
A következő vasárnap már közibük ült a lány. Mind a hárman kezüket
térdük köré kulcsolták, szemükkel a messzeségbe bámultak s
szülőfalujokból apró dolgokat meséltek el. A tehén, látva, hogy a lány
útközben letelepedett, nagy nehéz fejét feléje fordította s nedves orrát
fölfelé nyujtva, keserves bőgéssel hivogatta…