szétszéledt; helyünkbe új nemzedék lépett, amely örökségbe kapta
Nyafinyaffot is. Ezek a fiúk nem ismervén a Nyafinyaff jelentését, a
leányt, aki abban az időben orosz diáklányosan öltözködött, Novinoffnak
hívták. Az őket követő nemzedék már egyszerűen csak »orosz lány«-nak
hívta. Kerülő úton hallottunk gúnynevének csodálatos fejlődéséről;
azután úgy hírlett, hogy az »orosz lány« visszament Oroszországba. Ez
már a monoklisok idejébe esett. Ekkor tűnt el.
És íme most Barvilleban viszontláttam, mint trafikosnét.
*
Kötekedve kérdem:
– Hát hogy megy a sorod? Még mindig oly rosszul?
Mosolyogva válaszol:
– Köszönöm, valamivel jobban.
Most is csak »valamivel«. Különös érdeklődés támadt bennem a lány iránt.
Régen nem törődtem vele; most szerettem volna ismerni életének regényét.
– Hát hogy változtattad meg a sors arculatát? Mivel csináltál
szerencsét?
– Magam sem tudom. Akkor jött, amikor legkevésbbé vártam.
– Hol lepett meg? Chatouban?
– Ó, nem!
– Hát akkor hol?
– Párizsban a kis hotelben, ahol laktam.
– Hát nem voltál valahol alkalmazva?
– De igen, Madame Raveletnél.
– Ki az a hölgy?
– Nem ismered Madame Ravelet-t?
– Nem biz én!
– A nagy női divatárukereskedés a rue de Rivoliban.
És ezzel már bele is melegedett régi élete elmesélésébe. Ezer apró
dologra világított rá, amiből a párizsi munkáslány élete összetevődik.
Beszélt a műhelyről, ahol a többi lánnyal együtt dolgozott, s ahol
kialakult gondolatvilága s ahol eltanulta a fogásokat, amelyekkel a
párizsi aszfaltokon sikerrel vadászhat reggel, ha dolgozni siet és este,
ha a munka után lusta, maradozó léptekkel hazafelé indul.
Kipirult arccal, boldogan beszélt a multról:
– Ó, ha tudnád, milyen csunya dolgokat csináltunk! A műhelyben minden
nap elmondtuk egymásnak és nagyokat vihogtunk rajta. A leghőbb vágyunk
volt, hogy a férfiakat alaposan becsapjuk!
Az első csirkefogás, amit csináltam, az az esernyő-ügy volt. Volt egy
nagyon nyűtt, viseltes ernyőm. Egy esős nap, mikor a nagy Lujzi meglátja
kezemben, rémüldözve kiált fel:
– Hogy lehet az uccára menni ilyen öreg paraplival?
– De ha nincs más?
– Szerezz magadnak másikat!
– De miből? Tudod, hogy apály van!
Ó, nálunk nagyon gyakori volt az apály!
– Te csacsi, hát menj a Madeleinebe! Ott válogathatsz magadnak.
Nem értettem, miről beszél. Lujzi megmagyarázta:
– Mi mind ott szerezzük. Annyit kaphatsz, amennyit akarsz.
És elmagyarázta a dolgot. Nagyon egyszerű volt.
Tanácsát követve, egy nap Irmával elmentünk a Madeleine-templomba.
Egyenesen a sekrestyéshez tartottunk s elmondtuk neki, hogy a mult héten
itt hagytunk egy esernyőt. A sekrestyés pontos leírást kívánt. Mi
megadtuk egy agátnyelű, képzeletbeli esernyőnek leírását. A leírt
esernyő természetesen nem volt az ötven ottfelejtett esernyő között,
amelyeket azután a sekrestyés mutatott, de láttam ott egy szép, faragott
elefántcsontnyelűt, amelyet jól megnéztem magamnak. Másnap Lujzi ment a
sekrestyéshez és megadva a pontos leírást, elhozta az esernyőt. Ha
ilyenféle trükköket csináltunk, természetesen mindig előkelően
öltözködtünk.
Jóízűen fölkacagott és tréfásan nyitotta föl, meg csapta le a nagy
dohányosfióknak vascsuklóra járó fedelét.
Majd tovább folytatta:
– Ó, mennyi stiklit csináltunk és milyen furcsákat! Öten voltunk a
műhelyben, de igazán szép csak Irma volt köztünk. Előkelő megjelenése
volt, mert a barátja, egy gazdag képviselő, nem sajnált tőle semmit.
Azért az Irma elég szarvat rakott a fejére! Egyik télen Irma lelkendezve
mondta: »Gyerekek, kitünő ötletem van! Hallgassatok csak ide.« És
elmesélte, hogy mi a terve estére.
Tudod, az Irma nagyon kívánatos lány volt. Annak csavarta el a fejét,
akinek akarta. A fejébe vette, hogy mindnyájunkkal kerestet aranygyűrűre
legalább száz frankot. Nekünk, Irma kivételével, bizony nagyon elkelt az
a száz frank! A műhelyben havonként száz frankot kerestünk. Volt egy-két
rendes barátunk, de ezektől nem sok folyt be. Néha elfogtunk a déli
sétán egy-egy öreg faunt s kihúztunk belőle valamit, de végeredményében
ezek se hoztak eleget. A chatoui barátkozások, te tudhatod a legjobban,
anyagi haszonnal nem jártak. Így hát mindenfélét ki kellett ravaszkodni,
hogy valahogy megéljünk! Mindezt csak azért mondom, hogy megértsed,
milyen kíváncsisággal vettük Irmát körül, mikor a száz frankról beszélt.
Kicsit aljas dolgot mesélek el neked, de te megérted. Ismered az életet
s tudod, hogy Chatouban – négy évet töltöttem…
Irma a következőket mondta: »Az Opera álarcosbálján fölcsipjük Párizs öt
legbőkezűbb és leggazdagabb gavallérját. Én látásból ismerem őket mind.«
Mi erre kicsit elszontyolodtunk. Az ilyen urak nem bolti lányok számára
termettek. Irma el tud velük bánni, de csakis ő. Ó, ha láttad volna ezt
a lányt, milyen csinos és kacér volt! Mindig azt mondtuk, hogy a császár
elvenné, ha meglátná.
Irma azonban föl sem vette kishitűségünket. Felöltöztetett legjobb
ruháinkba s kiadta a parancsot: »Ti nem jöttök a bálra. Mindegyiketek
kocsiban várakozik egyik szomszédos uccában. A lovag jön s a kocsitokba
száll. Ti rögtön átkaroljátok s heves csókot nyomtok ajkára. Csak mikor
megszólal, akkor sikoltotok föl. Ti másvalakit vártatok! Rettenetes
tévedés! A lovag erre biztosan tüzet fog. Csak azért, mert másra
vártatok s mert egy ismeretlent kiüthet a nyeregből, ragaszkodni fog
ahoz, hogy veletek maradjon. Ti hevesen tiltakoztok és csak nagynehezen
halkultok el… Azután elmentek vacsorázni s a lovag bizonyára csinos
összeggel kárpótol az elrontott találkáért…«
De hogy kerül a lovag pont a mi kocsinkba? Erről Irma nagyon ügyesen
gondoskodott. Bennünket felültetett csupa előkelő, számozatlan
bérkocsiba s azután az Opera közelében különböző uccákban helyezett el.
Maga pedig fölment a bálba. Ismerte névszerint a párizsi nagy
paszulyokat, mert a főnökné a legelőkelőbb helyekre szállított. Először
kiválasztott egyet s elkezdte a legkülönbözőbb dolgokkal fölhúzni. Mikor
már látta, hogy az uracs ugrik, egy pillanatra levette álarcát. A hal
ezzel teljesen horogra került. Most már csak arról volt szó, hogy hol
találkozzanak? Az elsőnek az uccát mondta be, ahol én várakoztam. Jó
félórája lehettem a kocsiban, lefátyolozva és jól betakarva, amikor egy
úr benyitott: »Maga az?« »Igen, – suttogtam – szálljon fel gyorsan!«
Fölszáll; én karjaim közé szorítom és megcsókolom oly hévvel, hogy a
lélekzete eláll. Azután mámorban úszó hangon sóhajtok föl:
– Ó, milyen boldog vagyok!
Ráemelem szememet s egyszerre csak rémülten kiáltok:
– Ó jaj, Istenem! Kicsoda maga? Rettenetes! – És elkezdek keservesen
zokogni.
Gondolhatod, hogy a férfiú nem kis mértékben zavarodott meg. Igyekezett
vigasztalni; mentségére fölhozta, hogy ő is tévedésnek áldozata.
Én csak sírok, sírok, de mindig halkabban s olykor mélyen felsóhajtva.
Erre különböző gyöngéd dolgokat sugdos fülembe. És nagyon becsületes
ember volt. Először komolyan megijedt s most örült, hogy a sírásom
mindinkább enged keserves jellegéből. Végül pár szipogás és végleg
elhallgatok. Ő bátortalan ajánlatot tesz közös vacsorára vonatkozólag.
Kezdetben nagyon tiltakoztam, sőt, ha vissza nem tart, ki is ugrottam
volna a kocsiból, de aztán… aztán… mégis csak együtt vacsoráztunk… És
képzeld csak, mennyit… nos, igen, mennyit adott, mikor elbúcsúztunk!
Ötszáz frankot! Igazán úri ember volt!
De az este nemcsak nekem, hanem a többieknek is meghozta a várt
eredményt. A legkevesebbet Lujzi kapott. Ő csak kétszáz frankot hozott
haza. Az is igaz, hogy a Lujzi roppant sovány volt!
*
Így ömlött a szó a trafikosnéból, aki a szívében oly régóta elzárt
emlékeket most mind egyszerre elibém akarta tárni. Az egész furcsa,
szegényes és mégis bűvös mult megébredt lelkében és vágyakozva gondolt a
párizsi körutak kóbor, bohókás életére, amelyben sokszor oly jól
megférnek egymás mellett: nélkülözés és fizetett csók, nyomor és
gondtalan kacaj, kis aljasságok és komoly szerelem.
– De hogy jutottál a dohánytőzsdéhez? – kérdeztem tőle.
Mosolyogva válaszolt:
– Ó, ennek hosszú története van! Hát tudod, édesem, a párizsi hotelemben
volt egy joghallgató szomszédom, akivel néha szabad estémet együtt
töltöttem. Joghallgató volt az ipse, de sohasem nézett az egyetem felé.
Reggeltől estig kávéházban volt s a biliárdot jobban szerette, mint
bárkit a világon. Viktornak ő az apja.
– Ki az a Viktor?
– A fiam!
– Vagy úgy!
– Kisebb összeget adott havonként, hogy Viktort fölneveljem. De sok
bajom volt vele, mert nem lehetett rá számítani. Tíz év óta lebzselt
Párizsban s még első vizsgáját sem tette le. Gondoltam, a Viktor sem
volt valami ügyes apja megválasztásában. Mikor családja végre rájött,
hogy Párizsban csak a napot lopja, hazahívták. Ezentúl vidéken élt, de
néha-néha leveleztünk. Hát képzeld csak, egyszer azt olvasom, hogy ott
lent egyhangulag megválasztották képviselőnek. Sőt később egy
képviselőházi beszédéről is említést tettek a lapok… Ekkor fölkerestem,
gondolván, hátha tud tenni valamit értünk. Pár hét alatt szerzett
trafikjogot itt, mint deportált lányának… Igaz, hogy apám deportált
volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek még hasznát veszem.
Egyszóval… De íme itt van Viktor!
Komoly, nyurga fiatalember lépett a boltba. Kis mesterkéltség volt
modorában, ahogy anyját homlokon csókolta. Anyja boldogan mutatott rá:
– A fiam! Polgármesteri titkár!… Azt mondják, szép jövője van a
városnál!
Kellő tisztelettel üdvözöltem a fiatal funkcionáriust és bizonyos
megindultsággal ráztam meg búcsúzásul _Nyafinyaff_ felém nyujtott kezét.
Azután szállómba mentem.
A felfedezés.
A hajó fedélzete tele volt utassal. Havre-i lakosok rándultak ki a kies
fekvésű Trouvilleba. Az idő pompásnak ígérkezett. Leoldották a
hajóköteleket; a kürt utolsót bődült, a hajó egész testében megremegett
és körülötte a fölkavart víz hangos locsogással csapódott a hajó
oldalához.
A kerekek pár pillanatig gyorsan forogtak, majd hirtelen megálltak és
lassúbb ütemben újra megindultak. A kapitány a hajóhídon állt s mikor a
szócsövén át lekiáltott a hajó mélyébe: »Indulás«, a kerekek gyorsan és
egyenletesen csaptak bele a hullámokba.
Hajónk a hosszú, emberekkel teli töltés mentén haladt. Az utasok a
parton álló barátaik felé zsebkendőikkel intettek, mintha legalább is
Amerikába indultak volna; ezek hasonló kendőlobogtatással válaszoltak.
A piros napernyőkön, a színes női ruhákon, a vidám arcokon s az óceán
nyugodt felületén ragyogó júliusi napfény játszadozott. Mikor a kis hajó
a kikötőből kiért, hegyes orrát hirtelen fordulattal a messzi s a
reggeli ködön alig áttetsző túlsó part felé irányította.
Balkézre tőlünk a Szajna húsz kilométer széles torkolatán át ömlött a
tengerbe. Az édes, iszapos folyóvíz nem vegyült a tenger sós vizébe,
hanem számtalan ágra bomolva hosszú sárga szalagként nyúlt el a végtelen
tenger zöld és tiszta síkján. Itt-ott dülöngéző bóják figyelmeztettek a
folyóvíztől fölhalmozott homokzátonyokra…
Valahányszor hajóra ülök, mindig parancsoló kényszere fog el a hajóhídon
való fel és alá sétálásnak, mintha őrszolgálatot teljesítő matróz
lennék. Miért van ez? Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy most is
elindultam a fedélzetet ellepő közönségen át szokásos körsétámra.
Egyszerre csak valaki nevemen szólít. Visszafordulok. Sidoine Henrik,
régi, jó barátom áll előttem, akit már vagy tizenöt éve nem láttam.
Melegen rázzuk meg egymás kezét, s mindenféléről beszélgetve most már
kettesben folytatjuk a sétát a padokon helyetfoglaló közönség kettős
sorfala között, amely felé olykor-olykor közömbös tekintetet vetünk.
Henrik barátom egyszer csak valóságos dühvel kiált föl:
– Csupa angol! A fene ezt a piszkos fajt!…
Valóban, csupa angol volt körülöttünk. A férfiak fontoskodva
látcsövezték a látóhatárt s mintha csak azt mondták volna:
– Mi angolok vagyunk a tenger urai! Láttok bennünket? Így festünk!
És kalapjaikon csapkodó fehér fátylaik mintha mind önhittségük zászlói
lettek volna.
A laposmellű fiatal misszek, akiknek cipői hazájuk óriási
hajóépítményeire emlékeztettek, tarka kendőkbe burkolták sovány
karjaikat és a körülöttük tündöklő tájképre bárgyu mosolyt vetettek.
Mindnyájan hosszúak voltak s aránytalanul kicsi fejükön különös alakú
kalapot hordtak, amely mögött gyér hajuk fokhagymanagyságú kontyba volt
csavarva. Az öreg misszek még a fiataloknál is véznábbak voltak és
nemzeti állkapcsukat unottan tátogatták idomtalan, sárga fogukkal
elnyeléssel fenyegetve a körülöttük lévő üde világot. Gumiköpenynek és
szájvíznek az illatát érezte az ember, ha mellettük elment.
Henrik növekvő elkeseredéssel ismételte:
– Piszok fajta! Nem lehetne őket Franciaországból kirúgni?
Mosolyogva kérdeztem:
– Miért haragszol rájuk? Engem nagyon közömbösen hagynak.
Gúnyos éllel válaszolta:
– Neked könnyű! De én angol nőt vettem el feleségül!
Megálltam, hogy jól kinevessem magam.
– Az ördögbe is! Nem rossz! Meséld el a dolgot. Boldogtalanná tesz?
Fölhúzta a vállát:
– Nem éppen.
– Akkor… megcsal?
– Sajnos, nem. Ez ok lenne a válásra s akkor megszabadulhatnék tőle.
– Kezdlek nem érteni.
– Nem értesz? Nem is csodálom. Feleségem megtanult franciául. Ez
mindennek oka. Hallgass ide:
Semmi kedvem sem volt nősülni, mikor két év előtt Étretatba mentem
nyaralni. De hiába, a tengeri fürdő roppant veszedelmes! A kislányoknak
valóságos Eldorádó. Párizs az asszonyoknak, a vidék a lányoknak
sokszorozza meg a bájait. A szamárháton való kirándulások, a reggeli
fürdők, az erdei séták kitünően alkalmasak vallomások és megkérések
kicsikarására. Mert, barátom, nincs elragadóbb valami, mint egy
tizennyolcéves leánygyerek, aki a mezőn szaladgál vagy virágot szed az
útszélen.
Megismerkedtem egy angol családdal, amely ugyanabban a szállóban lakott,
ahol én. Az apa pont olyan volt, mint ezek az angolok itt s az anya,
mint e szeretetreméltó misszek. Négy gyermekük volt. Kettő fiú; abból a
szikár, csont- és izomemberből való, akik reggeltől estig a legvadabb
sportokat űzik. A lányok közül az egyik jellegzetes példány volt a nagy
angol konzervdobozból, de a másik senkihez sem hasonlítható remekmű
volt. Barátom, ha ezek a nyomorultak egyszer csinosak, akkor aztán nincs
párjuk a világon. Az én kis angolomnak szőke, inkább aranyfényű volt a
haja s kék szemében a világ minden boldogságának, minden álmának ígérete
csillogott.
Két ilyen asszonyi szem az álmodozásoknak milyen messzi távlatát nyitja
meg előtted! Milyen biztatólag int szíved örökké kielégíthetetlen és
örökké homályos vágyainak!
Meg kell jegyeznem azt is, hogy mi franciák bolondulunk az idegenek
után. Ha valamicskét is csinos orosz, olasz, spanyol vagy angol lánnyal
találkozunk, mingyárt szerelmesek leszünk beléjük. Minden, ami
külföldről jön, elragad bennünket, legyen az szövet, kalap, kesztyű,
puska… vagy asszony. Pedig nincs igazunk.
Azt gondolom, hogy ami a legjobban elszédít bennünket az idegenekben, az
a francia nyelvben való fogyatékosságuk. Mihelyt egy idegen nő rosszul
beszéli nyelvünket, máris kedves; ha minden szót hibásan ejt ki, akkor
elragadó; de ha olyan zagyvaságokat fecseg összevissza, amiből szót sem
lehet megérteni, akkor valósággal ellenállhatatlan.
El sem képzeled, milyen édes-furcsán hangzik picike asszonyi szájból az
ilyesmi: »Nátyon rájongom a pivaly-kotlettet.«
Az én angol kis Katem egészen lehetetlen nyelven beszélt. Az első
napokban semmit sem értettem belőle, oly sok különös szót talált ki.
Később valósággal belebolondultam vidám s egészen egyéni nyelvjárásába.
A furcsa, nyakatekert s fölismerhetetlenné tett szavak, kifejezések és
szólásmódok ajkán ízes bájjal hangzottak. Esténként a kaszinó erkélyén
néha órákhosszat elhallgattam s igyekeztem megfejteni e rejtélyes
nyelvet.
Feleségül vettem! Bolondul szerettem, mint legkedvesebb ábrándképeinket!
Mert az igazi szeretők asszonyaikban mindig a megelevenedett ábrándképet
szeretik. Ismered talán Louis Bouilhet gyönyörű versét:
Ne feledd, hogy mikor legszebbnek láttalak,
Hangszer voltál csupán győztes vonóm alatt.
S hogyha legszebb álmom pengettem szíveden,
Az kongó gitárként csak viszhangzott nekem…
Nos hát, barátom, a legnagyobb ostobaság, amit elkövethettem, az volt,
hogy a feleségem mellé francia tanárt fogadtam.
Amíg nyelvtant, szótárt úgyszólván minden pillanatban vérig sértett,
addig imádtam.
Egyszerű dolgokról beszélgettünk. De ezeken is átcsillogott lényének
szokatlan bája, mozdulatainak hasonlíthatatlan előkelősége. Olyan volt,
mint csodálatos beszélő ékszer, mint húsból készült baba, amely csak
csókolni tud, felsorolni a néhány dolgot, amit szeret, néha furcsa
felkiáltásokat hallatni és akaratlanul is kacéran kifejezni nyelvének
fogyatékossága miatt az egyszerűbb érzéseket és hangulatokat.
Végtelenül bájos és nagyon szórakoztató volt a kis Kate, amíg a francia
nyelvet ő akarta angolul megtanítani. De amikor elkezdett franciául
beszélni!… Barátom, vége volt a varázsnak! Most már beszél franciául!
Most is hibásan beszél, de már megértem… ismerem…
Kinyitottam a bábut, hogy megnézzem, mi van belül… És láttam…
Ó, barátom, most rendszeres társalgást folytatok a nőmmel! Van fogalmad
egy jól nevelt angol hölgy gondolatairól, ízléséről és véleményeiről,
aki reggeltől estig tömi a fejedet iskolás lányok számára írt lapos
szóvirágokkal és üres mondatcikornyákkal?
Úgy-e, láttál már füzértánci cukorkákat, amelyeknél a csillogó
aranypapír a legémelyítőbb cukrokat takarja? Nos hát, én kaptam egyet.
Az aranypapírt letéptem. Meg akartam enni, ami belül volt s ettől olyan
rosszul lettem, hogy azóta szédülés kerülget, ha csak egy angol nőt
látok is.
Papagájt vettem el feleségül, akivel egy öreg angol tanárnő
megtaníttatta a franciát. Megérted?…
*
Közben feltűntek a trouvillei erdős tengerpartok s a várakozókkal teli
kikötő.
– Hol van a feleséged? – kérdém Henriktől.
– Elkísértem Étretatba.
– És te hová mész?
– Én? Itt töltöm a nyarat Trouvilleban.
Kissé elhallgatott, majd mély meggyőződés hangján kiáltott föl:
– Barátom, fogalmad sincs róla, hogy egy asszony milyen buta tud lenni!
A magányosság.
Vacsora után volt, amelyen csak férfiak vettek részt. Nagyon vidámak
voltunk. Távozáskor egyik régi barátom karomba fogódzott:
– Jössz velem gyalog a Champs-Élysées-n?
És elindultunk lassú léptekkel a hosszú sétányon a még alig rügyező fák
alatt. Messziről folytonos, tompított zűr hallatszott: Párizs lélekzete.
Friss szellő játszadozott arcunkon. A sötét égboltra millió csillag
hinté aranyporát.
A barátom megszólalt:
– Nem is sejtem, miért tudok itt, esti órákban szabadabban lélekzeni,
mint bárhol másutt a világon. Mintha gondolataimnak szárnyuk nőne.
Elmémben időnként csodálatos fény derül fel s egy pillanatig azt hiszem:
megoldom a világ rejtélyét. De aztán a fény kialszik. Vége.
A mellékutakon néha egymás kezét fogó árnyékpárt láttunk elsuhanni;
egy-egy szobor előtt, azoknak mozdulatlanságát átvéve, két embert
láttunk élesen körülvágott sötét folttá összefolyni. Itt-ott a padokon
is szerelmes párok húzódtak meg.
Barátom maga elé nézve dünnyögte:
– Szegény emberek! Nem undorodom tőlük, hanem végtelenül sajnálom. Az
emberi élet sok titokzatossága közül egyet sikerült földerítenem: létünk
legnagyobb kínja onnan ered, hogy egyedül vagyunk s minden ösztönös
törekvésünk oda irányul, hogy szörnyű magányosságunkat megszüntessük. A
szabad levegőnek és elhagyott fasoroknak összebújó szerelmesei sem
akarnak mást, mint mi: szeretnének legalább pillanatokra megszabadulni
az egyedülléttől. De hiába! Örökkönörökké magányosok lesznek épúgy, mint
mi s mint az egész emberiség.
Az egyetlen különbség köztünk, hogy egyesek jobban, mások kevésbé érzik
ezt át.
Én is csak nemrég viselem a szörnyű büntetést, hogy végzetes
bizonyossággal rájöttem magányosságomra s arra, hogy ezen változtatni
nem lehet. Akármit csinálsz, akárhogy is kínlódsz, szenvedélyes
ölelkezéseid, epedő csókjaid s érzelmeid legnemesebb lendülete ellenére
is egyedül, egyesegyedül maradsz!
Azért hívtalak e sétára, hogy ne kelljen mingyárt hazamennem, mert
irtózom lakásom kietlen magányától. De ez sem ér semmit! Beszélek
hozzád, figyelsz rám, egymás mellett megyünk – és mégis teljesen egyedül
vagyunk. Értesz engem?
Boldogok az együgyűek, mondja az Írás. Övék a boldogság csalogató képe!
Ők magányos nyomorúságunkat nem érzik. Nem bolyonganak az életben úgy,
mint én, aki másokat csak a könyökkel érintek és egyetlen kárörvendező
örömet érzek, hogy úgyis minden haszontalan: az egyedüllét sziklájához
láncolt ember bilincsét senki és semmi föl nem oldhatja!
Úgy-e, kicsit bolondnak tartasz?
Hallgass rám! Mióta létemnek szörnyű egyedülvalóságát érzem, úgy tűnik
föl, mintha mindennap mélyebbre és mélyebbre hatolnék sötét földalatti
folyosóba, amelynek falait nem látom, végét és célját nem ismerem.
Egészen egyedül bukdácsolok itt, senki sincs mellettem, senki sincs
körülöttem, nincs egyetlenegy élőlény sem, aki ugyanazt a sötét utat
járná. Ez a földalatti folyosó az élet! Néha zajt, hangokat, kiáltásokat
hallok… Tapogatózva megyek a zavaros lárma felé. De pontosan sohasem
tudom, honnan jönnek a hangok; soha senkivel sem találkozom, soha másik
kereső kézzel össze nem akadok a sötétben, amely körülvesz. Megérted
ezt?
Vannak emberek, akik megsejtették e szörnyű szenvedést. Musset
kétségbeesve kiált föl:
Ki jön? Ki hív? Senki.
Egyedül vagyok. Az óra üt.
Ó, magány! Ó, szegénység!
De nála csak futó kétely az, ami nálam végzetes bizonyosság. Költő volt:
életét álomképekkel, látomásokkal népesítette be. Valójában sohasem volt
egyedül. De én egyedül vagyok!
Flaubert, aki korunknak egyik nagy boldogtalanja volt ép azért, mert
nagyon is jól látott, így írt egyszer barátnőjének: »Pusztában élünk.
Senki sem érti a másikat.«
Így van ez! Bármit is gondoljunk, mondjunk vagy kíséreljünk meg:
nyelvünk érthetetlen a másik számára. Tudja-e vajjon a föld, hogy mi
történik ott fenn a csillagokban, amelyek a végtelen térben elszórva
sziporkáznak, mint tűz-szemek s oly messzi vannak tőlünk, hogy csak egy
részük fényét látjuk, míg a többiek szinte egy testté olvadva vesznek el
a végtelenben?
Hát az ember époly kevéssé tudja a másikról, hogy abban mi megy végbe.
Mi is époly távol vagyunk egymástól, mint a csillagok, sőt jobban és
végzetesebben el vagyunk választva, mert bennünket a kifürkészhetetlen
gondolat különít el.
Van-e borzasztóbb valami, mint folytonos érintkezés lényekkel, akiknek
nem tudunk a lelkébe látni? Úgy szeretjük egymást, mintha egymáshoz
közel lennénk leláncolva: karjainkat vágyakozva tárjuk ki s nem érjük el
egymást. Folyton az egyesülés vágya hajt s mégis minden törekvésünk hiú,
minden odaadásunk haszontalan, minden vallomásunk céltalan, minden
ölelésünk, csókunk hiábavaló. Össze akarunk forrni s vágyunk lendülete
csak összeütköztet.
Csak akkor érzem igazán egyedülvalóságomat, mikor a keblemet jó barát
előtt fel akarom tárni. Iyenkor tisztán látom az áthághatatlan akadályt.
Itt áll előttem az ember; világos szemét rám szegezi, de szeme mögött a
lelkét nem ismerem. Figyel rám. De mit gondol? Igen, mit gondol?
Megérted a gyötrelmemet? Talán gyűlöl? Megvet? Gúnyolódik velem?
Gondolkozik azon, amit mondtam; mérlegel, kigúnyol, elítél, korlátoltnak
vagy ostobának tart. Hogy tudjam meg, mit gondol? Hogyan puhatoljam ki,
vajjon úgy szeret-e, mint én őt? Vajjon mi minden történik fejében, e
tőlem teljesen idegen, kis, kerek világban? Ó, mennyi titokzatosság van
egy ember ismeretlen gondolatában! Milyen rettenetes a titkos és szabad
gondolat, amelyet sem megismerni, sem vezetni, sem legyőzni nem lehet!
És én magam is, hiába tárom ki lelkem kapuját, minden ablakát; hiába
akarom önmagamat teljesen adni! Képtelen vagyok magamat kiszolgáltatni.
Lelkem legmélyén mindig megőrzöm azt a titkos Ént, amelyet senki sem tud
kifürkészni. Ez az Én megismerhetetlen, megoldhatatlan,
hozzáférhetetlen, mert senki sem hasonló a másikhoz, mert senki sem
értheti meg a másikat.