merhogy nagyon hízásnak ereszkedett. A’ pedig nem az én gusztusom.
Mondtam is neki, hogy én már csak elódalgok. De ű bőgni kezdett, mint a
borjú és a könnye megeredt, mint az ereszcsatorna. Kért, könyörgött s a
végin nekem ígérte a bec-mortini fődet, ha még maradok pár évig. Erre
meglágyultam én is s mondám, hogy maradok. A bíró úr is úgy tett vóna.
Ott is maradtam öt álló esztendeig. Egy órát sem blicceltem el belőle.
De evvel osztán meg is szógátam a fődér, aki áldóját! Megadtam az árát
becsülettel. _(Márton felesége, aki idáig hallgatott, papagályhangon
visít fel erre):_
– Nézze meg, nézze meg bíró úr ezt a rohadt hordót, hát meg lehet
fizetni egy kis főddel, ha valaki öt évig szógálja?
_Az apa (fejét rázva meggyőződéssel ismétli):_ Bizony, a Márton
megdógozott érte. _(Baskel asszonyság aléltan hull a padra és keservesen
sírni kezd.)_
_A bíró (atyai hangon):_ Kedves naccsád, a dolgon nem segíthetek. Kegyed
a bec-mortini földet törvényes formák között iratta rá. Ez már
kétségbevonhatatlanul az övé. Következéskép jegyajándékba is viheti a
feleségének. Ami a kérdés… érzelmi részét illeti, abba nem avatkozhatom.
Én csak a törvényt alkalmazom. A többi nem tartozik rám.
_Az apa (büszkén):_ Akkor hát nyugodtan hazamehetünk?
_A bíró:_ Elmehetnek kendtek. _(A parasztok a többiek rokonszenves
tekintetétől kísérve, elégedett arccal vonulnak ki. Baskel asszonyság
még mindig sír a padon.)_
_A bíró (mosolyogva):_ Szedje össze magát, naccsádkám. Ha valamit
mondhatok, az csupán ennyi: feledje el a hálátlan fiút s keressen… egy
másik tanítványt…
_Juliána (könnyei fátylán át):_ Többet nem találok már, bí-ró úr!…
_A bíró:_ Sajnálom, hogy nem szolgálhatok eggyel. _(Juliána asszony
fájdalmas tekintetet vet a fölfeszített Krisztusra, azután
föltápászkodik és zokogását zsebkendőjébe rejtve, maradozó léptekkel
kifelé indul.)_
_A bíró (a jegyző felé fordulva csintalanul felkiált):_ Kalypso Odysseus
távozása miatt vigasztalhatatlan vala… _(Majd komolyra válva):_ Nézzük a
többi ügyeket!
_A jegyző (álmos unalommal):_ Lasakot János Mária és Varendoche
Krisztina Euzébia…
A hajtű.
Sem az országnak, sem hősömnek nevét nem árulom el. Messzi, termékeny és
forró tengerparton történt. Már reggel óta mentem a napfényes kék tenger
és aranykalászos búzaföldek között. A halk, szinte álomba szenderült
hullámok közvetlen közelében virágok nyíltak. Meleg volt. A levegőben a
nedves, kövér föld illatos lehellete terjengett. Mintha csírát szagolt
volna az ember.
Estére be voltam jelentve egy franciánál, aki, amint mondták, kis
narancsfa-erdőben egy hegyfok végében lakott. Hogy hívták? Akkor még nem
tudtam. Tíz évvel ezelőtt érkezett egy szép reggelen; megvette a földet;
szőlőt ültetett, magot vetett; lázas buzgalommal fogott a munkához.
Birodalma évről-évre nőtt. A hálás föld busás kamattal fizette vissza a
beléölt munkát s urát gazdaggá tevé.
A gazdag földesúr azonban továbbra is szakadatlanul dolgozott. Hajnalban
kelt s éjfélig tartott, amíg földjeit lován benyargalta. De a munkát
elvégezte mindennap, mintha kielégítheteten pénzszomj gyötörte volna.
A nap lebukott az égen, amikor a lakot elértem. Valóban, narancsfák
között emelkedett az egyszerű, négyszögletes fehér ház és terassza a
tengerre nyílott.
Amint a házhoz közeledtem, hosszú szakállú férfiú jelent meg a kapuban.
Üdvözöltem és éjszakára menhelyet kértem. Mosolyogva nyujtotta kezét:
– Lépjen be, uram, és érezze magát otthon.
Tökéletes világfinak könnyedségével és közvetlen bizalmasságával
vezetett fel egy szobába és bocsátott rendelkezésemre egy szolgát. Majd
e szavakkal hagyott magamra:
– Ha készen lesz, fáradjon le vacsorára.
Házigazdám a teraszon teríttetett kettőnk számára. Lábunk alatt terült
el a smaragdszínű tenger. Én dicshimnuszokat zengtem e vidékről, amely
oly gazdag, oly különösen szép és oly ismeretlen. Asztaltársam
mosolygott, aztán szórakozottan felelt:
– Szép vidék. De semmi sem tetszik, ha az ember távol van attól, amit
szeret.
– Sajnálja Franciaországot?
– Párizst sajnálom.
– Miért nem jön vissza?
– Ó, majd visszatérek!
És lassanként elkezdtünk Párizsról beszélni: a társaságról, a
boulevardokról, párizsi furcsaságokról. Házigazdám hozzám intézett
kérdéseiből láttam, hogy a Vaudevillet és a párizsi arszlánok egyéb
divatos találkozóhelyeit jól ismeri.
– Kik járnak a Torponiba?
– Még mindig ugyanazok. Kivéve a halottakat.
Figyelemmel néztem meg arcát és igyekeztem emlékeim között rátalálni.
Pedig valahol már láttam! De hol és mikor? Fáradtnak és szomorúnak
látszott, de ugyanakkor erélyt és határozottságot is kifejezett. Hosszú
szőke szakálla mellére hullt. Néha a tövénél fogva kezébe szorította s
azután lassan átcsusztatta ujjai közt. Kissé kopasz volt; szemöldökei
bozontosak; tömött bajusza beleveszett szakállába.
Hátunk mögött a nap a tengerbe bukott s utolsó sugarai vörösre festették
a parti sziklákat. A langyos esti szellő narancsfák virágainak édes,
bódító illatát hozta felénk. Házigazdám mindebből semmit sem vett észre.
Mereven szegezte szemét rám s tekintetem mélyén, a lélek délibábos
tükrében, messzi képet keresett: a fákkal szegélyezett széles utat,
amely a Madeleine-templomtól a Drouot uccáig megy.
– Ismeri a nőbolond Boutrelle-t?
– Hogyne!
– Mi van vele?
Már egészen megőszült.
– És a délceg, lószakértő Ridamie gróf?
– Semmit sem változott.
– Hát az asszonyok? Beszéljen róluk! Lássuk csak: ismeri Verner
Suzanne-t?
– Nagyon is. Már elvirágzott.
– Ó!… És Astier Sophie?
– Meghalt.
– Szegény! Hát aztán… Ismeri… talán…
Hirtelen elhallgatott; arca elsápadt. Kis szünet mulva rekedten
folytatta:
– Nem, jobb, ha nem beszélek róla. Idegesít.
Azután, hogy a társalgást elterelje, felállt és kezét nyujtva már
nyugodtan kérdezte:
– Bemenjünk talán?
– Nagyon szívesen.
Előttem ment be a házba. A szobák elhanyagoltaknak látszottak: nagyok,
üresek és szomorúak voltak. Az asztalokon tányérok, poharak hevertek,
amelyeket a benszülött szolgálók, akik folytonosan ki- és bejártak, ott
felejtettek. A falon két szegre két puska volt akasztva. A szögletekbe
ásók, horognyelek, szárított pálmalevelek s egyéb ilyen holmik voltak
állítva abban a véletlen sorrendben, ahogy a belépő leteszi s mindig
készenlétben tartva, ha a kilépőnek szüksége lenne rájuk.
Házigazdám mosolyogva jegyezte meg:
– Száműzöttnek lakása, vagy jobban mondva fészke. Menjünk a szobámba! Az
valamivel csinosabb.
Azt hittem, hogy régiségkereskedő boltjába lépek. A legkülönbözőbb és
legtarkább dolgok voltak itt összehalmozva, amelyeknek együttes létét
csak az magyarázhatta meg, hogy mind emlékek voltak. A falakon két
ismert festő rajzát, néhány szőnyeget, különböző tőröket, kardokat és
pisztolyokat láttam. A középső falnak azonban egyetlen dísze az
aranykeretbe foglalt fehér selyemdarab volt.
Meglepetten közeledtem a sajátságos falidíszhez s a fénylő selyem
közepén egy hajtűt láttam betűzve.
Házigazdám kezét vállamra tette:
– Ime az egyetlen dolog, – mondta mosolyogva, – amire tíz év óta nézek,
amit egyáltalában észreveszek. Ha Prudhomme énekelhette: »E kard éltem
legszebb napja!«, akkor én is elmondhatom: »E hajtű egész életem!«
Akartam valami udvarias, résztvevő szót mondani; végre is ezt a
mindennapi szólamot ejtettem ki:
– Egy asszony miatt szenvedett?
Hirtelen hevességgel fakadt ki:
– Mondja inkább, hogy szenvedek még mindig. És úgy szenvedek, mint egy
kutya!… Menjünk az erkélyre! Az előbb kérdezősködni akartam valaki után,
de nem mertem. Ha rá is azt mondta volna, mint Astier Sophiera, hogy
meghalt, akkor még ma este főbe lőttem volna magamat.
Kitámaszkodtunk az erkély korlátjára. Lábunk alatt jobbra és balra is
magas szürke hegyektől körülvéve két öböl terjedt el. Minden hallgatott
az esti szürkületben. A nap már csak az égen maradozó viszfényével
világított.
Remegő hangon, aggodalommal teli szemét rámfüggesztve kérdezte a párizsi
élet önkéntes száműzöttje:
– Limousin Jeannette él-e még?
Szeme szemem rebbenését leste. Mosolyogva válaszoltam:
– Teringettét! Nemcsak hogy él, de szebb, mint valaha.
– Ismeri?
– Igen.
Habozva tette hozzá:
– Teljesen?…
– Nem.
Megfogta kezemet:
– Beszéljen róla.
– Nem sokat tudok mondani róla. Párizs legkörülrajongottabb asszonyai…
illetve lányai közé tartozik. Szépen és roppant előkelően él. Ennyi az
egész, amit róla tudok.
– Szeretem, – mondta önkéntelenül fogai közt a férfi, mintha azt mondta
volna:
– Meghalok.
Azután nem tudván tovább visszatartani magát, fölkiáltott:
– Ó, gyönyörűséges és gyötrelmes volt az életünk három éven át. Ötször
vagy hatszor majdnem megöltem. Egyszer ezzel a tűvel akarta a szememet
kiszúrni. Nézze ezt a kis fehér foltot itt a balszemem alatt!… Hogy
szerettük egymást! Mivel tudnám szenvedélyünket megmagyarázni önnek? Az
ilyent nem lehet megérteni.
Bizonyos, hogy van egy egyszerű; magasztos szerelem, amely két
rokonszív, két rokonlélek közös lendületéből származik. De bizonyos az
is, hogy van egy kegyetlen, rettenetesen kínzó szerelem, amely két
különböző lénynek, akik gyűlölik egymást, a leküzdhetetlen
összefonódásából születik.
Ez a lány három év alatt tönkretett. Négymillióm volt, s ő nyugodt
arcával, ártatlanul mosolygó ajkaival megette, lenyelte a négymilliómat.
Ismeri őt? Van benne valami ellenállhatatlanul vonzó erő! Hogy miben
áll, nem tudom. Talán szürke szemének tekintete, amely úgy hatol beléd,
mint a tű s benned marad, mint a horog? Vagy talán közömbös és elbűvölő
mosolya, amely oly idegen rajta, mint álarc? A bája lassan válik le
róla, mint az illat s az embert észrevétlenül beborítja. Nézed magas,
karcsú termetét, amely alig inog-reng, amikor megy, mert inkább csúszik,
mint lépdel; hallod kissé nyujtott, mélyen a torkából fölcsendülő
hangját, amely mintha mosolyának muzsikája lenne; figyeled mozdulatait,
amelyek öszhangjukkal megrészegítenek és azt kell érezned, hogy e
szépségforrástól többé nem tudsz elszakadni. Három évig csak őt tudtam
látni az egész világon! Hogy szenvedtem! Mert megcsalt mindenkivel!
Miért?… Semmiért! Csak hogy csaljon! Mikor megtudtam, rátámadtam és
elneveztem mindennek, ő nyugodtan jegyezte meg:
– Talán a felesége vagyok?
Amióta itt élek magányomban s annyit gondolok e nőre, azt hiszem,
megfejtettem talányát. Újraszületett Manon Lescaut. Manon, aki nem tud
hűtlenség nélkül szeretni; Manon, akinek a szerelem, kéj és a pénz egyet
jelent.
Elhallgatott. Majd rövid idő mulva:
Amikor az utolsó krajcárom is elfogyott, a nő nyugodtan kijelentette:
– Értse meg, kedvesem, hogy a levegőből nem élhetek meg. Nagyon szeretem
magát. Jobban, mint bárkit; de élni kell. Én a nyomorral sohasem
házasodom össze.
– És ha elmondanám, hogy milyen rettenetes életet éltem mellette! Ha
ránéztem, épúgy vágytam megölni, mint megölelni. Ha a szemébe néztem…
őrült vágy fogott el, hogy szétkapjam karomat, nyakát kezem közé
szorítsam és fojtsam, gyilkoljam, amíg ki nem adja lelkét. Volt valami
megfoghatatlanul gonosz és kötekedő a szemében, a szeme legmélyén, ami
miatt halálosan gyűlöltem. Talán ezért szerettem annyira. Az ősi,
erkölcstelen, hímgyűlölő Asszonyiság több volt benne, mint bármely más
nőben. Tele volt vele, csordultig tele, ezzel a mérges, bódító itallal.
Asszony volt; az Asszony és azonkívül semmi más.
– Ha kimentem vele az uccára, minden férfira ránézett. És a tekintete
már nemcsak fölkínálás, de teljes odaadás is volt. Kimondhatatlanul
kínlódtam emiatt, de még jobban bomlottam érte. Ez a teremtés, anélkül,
hogy akarta volna, s amellett, hogy a járása, modora tartózkodó volt,
tulajdonképpen csak azzal a tényével, hogy végigment az uccán, már oda
is adta magát minden férfinak. Érti ezt?
Kínzó pokol volt ezzel a nővel valahová menni: Színházban, étteremben az
volt az érzésem, hogy a szemem előtt hull a férfiak karjába.
És ha egyedül hagytam – valóban bárkinek a karjába hullt.
Tíz éve nem láttam! És jobban szeretem, mint valaha!
Az este árnyékba borította a földet. A fákról bódító narancsvirágillat
szállt a levegőbe.
Elgondolkozva kérdeztem:
– Viszontlátja még?
– Hogyne! – kiáltott föl szenvedéllyel. – Összeszereztem már itt földben
és készpénzben több mint nyolcszázezer frankot. Ha meglesz a millió,
eladok mindent és megyek vissza hozzá. Egy évig élhetek vele. Egy szép,
teljes évig! Aztán adieu! Az életem le lesz zárva!
– És aztán? – kérdeztem.
– Aztán? Nem tudom, mi lesz. Talán megkérem, hogy fogadjon meg inasának.
Szalonkavadászat.
Kedves jó asszonyom, azt kérdi, hogy miért nem megyek vissza Párizsba?
Csodálkozik ezen; szinte megharagszik érte. Az ok, amivel indokolom,
bizonyára csak fokozni fogja elégedetlenségét: hazamehet vadászember
Párizsba a szalonkák húzása idején?
Bizonyára értem és szeretem a városi életet, amely a szoba és az aszfalt
között folyik le, de mégis csak többre becsülöm a vadásznak szabad, nagy
levegős életmódját. Párizsban, azt hiszem, hogy mindig szobában vagyok,
mert az uccák végeredményben nem egyebek, mint tetőnélküli, nagy, közös
lakóhelyek. Szabadban van-e az ember, ha két fal között, aszfalton vagy
kövezeten bandukol és szemhatárát házóriások zárják el, úgyhogy kis
azúrfolton kívül erdők, hegyek és a szabadság nagyszerű panorámájából
semmit sem kap? Ezer és ezer ember tartóztatja fel útján; beszél vele,
vagy hozzá dörzsölődzik, üdvözli vagy sarkára lép. Az a tény, hogy
föltartott esernyőmön esőszemek koppannak, még nem elegendő a nagy
természet érzetét kelteni bennem.
Itt, asszonyom és csakis itt lehet a külső világ és a fedélalattiság,
vagyis az úgynevezett otthon közötti jelentékeny különbségeket pontosan
és sokszor élvezettel megállapítani. De ezúttal nem erről akarok írni…
Azzal kezdtem, hogy a szalonkák, vagy amint természetrajztanárom szokta
volt mondani, a lebenkék ideje elérkezett.
Meg kell jegyeznem, hogy lakóhelyül egy jellegzetesen normandiai házat
választottam, amely kies völgyet átszelő patakocska partján emelkedik.
Innen indulok ki mindennapi vadászatomra.
Amellett bőven marad időm olvasásra. Olyan könyveket böngészek itt,
amelyek tanulmányozásába Párizsban nem mer fogni az ember. Komoly, mély
és érdekes könyvek. Az utóbbi hetekben egy külföldi tudós lángelmének
olvasom a művét, aki egész életében azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy
a különböző szervek működése miként hat az emberi elme fejlődésére.
De hagyjuk ezt a kérdést! A vadászatról akarok beszélni. Az Orgemol
fivérek és én az egész vadászati időszakot itt akarjuk tölteni. Mihelyt
az első fagy jelentkezik, átköltözünk barátaim _fécampi_ majorjába.
Pompás, mondhatnám isteni erdőcske közepén fekszik. A sneppek, amelyek
erre mennek, mindig megszállnak itt.
Bizonyára ismeri, kedves jó asszonyom, barátaimat: az Orgemolokat. Két
ős normand. Még abból a nagyszerű fajból valók, amely ellepte
Franciaországot, meghódította és megtartotta Angliát, a régi világnak
valamennyi tengerpartján letelepedett, mindenütt csodálatos városokat
emelt; átcsapott, mint vízáradat, Sziciliába, ott bámulatraméltó
művészetet teremtett, megverte a királyokat, kifosztotta a leggazdagabb
városokat, kifogott az olasz pápákon s főleg szerelmeskedett s faját
szaporította a világ mind a négy sarkában. A két Orgemol valahogyan az
idők megkerülésével ez életrevaló fajból közvetlenül származott. Minden
hamisítatlanul normand rajtuk: hangjuk, észjárásuk, szőke hajuk és
tengerszínű szemük.
Ha együtt vagyunk, normand nyelvjárásban beszélünk, normand módra élünk,
gondolkodunk és cselekszünk. Egy szóval normandabbak leszünk a legősibb
benszülötteknél.
Már tizenöt napja vártuk türelemmel a szalonkákat.
Az idősebbik Orgemol, a Simon, minden reggel azzal vert föl: Hé lá!
Möggyütt a keleti szél s e’hozza a fagyot. Két nap múva itt lesznek a
szalonkák.
A fiatalabbik, Gáspár, várt addig, amíg a fagy valóban el nem jött.
Csütörtökön aztán lelkendezve rontott be szobámba: – Mindön fejér kint.
Ha két napig így mögy, átkőtözünk az erdőbe!
Két nap mulva valóban átmentünk a fécampi majorba. Hogy nevetett volna,
asszonyom, ha költözködésünket végignézi! Egy egészen furcsa
vadászszekérre csomagoltunk föl, amelyet még jó apám szerkesztetett
össze. Azt kell mondanom, hogy szerkesztetett, ha némi fogalmat akarok
adni erről a kerekeken forgó szörnyetegről, erről a mozgó földrengésről,
amelyben minden találtatott, ami csak a vadászathoz kellett. Voltak itt
ládák az élelmiszerek, ládák a fegyverek, utazókosarak és külön
szelelőlyukakkal ellátott ládák a kutyák számára. Minden jó védett
helyen volt, kivéve az embereket, akiknek egyetlen lépcső nélkül kellett
a magas kerekeken fölmászni a háromemelet magasságban elhelyezett
ingó-lengő erkélyre, amelyen csak kapaszkodva lehetett tartózkodni, mint
valami faágon.
Nagynehezen, nemcsak kezünkkel és lábunkkal, hanem néha fogunkkal is
fogózkodva fölmásztunk mind a hárman a meredek kocsi-hegyre. Úgy voltunk
öltözködve, mint az eszkimók. Báránybőrkabát; a nadrág felett óriási
gyapjúharisnyák, rajtuk bőrkamásli. Fejünkön fekete prémsapka, kezünkön
fehér prémkesztyű. Mikor nagynehezen elhelyezkedtünk, inasom földobta a
három borzebet: Piffot, Paffot és Puffot. Olyanok voltak, mint három
szőrös krokodil. Hosszúak, egészen alacsonyak, a lábuk kifelé fordult s
annyi szőr van mindenütt rajtuk, hogy sárga bozótoknak látszanak. Sűrű
szemöldökük alól alig tud elővillogni fekete szemük s hosszú szakálluk
eltakarja apró, fehér fogaikat. Őket nem szokás a guruló kutyaólba
zárni. Mindegyikünk lába alá helyezi a magáét, hogy melegítsenek.
Megindul kocsink s elkezdődik a rázás, a szüntelen ide-oda való
dülöngés. Kutya hideg van. Ennek nagyon örülünk. Öt óra felé érkezünk
meg. A kapu előtt vár Picot gazda, a majoros. Jópipa ez is. Nem magas,
de zömök és fürge, mint a szelindek, ravasz, mint a róka. Az ábrázata
mindig megelégedett, mindig mosolygós s nincs dolog, amiből ne tudna
pénzt sajtolni.
A szalonkák húzása nagy ünnep a majorban.
A major épülete – régi, hatalmas kőház – almafákkal beültetett udvaron
van. Körülötte a tenger felől jövő széllel négy sor törpefenyő küszködik
szakadatlan.
Belépünk a konyhába, ahol tiszteletünkre vígan ropog a tűz. Asztalunk
közvetlenül a tűzhely mellett van megterítve, amelyen a világos láng
fölött kövér csirke sül és forog és sárga zsírját agyagedénybe
cseppenti.
A majorosné komolyan és udvariasan köszönt, amint belépünk. Nem szeret
beszélni, mert folytonosan el van foglalva. A feje tele van házi
ügyekkel és különböző számokkal: a gabonának, a csirkének, a juhnak, a
marhának árával. Az egész vidék mint rendszerető, szigorú és elsőrendű
háziasszonyt ismeri és becsüli.
A konyha mélyén nyúlik el a nagyasztal, ahol nemsokára helyet foglal a
dolgozó személyzet: béresek, istállószolgák, kocsisok, munkások és
munkáslányok. Mindezek a ház asszonyának éber felügyelete alatt
hallgatagon esznek, aki közben ránk is gondot visel. Mi a majorossal
eszünk együtt és nagyokat nevetünk tréfáin, amelyekkel a fogásokat
fűszerezi. A majorosné csak akkor ül asztalhoz, mikor már mindenkit
kielégített. Egyszerű ebédjét gyorsan költi el és még azalatt is a
szolgálót figyeli, aki az edényeket mossa el.
Ha mi nem vagyunk itt, ő is a személyzettel ebédel.
Együtt alszom az Orgemol testvérekkel nagy, fehérre meszelt szobában,
amelynek egész berendezése három ágy, három szék és három mosdó.
Rendszerint Gáspár ébred föl legelőbb és elharsogja a szokott
vadászindulót. Félóra alatt mindnyájan készek vagyunk s elindulunk Picot
urammal vadászatra.
A majoros engem jobban szeret, mint gazdáit. Miért? Bizonyára, mert nem
vagyok gazdája. Jobb oldalról kerülök vele az erdőbe, a két testvér
balról. Simon ügyel fel a kutyákra, akiket szíjon maga után vonszol.
Mert meg kell jegyeznem, hogy nem szalonkára, hanem nyúlra vadászunk.
Jól tudjuk ugyanis, hogy a sneppet nem lehet keresni, csupán megtalálni.
Rájuk kell bukkanni; ez az egész tudomány. Ha éppen csak őket lesi az
ember, soha sincs hozzájuk szerencséje. Valóban van valami fölpezsdítő,
különös élvezet abban, amikor a kristálytiszta reggeli levegőt
pillanatra dörrenés rezegteti meg, aztán fölujjong Gáspár hangja:
»Hurrá! Szalonka!«
Én sunyibb vagyok, mint ő. Ha leszedtem egy szalonkát, mindig azt
kiáltom: »Nyúl!« És csak a déli villásreggelinél húzom elő táskámból
diadalmaskodva a sneppeket.
Picot és én figyelve indulunk hát meg a fák között, amelyeknek levelei
halk és folytonos nesszel hullnak le. Olyan száraz s szomorú az esésük.
Érzik, hogy meghaltak már. A levegő hideg és éles. Megcsipkedi
szemünket, orrunkat és fülünket és finom hópárával vonja be a fűszálak
tetejét s a felszántott barna földet. De jó báránybőrkabátunk alatt
cseppet sem fázunk. A nap vidáman játszik a kék levegővel; nem melegíti
át, de játékosan csillog. Nincs jobb dolog, mint derűs téli reggelen
erdőben vadászni!
Távolabbról éles ugatás hallik. Piff hangja. Egy pillanatra elnémul, de
aztán újra, erősebben kitör és most már Paff is beleszólal. Vajjon mit
csinál Puff? Nem sokáig várat magára. Felsír rekedt, nyöszörgő sikolya,
mint a tyúké, mikor fojtogatják. Úgy látszik, nyulat vertek föl.
Vigyázzunk, Picot mester!
Jó messzire elkarikáznak; egyszer egészen közel jutnak egymáshoz,
százszor szétválnak, majd újra visszatérnek. Váratlan irányvevésüket
mindenben követjük. Utánuk szaladunk a keresztező ösvényeken, közben
ujjunkat a puska kakasáról nem vesszük le és szemünk minden mozdulatukat
figyelemmel kíséri.
Kitérnek a mező felé. Mi nyomukban. Egyszerre csak az ösvényt szürke
folt, röpke árnyék szeli át. Vállra szorítom a puskát és lövök. A könnyű
füst a kék levegőben elszáll és a füvön fehér szőrpamacs tűnik fel,
amely mozog. Erre torkomszakadtából kiáltom: »Nyúl, nyúl; ott fekszik
ni!« Megmutatom a három guruló szőrbokornak s ők csóváló farkukkal
mintegy elismerésüket fejezik ki. Azután újabb zsákmány felhajtására
iramodnak.
Közben Picot uram is utólér. Puff megint elkezd csaholni. A majoros
indítványozza: »Menjünk utána. Hátha megint nyulat hajkurász?«
Abban a pillanatban azonban, amikor az erdőt el akarom hagyni, tíz
lépésnyire tőlem megpillantom állva, nagy, sárgás köpenyegében, fején
kötött sipkával Picot uram pásztorát, a süketnéma Gargant. Harisnyát
kötöget buzgón, ahogy már a pásztorok e vidéken szokták. Üdvözlöm:
»Adjon Isten jó napot!« Fölemeli kezét viszonzásképpen; hangomat nem
hallotta, de látta ajkaim mozdulatát.
Tizenöt éve ismerem már a néma pásztort. Tizenöt éve minden ősszel látom
egy-egy mező közepén, vagy a szélén szobormerevséggel állni és harisnyát
kötni. Nyája engedelmesen kullog nyomába, noha szóval sohasem biztatja.
Úgy látszik, tud tekintetével parancsolni.
Picot gazda megszorította a karomat:
– Hallotta, hogy a pásztor megölte feleségét?
Elámulva kérdeztem: – Gargan? A süketnéma?
– Igen. Még a télen. A roueni törvényszék ítélkezett felette. Ha
kíváncsi rá, elmesélem.
Bevitt a cserjésbe, hogy Gargan ne lásson bennünket, mert a süket
pásztor gazdája ajkáról úgy olvasta a szavakat, mintha hallaná. Csak
gazdáját értette meg jól; vele szemben nem volt süket; viszont Picot
uram kitünően ismerte pásztorának egész némajátékát; ujjainak
mozdulatából, arcbőrének ráncaiból, szemének viszfényéből kitalált
mindent, amit az közölni akart.
Most pedig hallgassa meg, asszonyom, Gargan pásztornak tragikus
történetét. Egyike ama sötét, sivár »különfélék«-nek, amelyek néha-néha
fölverik a csöndes vidéki élet nyugalmát.
Gargan márgásnak volt a fia. Az apja a márgatelepeken vágta ki a puha,
fehér és omló követ, amelyet a földek trágyázására szoktak használni.
Süketnémán született; így hát már gyerekkorától arra nevelték, hogy
megtanulja a tehén őrzését.
Később Picot uram apja fölfogadta s a major juhpásztorának alkalmazta.
Hűséges, pontos és elsőrangú pásztor volt, akinek még ezenkívül megvolt
az a tudománya is, hogy a kificamodott tagokat pompásan
helyreillesztette anélkül, hogy ezt valaha is tanulta volna.