jött, mert a gyümölcsérés ideje elérkezett. A két kis breton legény a
lány társaságában otthonosan érezte magát s fesztelenül csevegett, mint
két gondtalan madár.
*
Egy keddi napon azután az történt, hogy Ganidec Péter, katonáskodása
alatt először, esti kimenőt kért és csak tíz órakor jött vissza.
Jánost nyugtalanította a dolog s föl nem foghatta, hogy társa hol
töltötte idejét.
Pénteken Péter tíz sout kért szomszédjától kölcsön és felsőbb
engedéllyel az esti órákat megint kint töltötte.
Vasárnap pedig, amikor rendes sétájukra elindultak, János úgy találta,
hogy Péternek egészen különös és szokatlan arckifejezése van.
Határozott gyanú nem alakult ki Kerderen János elméjében, de valami
ismeretlen dologtól szerfölött félt. Egy szót sem váltottak, amíg
szokott helyükre nem érkeztek; itt ebédjüket lassan költötték el, de
egyiküknek sem volt étvágya.
A lány nemsokára föltűnt az úton. Várakozó szemmel figyelték
közeledését, mint minden vasárnap. Mikor már nem volt messze, Péter
fölugrott és elejibe ment. A lány letette a földre a vödröt és Pétert
megcsókolta. Karjával szenvedélyesen ölelte át nyakát, ajkát hosszan
tapasztotta ajkára és egyáltalában nem törődött azzal, hogy János ott
van s látja őket.
Szegény János földult lélekkel, meghasogatott szívvel bámult rájuk s
egyelőre számot sem tudott adni magának arról, hogy mi történt és hogy
mi fáj neki abban, ami történik.
Azután Péter és a lány leültek a fűbe és elkezdtek beszélgetni. János
nem nézett rájuk. Most már tudta, hogy miért ment ki Péter két este a
kaszárnyából, tudott mindent és szívén az árulás sajgó sebet ütött.
A másik kettő együtt ment el a tehenet megfejni.
János tekintetével követte őket. Kézenfogva mentek. Péter piros nadrágja
a napfényben olyan volt, mint nagy csillogó vérfolt. Mikor a tehénhez
érkeztek, Péter lehajolt a fakalapácsért s leütötte a farudat, amely a
tehenet elreteszelte.
A lány leguggolt és szórakozott kézzel végigsimítva a tehén kiugró
gerincén, a fejéshez fogott. Mikor készen volt, a vödröt a füvön hagyta.
Péter felé nyujtotta kezét s mindketten a sűrű erdőbe mentek.
János kimeredt szemmel nézte őket s már nem látott mást, mint a zöld
levélfalat, amely mögött nyomtalanul eltűntek. Szívét oly zavar és oly
keserűség szorította össze, hogy leszédül, ha megkísérli felállni.
Ott maradt hát mozdulatlanul, nagy, állati szenvedéstől fejbekólintva.
Szeretett volna üvölteni, elrohanni innen, magát elrejteni valahová és
senkit, de senkit sem látni.
Egyszerre csak látta, hogy a cserjés megrezzen. Ők jöttek ki és
kézenfogva közeledtek, mint faluban a jegyesek. Péter hozta a tejjel
teli vödröt.
Előtte megálltak s újra összeölelkeztek. A lánynak nem jutott eszébe,
hogy Jánost tejjel kínálja. Mikor kibontakozott Péter karjából, kezébe
vette a tejesvödröt és barátságos, bizalmas mosollyal intve János felé,
megindult az úton.
A két kis baka egyedül maradt. Mozdulatlanul ültek, mint mindig és
nyugodt arckifejezésük semmit sem árult el abból, ami lelkükben
végbemegy. A nap teljes erővel tűzött le rájuk. A tehén néha-néha
feléjük nézett és elbődült.
A szokott órában fölálltak és hazafelé indultak.
Péter mogyorófavesszőt hántott, János hozta az üres üveget. A bezonsi
kocsmárosnál otthagyták az üveget s a hídon szokás szerint megállottak,
hogy a víz folyását nézzék.
János mindjobban és jobban hajlott ki a korlátra, mintha a víz
ellenállhatatlan erővel vonzotta volna. Péter tréfálkozott vele: »Tán
szomjas vagy, sógor?« De alig ejtette ki az utolsó szót, mikor János
feje magával rántotta egész testét, a lábai a levegőbe csapódtak és
testével félkört írván le, a kis kékkabátos, pirosnadrágos baka egy
darabban bukott a vízbe és merült el benne.
Péter a rémülettől összeszorított torokkal kiáltani sem tudott. Messzebb
a víz felszínén megpillantott valamit, ami mozog: János feje pillanatra
fölmerült, azután megint alábukott. Majd megint messzebb a hullámokból
kinyúlt egy kéz, egyetlenegy kéz és aztán az is végleg eltűnt. Ennyi
volt az egész.
A mentésre elősiető hajósok ezen a napon nem találták meg a holttestet.
Péter egyedül, feldult arccal szaladt haza a kaszárnyába és könnyező
szemmel, fuldokló hangon, minduntalan orrát törölgetve mondta:
»Kihajolt… egészen a derekáig… és egyszer zsupsz… a feje bukfencet
hányt… és esett… esett…«
Tovább nem bírta folytatni, oly nagy megindultság fogta el. Hát még, ha
tudta volna…
TARTALOM.
Parent úr 5
Borigó gazda fülbaja 58
Eladó 70
Az ismeretlen 79
Vallomás 87
A keresztelő 94
Veszedelmes játék 101
Az őrült 110
Vidéki pörösködések 119
A hajtű 125
Szalonkavadászat 133
A vonaton 145
Nyafinyaff 154
A felfedezés 165
A magányosság 171
Lefekvés előtt 178
A kis baka 187