töltötte be, de jó negyvenesnek látszott. Magas, sovány volt és hosszú
szakállt hordott, mint valami pátriárka.
Ebben az időben halt meg egy nagyon szegény, derék asszony a vidéken, az
öreg Martelné, aki után egy tizenötéves lány maradt, akit mindenki
_Itókának_ csúfolt, mert hogy a pálinkát nagyon szerette.
Picot fölfogadta a csavargó lányt s a ház körül apróbb munkákat
végeztetett vele, amiért aztán ellátást adott minden fizetés nélkül. A
lány hol a csűrben, hol valamelyik istállóban, hol a szénaboglyában
aludt, minthogy rendes fekvőhelyet nem kapott. Így aztán megesett, hogy
egyszer a kocsissal, másszor meg valamelyik béressel hált együtt. Egy
időtől fogva azonban rendszeresen a süketnéma pásztorral töltötte az
éjszakát. A két szerencsétlen lény között csakhamar rendes szerelmi
viszony fejlődött ki. Hogyan értették meg egymást? Ismert-e a süketnéma
pásztor e csavargó lányon kívül más női teremtést is, aki otromba
közeledését elfogadta volna? Vajjon a pásztor kerekeken járó kunyhójába
ment a lány, vagy valamely árok mentén hálózta be útszéli csábjával
tapasztalatlan Ádámját? Senki sem volt képes megmondani. Mindenki csak
annyit tudott, hogy egy szép nap összeköltözködtek s mint férj és
feleség éltek együtt.
A dolgot az egész vidéken mindenki természetesnek találta. Maga Picot
uram sem látott benne semmi megrovásra valót.
Nem úgy azonban a plébános, aki értesülvén a törvénytelen viszonyról,
felkereste Picotné asszonyt, erős szemrehányásokkal illette és
titokzatos büntetéseket helyezett kilátásba úgy e földi, mint a
másvilági életben, ha szolgáinak megbotránkoztató életmódját továbbra is
tűrné. Mit volt mit tenni? Össze kellett őket házasítani. Sem egyiknek,
sem másiknak nem volt semmije: a férjnek egyetlen foltozatlan nadrágja
sem volt, az asszonynak nem volt egy szoknyája sem, amely egy darabból
lett volna. Így hát semmi sem akadályozta meg, hogy a törvény és a
vallás ki ne elégíttessenek. Az állam és az egyház egy óra alatt
hitelesítette frigyüket és mindenki azt hitte, hogy ezzel a dolog
végérvényesen el van intézve.
Pedig szó sem volt róla. Amint ez a különös házasság közismertté vált a
vidéken, a férfiak valóságos játékot űztek belőle (bocsánat a csunya
szóért!), hogy szegény Gargant fölszarvazzák. Házasságuk előtt senkinek
sem jutott eszébe _Itókát_ elcsábítani, most azonban mindenki meg akarta
csinálni a jó tréfát. Egy pohár pálinkáért Itóka kegyeit meg lehetett
vásárolni. A mulatságos eset híre még a szomszédos városba is eljutott s
a godervillei urak nem egyszer kirándultak, hogy a dolgot saját
szemükkel lássák.
A szenvedélyes Itóka fél liter borért árokban vagy fal mögött bárkivel
összeölelkezett az urak szeme láttára, míg száz lépésnyire tőlük
Gargannak mozdulatlan árnyalakja volt látható, kezében a harisnyával,
háta mögött a legelésző nyájjal. Nem volt ennél mulatságosabb dolog a
világon. A környék kávéházaiban esténként csak erről beszéltek a férfiak
s ha szeszes jókedvben összetalálkoztak az úton, ezzel köszöntötték
egymást: »Adtál itókát az Itókának.« Mindenki tudta ennek jelentését.
A pásztor mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Egy délután
azonban Sassevilleből jött át egy legény s itallal teli üveget mutogatva
Gargan feleségének, egy boglya mögé csalogatta. Az asszony nevetve
szaladt hozzá. De a bűnösök alig ölelkeztek össze, mikor Gargan, mintha
az égből pottyant volna, rájuk tört. A legény sarkára hullt nadrágjába
meg-megbotolva szaladt el, míg a süketnéma irtózatos üvöltéssel
feleségére rontott.
A mezőn dolgozó parasztok a kiáltásra odaszaladtak. Már késő volt: az
asszony nyelve feketén lógott ki, szemei kidűltek, orrából szivárgott a
vér. Férje megfojtotta.
Az asszonygyilkos férj ügyét a roueni törvényszék tárgyalta. A néma
pásztor és a bíróság között Picot uram látta el a tolmács szerepét. Az
ügy egyes részletei a hallgatóság körében élénk derültséget keltettek. A
ravasz majorosnak azonban csak egy célja volt: mindenáron fel akarta
mentetni kitűnő pásztorát. Először elmondta a süketnéma életének és
házasságának történetét. Mikor a gyilkossághoz ért, maga kérdezte a
gyilkost.
A hallgatóság visszafojtott lélekzettel figyelt. Picot lassan szótagolva
tette fel a kérdést:
– Tudtad, hogy a feleséged megcsal?
Ugyanakkor szemével is mímelte a kérdést.
A pásztor »nem«-et intett.
– A boglyán feküdtél, mikor rajtakaptad őket? – kérdezte a majoros és
olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki visszataszító dolgot pillant
meg.
A pásztor »igen«-t intett.
Erre a majoros a feleket összeadó polgármester kézmozdulatát s a pap
áldástosztó kezét utánozva, azt kérdezte szolgájától, hogy azért ölte-e
meg feleségét, mert Isten és a törvény előtt az övé lett?
A másik igent bólintott.
Most Picot csak ennyit mondott:
– Nos, mutasd meg, hogy történt?
Ekkor a süketnéma eljátszotta az egész jelenetet. Mutatta, hogy a boglya
tetején aludt; egyszerre csak fölébredt, mert érezte, hogy a széna
mozog. Kinyujtotta fejét és mindent meglátott.
Fölugrott a két zsandár között és arcán állati kifejezéssel utánozni
kezdte a szeretkezők bűnös mozdulatát.
Hangos kacagás harsant föl a teremben, mely azonban egyszerre
megfagyott, mikor a pásztor dülledt szemekkel, állkapcsát és hosszú
szakállát mozgatva, mintha harapna valamit, karjait görcsösen
megfeszítve és fejét előreszegve ismételte a gyilkos szörnyű mozdulatát,
amellyel egy ember életét kioltá. Oly rettenetesen üvöltött, egész
testén oly önkívületi harag vonaglott, mintha áldozatát valóságban ujjai
közt tartaná. A zsandároknak kellett erőszakkal leültetni, hogy kissé
megnyugodjék.
A szorongó félelem borzadálya futott végig a hallgatóságon.
Ekkor Picot gazda a pásztor vállára téve kezét, egyszerű
természetességgel jelenté ki:
– Ebben a férfiban van becsület.
És a pásztort fölmentették.
Ami engem illet, kedves jó asszonyom, én nagy érdeklődéssel hallgattam e
különös történetnek fejleményét, amelyet a majoros kissé durva
beállításában adtam most elő s éppen a végére értünk, mikor az erdő
belsejéből puskadurranás és Gáspárnak mennydörgő hangja hallatszott:
– Szalonka! Talált!
Ime így töltöm időmet, lesve a szalonkákra s nézve, hogy miként vonulnak
el. Ön is, asszonyom, bizonyára ez órákban kimegy a bois-ba s nézi az
első téli toaletteket fölvonulni.
A vonaton.
A leáldozó nap elérte már a nagy hegylánc vonalát, amelynek
legkimagaslóbb pontja a Dôme hegycsúcs volt. A mély royati völgyre a
környező hegyek árnyai terpeszkedtek rá.
A parkban a zenekar pavillonja körül néhányan sétáltak még s a padokon,
a közeledő este hűvössége ellenére is, itt-ott kisebb társaságok
időztek. Egyik ilyen társaságban élénk vita folyt egy fontos kérdésről,
amely Sarcagnesné, Vaulacellesné és Bridoie báróné úrnőket szerfölött
érdekelte. Pár nap mulva kezdődött ugyanis a nyári szünidő s arról volt
szó, hogy e hölgyeknek Párizsban a jezsuiták és domokosrendi papok
intézeteiben nevelt gyermekei miként jöjjenek haza.
Maguk az előkelő mamák csupán emiatt nem szerettek volna Párizsba
utazni, de viszont senkit sem ismertek, akire e roppant kényes kérdés
megoldását bízhatták volna. Július vége felé volt. A társaságból ebben
az időben senki sem tartózkodott a fővárosban.
A kérdés nehézségét növelte még az a körülmény, hogy ép a napokban nagy
botrányt okozó erkölcsi kihágás fordult elő egy vasúti kocsiban. Az
aggódó mamák meg voltak győződve, hogy Párizs valamennyi kétes erkölcsű
személye pont az Auvergne és Párizs között közlekedő gyorsvonaton
tartózkodik. Vichyben, Mont-Doreban s a többi környékbeli előkelő
fürdőhelyeken, a _Gil-Blas_, hírei szerint, ahogy Bridoie báró olvasta,
számtalan művésznő és félvilági nevezetesség fordul meg, akik bizonyára
vonaton mennek oda és vonaton térnek vissza. Sőt bizonyára egyebet sem
tesznek, mint oda és vissza járnak s így idejük javát a vasúti kocsikban
töltik. E tisztátlan személyek tehát valósággal ellepik az átkozott
párizs–auvergnei vonalat. Igazán fölháborító, hogy a rendőrség a gyanús
nőket nem tiltja ki a vasúti kocsikból!
A nagyreményű csemeték közül Sarcagnes Richárd tizenöt éves volt,
Vaulacelles Arisztid tizenhárom és Bridoie Roland tizenegy éves. Mit
csináljanak? Lehetetlen ez ártatlan gyermekeket ily teremtésekkel való
találkozás lehetőségének kitenni. Mi mindent láthatnak, hallhatnak, vagy
tanulhatnak el, ha egy teljes napot vagy éjjelt töltenek oly kocsiban,
ahol e sajátságos teremtések gavallérjaikkal együtt utaznak?
A helyzet még mindig megoldhatatlannak látszott, amikor a kedves kis
Martinsec báróné egy pillanatra hozzájuk állt, hogy üdvözölje őket. A
barátnők közölték vele aggodalmaikat.
– A dolog nagyon egyszerű, – kiáltott föl a kis báróné. – Negyvennyolc
órára odakölcsönözhetem az abbémat; Rudika nevelésére e kis szünet nem
lesz végzetes hatással. Lecuir abbé fölmegy Párizsba s magával hozza a
kis fiúkat.
Ebben tehát megállapodtak, hogy a kíváló, nagyon képzett fiatal abbé, a
kis Rudolf bárónak nevelője, a következő héten Párizsba megy s a három
fiúcskát magával hozza.
*
Az abbé pénteken utazott s már vasárnap reggel három védencével együtt
sétált a párizsi _gare de Lyonon_ a nyolcórai közvetlen gyorsra
várakozva, amely az auvergnei fürdőzők kívánságára csak pár nap óta volt
járatban.
A fiatal pap, mint csirkéitől követett tyúk, végigment a diákokkal a
vasúti kocsik előtt s élénken emlékezve az aggódó mamák utasításaira,
olyan szakaszt keresett, amelyben lehetőleg tiszteletreméltó egyéniségek
tartózkodnak.
Egyik szakasz nyitott ajtaja előtt előkelő öreg úr és ősz hölgy állt,
akik a kocsiban ülő fiatalabb, szintén úri megjelenésű hölggyel
társalogtak. Az öreg úr kabátjának gomblyukában a _Legion d’honneur_
szalagocskája piroslott. »Ez kell nekem! – gondolta a fiatal abbé. –
Ezeknek az embereknek megbízható a megjelenésük.« A három fiút föltolta
maga előtt a kocsiba s utánuk ő is fölszállt.
Az öreg hölgy búcsúzott:
– Vigyázz nagyon magadra, kis lányom!
A fiatal hölgy megnyugtatta:
– Ne félj, mamám, semmitől!
– Ha valamit éreznél, rögtön hivasd az orvost!
– Igen, igen.
– Isten veled, kicsikém.
– Isten veletek!
Még egy utolsó, hosszú csók, azután a kalauz becsapta az ajtót. A síp
rekedten szólt. A vonat megindult.
Más senki sem szállt föl. Az abbé el volt ragadtatva a sikerült
helyválasztástól s a rábízott fiúkkal épületes társalgásba merült.
Elutazása előtti estén Martinsec báróné közölte vele, hogy barátnői
szeretnék, ha az abbé a vakációban foglalkoznék kissé gyerekeikkel. A
vonaton töltött időt tehát arra akarta fölhasználni, hogy a fiúk
gondolkodásmódját és képzettségét kipuhatolja.
Sarcagnes Richárd volt köztük a legmagasabb. Azok közé a hirtelen
felszökkent, sovány és sápadt gyerekek közé tartozott, akiknél a megnőtt
tagoknak még nem volt idejük jól összeforrni. Lassan beszélt s egészen
gyermekesen.
Vaulacelles Arisztíd ellenben kicsi, zömök fiú volt, roppant élénk,
megbízhatatlan és sokszor alattomos. Mindenkit kigúnyolt; kifejezései
nagyosak voltak és sokszor olyan kettős értelmet adott nekik, ami
szüleit nagyon nyugtalanította.
A kis Bridoie báró semmi iránt sem mutatott semmiféle hajlamot. Csendes,
ártalmatlan fiúcskának látszott, aki, ha megnő, majd olyan »jó fiú«
lesz, mint a papája.
Az abbé közölte velük, hogy a nyári hónapokban nevelése alá kerülnek.
Részletezte előttük kötelességeiket, amelyekkel vele szemben tartoznak s
világot vetett módszerére, amelyet tanulmányaikban alkalmazni akar.
Az abbé egyszerű, becsületes lelkű pap volt; kissé talán szónokias és a
módszereknek, elméleteknek fiatalosan buzgó híve.
Ékes szavait hosszú sóhaj szakította meg, amely utitársnőjük kebléből
szállt föl. Az abbé arra fordította fejét. A hölgy a kocsi sarkában ült
sápadt arccal s mozdulatlanul maga elé meredő szemekkel. Az abbé ismét
tanítványai felé fordult s megszakított beszédét folytatta.
A vonat teljes sebességgel robogott mezőkön, erdőkön keresztül, hol
hidak alá bújva, hol hidak felett száguldva. Az idegesen remegő kocsik a
bent ülőket alig észrevehetően, de állandóan rázták. A Vaulacelles-fiú
az abbétól Royat felől érdeklődött. Mivel lehet ott szórakozni? Van
patak? Lehet halászni? Lesz lova, mint a mult nyáron volt?
A fiatal asszony egyszerre csak feljajdult, de kiáltását hirtelen
visszafojtotta.
Az abbé nyugtalankodva érdeklődött:
– Rosszul van, asszonyom?
– Nem, nem, abbé úr, – felelt ijedten az asszony. – Múló fájdalom.
Néhány nap óta nem jól érzem magamat s a vonat rázása fáradttá tesz.
Az abbé nem volt könnyen megnyugtatható:
– Mégis, asszonyom, ha valamiben szolgálatára lehetek?…
– Ó, köszönöm. Igazán nincs szükségem semmire sem.
Az abbé tovább folytatta az eszmecserét tanítványaival neveléstani
eljárásáról.
Az órák egymás után múltak. A vonat néha megállt, majd újra elindult. A
fiatal asszony behúzódva a kocsi sarkába, aludni látszott s többé nem
mozgott. Bár már a napnak több mint fele eltelt, még mindig semmit sem
evett. »Nagyon beteges lehet,« – gondolta az abbé.
Alig lehettek Clermont-Ferrandtól kétórányi távolságra, mikor
utitársnőjük újra följajdult, de ezúttal nagyon komolyan. Arca
eltorzult, szeme kidagadt s kezével kapaszkodnia kellett a díványba,
hogy le ne essék. Közben folytonosan nyöszörögve ismételte:
– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem!
Az abbé fölugrott helyéről:
– Asszonyom… asszonyom… Az Istenért!… Mi baja?
A fiatal asszony halkan nyögte:
– Azt hiszem… ó, jaj, azt hiszem, hogy megszülöm… a gyerekemet…
Alighogy e szavakat kiejtette, elkezdett irtózatosan kiáltani. A
kétségbeesett sikoly, mintha torkát szaggatta volna, míg kijött rajta,
oly rekedten, oly borzalmasan tört elő, lelki szorongását és testi
fájdalmát egyaránt kifejezve.
A szegény kis abbé kapkodó tehetetlenséggel állt előtte és siralmas
arckifejezéssel morogta fogai közt:
– Ó, ha tudtam volna! Ó, ha tudtam volna!…
Arca szeme fehérjéig elpirult. Tanítványai elképedve nézték a nőt, aki
minden látszólagos ok nélkül oly szörnyen kiáltozott.
Az asszony egyszerre csak karjait fejéhez emelte és testén különös görcs
vonaglott át, amely szinte fölvetette.
Az abbé agyán átvillant a gondolat, hogy ez a teremtés meghal itt, ha
nem segít rajta. Kemény elhatározással lépett hát az asszonyhoz:
– Asszonyom, ne féljen! Én majd segítségére leszek. Nem tudom – de hát
megteszek mindent, amit csak lehet. Kötelességem, hogy a szenvedők mellé
álljak.
Ezzel a pap erélyesen rászólt a fiúkra:
– Ti mind a hárman kinéztek az ablakon. Igen, kidugjátok kissé a
fejeteket. Aki hátra mer nézni, leír száz sort Vergiliusból.
Ő maga dugta ki a fiúk fejét az ablakon s míg a kék függönyt nyakukra
eresztette, erélyes intelmét megismételte:
– Ha megmoccantok, egész nyárára eltiltom a kirándulásokat. Ne
felejtsétek el, hogy nálam nincs kegyelem!
Azután reverendája ujjait feltűrve jött vissza a szenvedő asszonyhoz.
*
Az asszony még mindig nyögött s néha valósággal üvöltött. Az abbé
pirosra gyúlt arccal segédkezett, amellett buzdította, vigasztalta s
közbe-közbe a három csintalan fiúra is nézett, kik néha lopva
fordították tekintetüket a titokzatos műtét felé, amelyet új tanítójuk
végezett.
– Vaulacelles, leírod húszszor az »engedetlenkedni« igét! – kiáltotta.
– Bridoie, egy hónapon át eltiltalak a gyümölcstől.
Egyszerre csak a fiatal asszony állandó nyöszörgése megszűnt s ezzel
szinte egyidőben egészen furcsa, eleven hang csattant föl, amely
kutyaugatáshoz és nyávogáshoz hasonlított. A fiúk mintegy adott jelre,
egyszerre fordultak vissza, meg lévén győződve, hogy kis újszülött kutya
nyávog mögöttük.
Az abbé kis meztelen gyereket tartott kezei közt és szinte ijedt
szemekkel nézett rá. Elégedettnek és kétségbeesettnek látszott
egyszerre; nevetésre és sírásra egyaránt készen. Arca annyira csupán a
szem, ajak és orcák hirtelen játékával fejezett ki mindent, hogy
bolondnak látszott.
Mintha a világ legnagyobb ujdonságát adta volna hírül, nagy komolyan
jelentette tanítványainak:
– Fiú!
Azután kurta hangon parancsokat osztogatott:
– Sarcagnes, add ide az üveg vizet a hálóból. – Jól van. – Ki a dugót! –
Jó. Néhány cseppet a kezemre! – Csak néhány cseppet! – Rendben!
És a vizet elkenvén a kezében tartott apró teremtmény homlokán,
ünnepélyes hangon mondta:
– Megkeresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében – Ámen.
A vonat beérkezett a clermonti pályaudvarra. A kocsiajtó ablakán át
bemosolygott Bridoie báróné arca. A kis abbé hirtelen fejét veszítve, a
pirosbőrű, sikító porontyot, akit életre segített, a báróné elé
nyujtotta e szavakkal:
– Utitársnőnket kis baleset érte.
Olyan volt a pap, mintha a kis gyereket valami csatornából szedte volna
ki: haja összecsapzódva, gallérja fölgyűrve, ruhája befoltozva. Közben a
fagyos szülői arcok előtt folyton ismételte:
– Semmit sem láttak! Egyáltalán semmit! Kezeskedem róla! Mind a hárman
kinéztek az ablakon. Biztosítom, hogy semmit sem láttak.
És bizonyos méltósággal szállt le a kocsiból a három gyerek helyett,
akikért fölküldték, néggyel, míg viszont a három előkelő mama csak
kétségbeesett és néma tekinteteket váltott egymás sal és szólni sem
tudott.
*
Este, a fiúk hazatérésének örömére, a három család együtt vacsorázott.
De alig beszéltek. A szülők épúgy el voltak fogódva, mint a fiúk.
Egyszerre csak a legfiatalabb gimnázista, a kis Bridoie-gyerek,
megszólalt:
– Mondd csak, mamám, hol találta az abbé azt a csecsemőt?
A mama kitért a válasz elől.
– Ugyan, kérlek, egyél s hagyj békét a kérdéseiddel.
A fiúcska egy darabig hallgatott, de aztán újra megszólalt:
– Nem volt ott más, csak az a néni, akinek a gyomra fájt. Az abbé
biztosan úgy ismeri a bűvészmesterséget, mint Fregoli, aki fehér
galambokat húz elő a terítő alól.
– Hallgass már, Roland. A gyereket a jó Isten küldte.
– De hol küldte be? Én semmit sem láttam. Talán az ablakon át jött?
Bridoie báróné türelmetlenül pattant föl:
– Ugyan, már elég volt! A kis gyerek káposzta alatt jött, mint a többi.
Azt hiszem, hallottál már erről.
– De nem volt káposzta a vasúti kocsiban!
Erre Vaulacelles Arisztíd, aki idáig alattomos arckifejezéssel
hallgatott, mosolyogva jegyezte meg:
– Dehogynem! Volt bizony ott, de csak az abbé látta!
Nyafinyaff.
Kiszálltam Barvilleban csupán azért, mert, nem is tudom, melyik
útikalauzban azt olvastam: »Híres múzeumáról, melyben két Rubens-, egy
Téniers- s egy Ribera-kép látható.«
– Nézzük meg! – gondoltam magamban. – Megebédelek az Európa-szállóban,
ahol a kalauz állítása szerint »kitünő és házias konyha« van és másnap
továbbutazom.
A múzeum be volt zárva: csak az átutazók kérésére nyitják ki.
Kinyitották nekem is és én nem kis szomorúsággal állapítottam meg, hogy
az állítólagos remekművek közönséges mázolmányok.
Csalódottan jöttem ki a nevezetes helyről és rémülten eszméltem arra,
hogy poros, alföldi városkában találom magamat, ahol a főuccán és néhány
szegényes bolton kívül semmi látnivaló nem volt. A főuccát hamar
bejártam s utána olyanfajta hirtelen ernyedtség vett rajtam erőt, mint
amely a legerélyesebb embereket is leszedi a lábáról. Mi az ördögöt
csináljak? Hová menjek? Kihez is forduljak? Bármit fizettem volna jó
szórakozási ötletért! Hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe.
Elhatároztam tehát, hogy szivart vásárlok s füstöléssel ütöm el az időt.
E célból elindultam a trafikot megkeresni. A négyszögű bordó lámpáról
hamarosan megismertem. A trafikosné több doboz szivart rakott elém. Egy
pillantással meggyőződtem róla, hogy a szivarok nagyon rossz minőségűek.
A szivarok helyett azonban inkább az árusítónőn akadt meg a tekintetem.
Jól megtermett, szürkülő hajú nő volt; lehetett negyven-negyvenöt év
körül. Arca kövér és tiszteletreméltó volt, mégis úgy rémlett, mintha
régi, pajkos emlékek integetnének belőle.
Lehetséges volna? Hiszen e nőt nem ismerem. Nem, igazán nem ismerem. Ha
csak valahol nem találkoztam volna vele?… Igen, ez lehetséges! Látásból
bizonyára ismerem ezt az arcot, ennek az arcnak egykori, fiatalabb és
üdébb mását. De honnan?
– Bocsásson meg, – dünnyögtem, – de azért nézem ily hosszan, mert úgy
tűnik föl, hogy valahonnan ismerem.
Az asszony elpirulva válaszolt:
– Különös… Én is azt hiszem.
– Hohó! Megvan! – kiáltottam föl. – _Nyafinyaff_.
Az asszony tréfás kétségbeeséssel emelte fel két kezét és ijedten
hebegte:
– Ó, jaj, vigyázzon! Ha valaki meghallaná!
De aztán az emlékek őt is megrohanták s minden óvatosságról
megfeledkezve kiáltott föl:
– Na nézd csak! Te vagy az, Gyuri?
Majd megint helyzetére eszmélve, aggódva nézett körül, hogy nem
hallotta-e valaki? De senki sem hallotta! Egyedül voltunk!
– _Nyafinyaff!_ Ó, hogy is tudtalak fölismerni! _Nyafinyaff_, te
szegény, sovány kis lányka! _Nyafinyaff!_ örökké siránkozó, örökké
keneteskedő pajtás! _Nyafinyaff!_ multat visszahívó, édes, ifjúkori
emlék, hogy kövéredtél állami dohányáruk ily nyugodt, józan
kiárusítójává?
_Nyafinyaff!_ Mennyi napszínes emlék támad fel egyszerre képzeletemben e
diákos gúnynév hallatára: szajnaparti kikötőhelyek, halászkocsmák,
sirálycsónakokban töltött nappalok a sodró folyóvizen. Fiatalságom tíz
aranyosfényű esztendejét töltöttem Chatouban, e kies fekvésű szajnaparti
kikötőben. Csónakázó társaságunk tizenkét tagból állott s mindnyájan egy
házban laktunk. Napjainkat részben meztelenül a csónakon, részben
becsípve a kocsmában töltöttük. Ó, a mai evezősök életmódja egészen
megváltozott! Ezek az urak már monoklit hordanak.
Társaságunk mintegy húsz rendes és rendkívüli csónakoslánnyal
egészítette ki magát. Némelyik vasárnap csak négy-öt jelent meg közülök,
máskor meg ott volt mind a húsz. Voltak köztük, hogy úgy mondjam,
»rendes kültagok« s viszont voltak mások, akik csak akkor jöttek, ha
jobb szórakozásuk nem akadt. Némelyiküknek állandó foglaltságuk volt, a
többiek lovagjukat alkalomszerűleg választották meg. Ezek közé tartozott
_Nyafinyaff_ is.
Sovány, sajnálatraméltó teremtés volt s hozzá még sántított is. Ez
bizonyos sáskajelleget adott neki. Félénk volt s mindent úgy csinált,
mintha két balkeze lett volna. Alázatosan és szívósan kitartott
rendszerint a legszerényebb igényű s legsoványabb erszényű barátunk
mellett addig, ameddig annak kénye-kedve vagy anyagi képessége engedte.
Senki sem tudta, hogy mikép lett otthonos nálunk. Valamelyik éjjeli
kirándulás alkalmával találtuk-e az Evezősök bálján és egy ilyen
csoportos felhajtással hoztuk ki Chatouba? Vagy valamelyik kávéház
asztalánál pillantottuk meg, ahol elhagyatva, egyedül fogyasztá szűkös
vacsoráját? Ki tudta volna megmondani? Tény az, hogy a lány állandóan
kijárt hozzánk.
Nyafinyaffnak kereszteltük el, mert állandóan panaszkodott a végzetre,
mindig arról beszélt, hogy a balszerencse mennyire üldözi. Ha
vasárnaponként kérdeztük, hogy van, panaszos hangon nyafogta: »Bizony
nem a legjobban. De hát Istenem, az életet el kell viselni, ha már
világra jött az ember.« Hogy jutott ez a jelentéktelen, majdnem csunya
és félnyomorék lányka arra a gondolatra, hogy olyan pályára menjen,
amelyre báj, szépség és asszonyi fondorlat képesít? Előttem mindig
rejtélyes marad. Párizs különben is tele van örömlányokkal, akiknek
láttára az embernek kedve volna sírva fakadni.
Vajjon mit csinált a hétnek többi hat napján? Mondta többször, hogy
dolgozik. De hol és mit? Nem nagyon érdeklődtünk utána.