már az elsőktől szédülni kezdett. Pál e helyhez fűződő emlékeitől
izgatva, folytonosan felesége kezét csókolgatta. Szeme ragyogott.
Az asszonyt a gyanús hely állandó, soha nem érzett izgalomban tartotta,
amelyben volt kis szégyen is, de úgy egészben nagyon jól esett. Két
néma, komoly pincér látta el a kiszolgálását gyorsan és előkelően; csak
a szükséges pillanatban léptek be s kezdődő érzelmi kilengéseknél
tüstént eltűntek.
A lakoma közepe táján Henriette már egészen mámorba szédült. Pál szintén
hangosabban beszélt a rendesnél s felesége térdét ugyancsak szorongatta
az asztal alatt. Az asszony piros arccal, élénk, kedves szemekkel
fecsegett:
– Palikám, édes Palikám, vallj be mindent! Úgy szeretnék mindent tudni!…
– Mit, édes galambom?
– Nem merem mondani.
– Na, csak ki vele!
– Volt szeretőd… voltak szeretőid előttem?
Pál kissé zavarba jött. Nem tudta, hallgasson-e, vagy eldicsekedjen
sikereivel?
Az asszony összetette kezét:
– Csak most az egyszer! Tedd meg, amire kérlek! Sok?… Mondd, sok volt?
– Istenem, volt egynéhány.
– Hány?
– Nem tudom. Ki tudja az ilyesmit?
– Nem számláltad meg?…
– Hogy gondolod?
– Szóval akkor nagyon sok volt?
– Uhum!
– Mégis, hány volt körülbelül?… Csak úgy körülbelül?
– Igazán nem tudom, angyalom. Voltak évek, amikor sok volt. Viszont
voltak évek, amikor számuk nem szökött magasra.
– Hányan lehettek évenként?
– Néha húsz-harminc, néha meg csak négy-öt.
– Ó, hisz akkor volt vagy száz nőd!
– Annyi lehetett.
– Fuj, ez utálatos!
– Miért utálatos?
– Mert utálatos, ha az ember arra gondol, hogy mindez a sok asszony
meztelenül… Ó, ó… és mindig ugyanazt a… Nem, Pál, ez nagyon undorító!
A férfi dühös volt, hogy felesége ezt undorítónak találja s olyan
arckifejezéssel válaszolt, amelyet a férfiak akkor szoktak fölvenni,
mikor az asszonyokkal éreztetni akarják, milyen nagy ostobaságot
mondtak:
– Nézd, kicsikém, ha undorító száz asszonnyal, akkor eggyel is az!
– Szó sincs róla!
– Miért?
– Azért, mert egy asszony viszonyt, szerelmet jelent. De száz asszonyt a
karjaid közé szorítani, ez, megengedj, alantas, csunya, ízléstelen
dolog. Föl sem tudom fogni, hogy lehet ezekkel a lányokkal érintkezni,
mikor olyan piszkosak?…
– Élénken tévedsz! Ezek a lányok nagyon is tiszták.
– Nem lehet valaki tiszta, ha abból él, amiből ezek a teremtések.
– Ellenkezőleg! Éppen azért tiszták, mert abból élnek.
– Ugyan, hallgass! Ha valaki csak arra gondol, hogy az előtte való
éjszaka… Fuj, de utálatos!
– Nem utálatosabb, mint ebből a pohárból inni, amelyből ma reggel ki
tudja, ki ivott s amelyet biztosítlak, kevésbbé mosnak ki, mint…
– Nem hallgatsz el mingyárt?! Milyen közönséges vagy!
– Akkor minek kérdezed, hogy voltak-e szeretőim?
– Mondd, a szeretőid mind uccai lányok voltak?… Mind a száz?…
– Á, dehogy is!
– Hát?
– Istenem, hát színésznők… gépírónők… néhány társasági nő…
– Hány társasági nő?
– Hat.
– Csupán hat?
– Csupán.
– Csinosak voltak?
– Igen.
– Csinosabbak, mint a többiek?
– Nem.
– Melyiket szeretted jobban? A lányokat vagy a társasági nőket?
– A lányokat.
– Ó, de csunya vagy!… Miért?…
– Mert egyáltalában nem szeretem a műkedvelőket.
– Ó, borzasztó! Tudod, hogy majd megkövülök a borzalomtól! Ilyen
gyalázatos ember vagy te! És mondd csak, különös örömed telt abban, hogy
az asszonyokat így cserélgesd?
– Természetesen.
– Nagy örömed?
– Nagy.
– Mért? Talán egyik nem olyan, mint a másik?
– Szó sincs róla!
– Semmiben sem hasonlítanak?
– Semmiben.
– Milyen furcsa! Miben különböznek?
– Mindenben.
– A testük is?
– Hát persze!
– Az egész testük?
– Az egész.
– És miben különböznek még?
– Abban, ahogy csókolnak. Ahogy beszélnek. Még a legkisebb dolgokban is.
– Úgy? Szóval élvezetes dolog cserélgetni?
– Tagadhatatlan.
– És vajjon a férfiak is különbözők?
– Azt igazán nem tudom!
– Nem tudod?
– Nem.
– Bizonyára ők is különbözők…
– Bizonyára… kétségtelenül…
Egy pillanatig elgondolkozott pezsgős pohárral a kézben. Aztán kiitta
egy hajtásra s két karját a férje köré fonva, a szájába suttogta:
– Édes, édes, hogy szeretlek!
A férj vad öleléssel szorította magához… Az egyik pincér, aki benyitott,
diszkréten visszahúzódott. A kiszolgálást körülbelül öt percre
fölfüggesztették.
Mikor az étteremfőnök kezében a gyümölcsöstállal megjelent, az asszony
már ismét teli pezsgőspoharat tartott ujjai közt és a sárga, átlátszó
ital mélyére nézve, mintha ott ismeretlen, csalogató dolgokat látna,
álmodozó hangon dünnyögte:
– Igen, mégis csak mulatságos dolog lehet!
Az őrült.
Mint egy felsőbb törvényszék elnöke, mint feddhetetlen életű
főhivatalnok halt meg. Példás életét Franciaország valamennyi
törvényszékén ismerték. Az ügyvédek, fiatal jegyzők és bírák mély
meghajlással üdvözölték, mikor a folyosón feltűnt nagy, sovány és fehér
arca, amelyet mély és villogó szemek világítottak meg.
Egész életén át üldözte a bűnt s védte a gyöngéket. Gyilkosoknak,
sikkasztóknak nála nem volt nagyobb ellensége, mert tudott a lelkük
legmélyéig látni, ismerte titkos gondolataikat és felfedte tetteik
legrejtettebb rúgóit is.
Nyolcvankétéves korában halt meg. Mindenki sajnálta és emlékének mély
tisztelettel adózott. A gyászolók élén kivonult a temetőbe a helyőrség
díszcsapata s a sír felett frakkos urak ejtettek fájdalmas szavakat és
őszinte könnyeket.
Nos hát, ettől a köztiszteletben álló férfiútól feljegyzések maradtak
fenn, amelyeket az elképedt közjegyző abban az iratszekrényben talált,
ahová az elhúnyt a nagy bűnösökre vonatkozó iratokat szokta tenni.
A feljegyzéseknek ez volt a címe:
Miért?
_1851 június 20._ – Tárgyalásról jövök. Blondelt halálra ítéltem. Miért
ölte meg ez az ember öt gyerekét? Miért? Gyakran találkozunk emberekkel,
akiknek különös kéjt okoz életet pusztítani. Igen, igen! Valóságos kéj
lehet ez; talán a legnagyobb mindegyik közül. Mert az ölés nem
ugyanaz-e, mint a teremtés? Alkotni és pusztítani! E két szó magába
zárja a nagy földkerekségnek, az egész világegyetemnek történetét! Miért
oly részegítő ölni?
_Június 25-én._ – Furcsa dolog egy emberi lényre gondolni, aki él,
mozog, fut… Egy élőlény? Mi az egyáltalában? Eleven gépezet, amely a
mozgás elvét s az azt szabályozó akaratot rejti magában! Nincs összenőve
semmivel! Lábai a földbe nem gyökereznek! Életszemecske, amely ide-oda
mozog a föld hátán; nem lehet tudni honnan jött, hová megy;
porszemecske, amelyet szabadon eltaposhatsz. Utána nem következik semmi,
csupán a rothadás, a teljes megsemmisülés.
_Június 26-án._ – Miért bűn hát ölni? Igen, miért? Hiszen nagy
természeti törvény ez. Minden lénynek hivatása az ölés: öl, hogy éljen;
öl, hogy öljön. Az ölés vágya bent él vérmérsékletünkben; ölni kell! Az
állat gyilkol minden nap, lételének minden pillanatában. Az ember
gyilkol, hogy táplálkozzék és gyilkol kéjből is. Ezért találta ki a
vadászatot! A gyerek megöli a férgeket, amelyek keze ügyébe esnek, a kis
madárkákat s mindazokat a kis állatokat, amelyekhez csak hozzáférhet. De
ellenállhatatlan ölési vágyunkat ez nem elégíti ki! Nem elég állatot
ölni: embert is kell ölni! Régen emberáldozatokkal elégítették ki ezt a
parancsoló vágyat. Manapság a társasági élet kényszere az emberölést
bűnné bélyegezte. Elítélik és megbüntetik a gyilkost! Minthogy azonban
nem tudunk élni anélkül, hogy gyilkoló ösztönünknek eleget ne tegyünk,
időnként háborúkat csinálunk, amelyekben egész népek irtják ki egymást.
Ilyenkor nagy vérmámor borítja el az emberiséget: a hadseregek részegek
az ölés izgalmától s még a békés polgárok, az asszonyok s a gyerekek is
megkótyagosodnak, amikor esténként a családi lámpafény alatt a
gyilkosságokról eszményített leírásokat olvasnak.
És talán megvetik azokat, akik e végzetszerű embermészárlásokat
végrehajtják? Ó, dehogy! Kitüntetésekkel halmozzák el! Aranyba, bíborba
öltöztetik; kalpagjukon tollat, mellükön érdemjeleket hordanak; kapnak
keresztet, kegydíjakat s mindenféle megkülönböztetéseket. Tisztelettel,
szeretettel övezve élnek, fejüket büszkén hordják csupán azért, mert
hivatásuk az emberölés! Gyilkoló szerszámukat megcsörrentik az ucca
kövezetén s az arra menő feketeruhás polgár irígykedve nézi azt. A
gyilkolás a természettől szívünkbe vésett örök törvény! Nincs szebb és
nincs dicsőbb, mint ölni!
_Június 30-án._ – Ölni törvény: mert a természet az örök fiatalság, az
örök változás barátja. Minden öntudatlan tette ezt harsogja: »Csak
gyorsan! gyorsan! gyorsan!« És pusztít gyorsan és megint újra alkot.
_Július 2-án._ – Mi az ember? Minden és semmi. Mint gondolat, tükre a
nagy mindenségnek. Mint emlékezés és tudomány, a világ kicsinyített
kiadása s annak egész történetét magában hordja. Minden ember, mint a
tények és dolgok tükre, kis világegyetem a nagy világegyetemben!
De utazz csak! Vess pillantást a nyüzsgő fajokra! Az ember semmivé lesz!
Hajóra ülsz, mindjobban távolodsz az emberekkel tömött parttól s
egyszerre csak semmi mást nem látsz, mint a partot. Az észrevehetetlen
lény eltűnik, teljesen elvész; annyira kicsi, annyira jelentéktelen.
Szeld át gyorsvonaton Európát és nézz ki a vonat ablakán! Emberek,
emberek mindenütt! A mezőkön, uccákon, mindenütt ember lebzsel:
parasztok, akik ép hogy a földet tudják túrni; szörnyű
asszonyteremtések, akiknek minden tudományuk a főzés és a szülés. Menj
Indiába, Kínába s mindenütt embermilliárdokat látsz mozogni, élni, akik
annyi nyomot sem hagynak maguk után, mint a hangya, amelyet az úton
eltaposol. Menj a vályogkunyhókban élő feketék birodalmába; menj a fehér
arabok közé, akik barna sátorokban laknak, amelynek vásznát a szél
csapkodja és megtanulod, hogy a különélő, önmagában vett ember semmi,
egyáltalában semmi. A faj minden! Mit ér például egyvalaki a pusztákon
bolyongó néptörzsből? És ezek a bölcs emberek nem törődnek a halállal.
Az ember náluk nem számít. Az ellenséget meg kell ölni: az élet háború.
Így háborúskodott régen egyik tanya a másikkal, egyik tartomány a
másikkal.
Igen, utazzatok csak a nagyvilágban s nézzétek a megszámlálhatatlan,
ismeretlen embertömegek nyüzsgését! Ismeretlenek? Hát éppen itt van a
rejtély kulcsa! Bűn a gyilkosság, mert az embereket számokkal láttuk el!
Mikor megszületnek, beírják az anyakönyvbe, nevet adnak nekik és
megkeresztelik. A törvény rájuk teszi kezét! Íme a nagy furfangosság! Az
anyakönyvbe fel nem vett ember nem számít: öld meg a végtelen mocsár
ingoványaiban, a pusztán, a hegyek közt! Mintha semmi sem történt volna!
A természet szereti a halált; _ő_ nem büntet miatta!
Csupán az anyakönyv tesz szentté és sérthetetlenné! Különös! E könyv
egyesegyedül védi az embert. Az élet szent, mert ide be van vezetve!
Tisztelet az anyakönyvnek, a törvényes Istennek. Térdre előtte!
Az állam ölhet, mert joga van az anyakönyvet módosítani. Ha háborúban
lemészároltat kétszázezer embert, egyszerűen nagyszámú jegyzői által
kivakartatja nevüket az anyakönyvből. Ezzel vége van! De nekünk, akik
nem változtathatunk az anyakönyvön, nekünk tisztelni kell embertársaink
életét. Anyakönyv, dicső Istenség, aki a polgármesteri hivatalokban
székelsz, üdvözöllek! Erősebb vagy, mint a Természet! Ó, nagy, nagy
Hatalom!
_Július 3-án._ – Hah, milyen különös, kéjes élvezet lehet ölni: kezünkbe
keríteni egy élő, gondolkodó lényt, s azután kis lyukat fúrni rajta s
nézni, hogy ömlik ki belőle a vér… A piros vér, amely életet fakaszt… És
az előbb még meleg test egyszerre csak mint puha, hideg, tehetetlen és
gondolatnélküli hústömeg terül el lábad előtt!
_Augusztus 5-én._ – Istenem, mi lenne, ha én, aki egész életemben
ítélkeztem, kihirdetett szavakkal öltem, guillotinenal kivégeztem
azokat, akik késsel öltek, mi lenne, ha én is úgy csinálnék, mint a
gyilkosok? Mi lenne, ha én is közvetlenül, késsel gyilkolnék? Én, a
törvényszéki elnök? Én, én? Ki tudná meg?
_Augusztus 10-én._ – Meg tudná-e valaha valaki? Gyanúsítanának engem?
Különösen, ha olyan valakit ölnék meg, akinek életére semmi okom sincs
törni?
_Augusztus 15-én._ – Belém furakodott a kísértet, mint féreg s bennem
rág. Bennem csúszik, mászik; egész testemben sétál; ott kering elmémben,
amely csak erre gondol: ölni; ott van szememben, amely csak vért kíván
látni; fülemben, ahol szörnyű, őrjítő hang sikít: a meggyilkoltnak
utolsó kiáltása; lábaimban, amelyekben bolond vágy él odamenni, ahol a
tett végbemegy; kezeimben, amelyek remegnek az ölés vágyától. Milyen
különös, ritka élvezet lehet. Mennyire méltó egy szabadabb felfogású
emberhez, aki a többiek fölött él, szíve fölött rendelkezni tud és finom
élményeket keres!
_Augusztus 22-én._ – Nem tudtam többé ellenállni. Először kis madarat
öltem meg, hogy elkezdjem, hogy az első kísérletet megtegyem.
Jánosnak, a szolgámnak, volt egy stiglice, amelyet szobája ablakára
függesztett kalickában tartott. Elküldtem őt valami ürüggyel s azalatt a
kis madarat kezembe vettem. Melege volt. Szíve hevesen dobogott.
Felmentem vele szobámba. Időnként hevesebben meg-megszorítottam; a
szívecskéje még jobban vert; fájó, de egyben gyönyörűséges érzés volt.
Már majdnem megfojtottam. De nem láttam volna vért!
Ezért ollót kerestem elő. Kicsi, körömvágó ollót vettem kezembe s
háromszori metszéssel lenyisszantottam a nyakát. Kitátotta csőrét,
szeretett volna markomból kiszabadulni, de jól tartottam! Ó, jól
megfogtam! Veszett kutya sem tudott volna görcsösen szorító ujjaim közül
kimenekülni. És láttam a vért folyni… Milyen szép, csillogó, világos és
piros a vér! Kedvem lett volna meginni! Nyelvem hegyét belemártottam!
Jóízű. De a szegény, kis madárnak oly kevés volt! Nem tudtam sokáig az
élvezetben elmerülni. Milyen fölséges látvány lehet, ha egy bika vérzik
el!
Azután úgy jártam el, mint az igazi gyilkosok. Megmostam az ollót, a
kezemet; a vizet kiöntöttem és a madár kihűlt tetemét kivittem a kertbe,
hogy eltemessem. Egy szamócabokorban megfelelő helyet találtam. Itt
sohasem bukkannak rá. Ezentúl mindennap eszem egy szemet erről a
bokorról. Ó, hogy lehet élvezni az életet, ha az ember ért hozzá!
Szolgám sírt. Azt hiszi, hogy madara elröpült. Hogy is gyanakodhatnék
rám! Ugyan, ugyan!
_Augusztus 25-én._ Embert kell ölnöm! Kell!
_Augusztus 30-án._ Megtörtént! Milyen kicsinység! A vernesi erdőben
sétáltam. Nem gondoltam egyáltalában semmire, semmi különösre. Egyszerre
csak kis gyerek jön az úton szembe velem és vajaskenyeret majszol.
Megáll, amíg elmegyek mellette s üdvözöl:
– Kezit csókolom, elnök bácsi.
A gondolat fölcikázik elmémben: »Ha megölném?« Megszólítom:
– Egyedül vagy, gyermekem?
– Igen, bácsi.
– Az egész erdőben egyedül?
– Igen, bácsi.
Az ölési vágy elbódít, mint a szesz. Lassan közeledem hozzá és egyszerre
csak megragadom a torkát… Szorítom, szorítom teljes erőből! Rémült
szemekkel néz rám! Istenem, milyen szemek! Egészen kerek, kiugró,
rettenetes szemek! Sohasem éreztem ilyen vad s ily röviden tartó
fölindulást! Kis kezei a csuklómba kapaszkodtak s teste vonaglott, mint
a tűz fölé tartott lúdtoll. Azután nem mozgott többé.
Szívem hevesen dobogott! A testet az árokba dobtam s leveleket hánytam
rá.
Hazamentem; jól megebédeltem. Mily semmiség az egész! Este jókedvű
voltam; nagyon vidám, szellemes és fiatalos. A főispánéknál, ahova híva
voltam, mindenki el volt ragadtatva tőlem.
De nem láttam a vérét! Nyugodt vagyok.
_Augusztus 30-án._ Fölfedezték a hullát. Keresik a gyilkost. Ó, ó!
_Szeptember elsején._ Letartóztattak két csavargót. Semmi bizonyíték
ellenük.
_Szeptember 2-án._ A gyerek szülei eljöttek hozzám és keservesen sírtak.
Ó, ó!
_Október 6-án._ A nyomozást beszüntették. Egy csavargó követhette el a
bűntettet. Ó, ha láttam volna a vérét, azt hiszem, sokkal nyugodtabb
lennék!
_Október 10-én._ Az ölési vágy gerincvelőmben futkos. Olyan, mint
húszéves fiúknak kínzó szerelmi vágya.
_Október 20-án._ Még egy! Villásreggeli után a folyóparton sétáltam.
Észreveszek a fűzfa alatt egy alvó halászt. Dél volt. A burgonyás
földből kimeredt egy ásó, mintha idekészítették volna. Fölkapom,
markomba szorítom, mint kalapácsot s az élével kettéhasítom a halász
koponyáját. Ez aztán vérzett már! Rózsaszín, agyvelővel kevert vér
ömlött belőle. A vér lassan belecsurgott a vízbe. Lassú léptekkel
távoztam. Ha megláttak volna! Ó, ó! Kitünő gyilkos lett volna belőlem!
_Október 25-én._ A halász meggyilkolása nagy port vert föl. Unokaöccsét
vádolják, aki vele együtt halászott.
_Október 26-án._ A vizsgálóbíró meg van győződve róla, hogy a tettes az
unokaöcs. Az egész város azt hiszi. Ó, ó!
_Október 27-én._ Az unokaöcs nagyon rosszul védekezik. Azt mondja, hogy
akkor ölték meg nagybátyját, amikor ő kenyérért és sajtért a városba
ment. Ki hiszi el?
_Október 28-án._ Az unokaöcs már majdnem vallott, annyira beleszédült a
hercehurcába. Ó, ó! Igazságszolgáltatás!
_November 15-én._ Súlyos bizonyítékok vannak az unokaöcs ellen, akinek
nagybátyjától örökölnie kellett volna. A tárgyalást én vezetem.
_Január 25-én._ Halálra! Halálra! Halálra! Mindenáron halálra kell
ítélni! És sikerült is! Ó, ó! Az ügyész úgy beszélt, mint angyal! Még
egy áldozat! Megnézem a kivégzését!
_Március 10-én._ Vége. Ma reggel metszették le fejét. Alaposan meghalt!
Nagyon szép dolog a kivégzés! A fej lehull s a vér patakokban bugyog
elő. Ó, ha megfürödhettem volna benne. Milyen szédítő gondolat:
aláfeküdni, az ömlő vért arcomon, fejemen érezni s felállni egészen
pirosan!… Ó, ha az emberek egymás lelkébe látnának!
Ezentúl óvatosabb leszek. Oly könnyen elárulja az ember magát. Most már
várhatok és várni is fogok…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kézirat még több lapból állt, de újabb bűntény nem fordult elő bennük.
Az idegorvosok, akik a naplót olvasták, azt állítják, hogy sok ilyen
ügyes és félelmetes őrült futkos a világon, mint ez az eszefordult
szörnyeteg, anélkül, hogy bárki is tudna róla.
Vidéki pörösködések.
A gorzsvilli járásbíróság egyik terme tele van parasztokkal, akik a fal
hosszában felsorakozva várják, hogy ügyük tárgyalásra kerüljön.
Van köztük mindenféle termetű és megjelenésű: törpe és hórihorgas,
kövér, kicsattanó ábrázatú és sovány, beesett orcájú, akinek a képét
mintha öreg almafa tönkjéből vágták volna ki. Kosarukat maguk elé tették
és most békességesen várakoznak és ügyük kimenetelén töprengenek.
Körülöttük orrfacsarító falusi szag terjeng, amelyben istállónak,
izzadságnak, trágyának és savanyú tejnek külön-külön fölismerhető a maga
egyéni illatárnyalata. A fehérre meszelt falakon legyek donganak. A
nyitott ajtón át behallik a kakas kukorékolása.
Egy emelvényfélén kopott zöld posztóval fedett hosszú asztal áll. Bal
sarkán ráncos, füle nyergén tollat hordó, kopasz fej merül az írásokba.
Jobb sarkán, magát mereven kihúzva, egy zsandár foglalt helyet. A
meztelen falon fából készült, felfeszített Krisztus. A vonagló
Isten-ember szenvedését felajánlja ez állatszagú emberek ügyéért.
Végre belép a bíró úr. Piros arcú, elhízott ember. Hivatalos talárja
suhogva lebben nagy testének siető mozdulataira. Az asztalra helyezi
süvegét és mély megvetéssel néz a közönségre.
A bíró úr vidéki irodalmi nagyság. Horatiust fordítja; Voltaire kedves
írója és a vaskos humorú költészetnek maga is művelője.
Rászól a jegyzőre:
– Kedves Potel uram, kezdődhet a futam!
Azután mosolyogva dünnyögi:
– _Quidquid tentabam dicere versus erat._
A jegyző kopasz feje fölmerül a papírok közül. Érthetetlen, únott hangon
hadarja:
– Baskel Juliána asszonyság, mint felperes és Paturon Márton, mint
alperes.
Hatalmas termetű vidéki asszonyság járul a bíróság elé. Igazi
járásszékhelyi előkelőség: rikító szalaggal díszített kalap; a nyakáról
nagyszemű aranylánc fut le a mellén; ujjai gyűrűkkel rakva; fülében
óriási függők, amelyek izzadtan fénylenek, mint az égő viaszgyertyák.
A bíró kis, ismerősöknek járó fejbiccentéssel üdvözli és szemében némi
gúny csillan föl, amíg mondja:
– Baskelné naccsád, terjessze elő panaszát.
A »naccsád« ellenfelei a másik oldalon foglalnak helyet és összevissza
hárman vannak. Középen húsz-huszonöt éves parasztlegény, pufókra hízott,
pipacspiros arccal. Jobbján fiatal felesége; kicsi, sovány asszonyka,
egészen laposra fésült hajjal, amelyen mint kakastaréj, rózsaszínű
főkötő fityeg. Szeme kerek, csodálkozó és oldalra pislogó, mint a
majorságé. A fiú balján áll az apja: öreg, görnyedt férfiú, akinek
megcsavarodott, vékony teste úgy tűnik el a kikeményített zubbonyban,
mint valami harangban.
Juliána asszony előadja sérelmeit:
– Nagyságos bíró úr! Éppeg tizenöt éve, hogy ezt a fiút magamhoz vettem.
Úgy dédelgettem, mintha anyja vónék. Embert faragtam belőle.
Megesküdött, hogy sohasem hágy el. Szó, ami szó, még egyességet is
kötöttünk. Papírosra írtuk az egyességet. Neki adtam a bec-mortini
fődemet, ami legalább is 3000 forintot ér, ő pedig megígérte, hogy
szógálatomban marad. Hát, nagyságos bíró úr, eccer csak gyün ez a kis
nyavalyás, ez a kis ringy-rongy, ez a cifit-cafat…
A bíró közbeszól:
– Mérsékelje magát, naccsádkám.
Juliána asszony tovább folytatja lihegő dühvel:
– Jön ez a kis… ez a kis… Minek mondjam? Jön, összekuruzsol, tudom is én
mit igen, mit nem, s ez a nagy mafla, ez a tejfeles szájú pipogya fráter
elveszi őt feleségül. Megesküsznek az ótárnál s ez a híres az én
bec-mortini fődemet adja jegyajándékba… Hát mán hallottak ilyet?… Én sem
estem ám a fejem lágyára!… Papír van a kezemben! Itt van ni… Adja vissza
legalább a fődemet!… Egyességet kötöttünk a fődre nézve a jegyző előtt,
a barátságra nézve csak magunk között, de írásban… Egyik ollan, mint a
másik. Vagy-vagy! Tessék megolvasni, bíró úr!
És e szavakkal nagy, bélyeges papírt nyujt át kitárva a bírónak.
Paturon Márton megszólal:
– Nem igaz a’!
_A bíró:_ Hallgasson kend! Várjon, míg sorra kerül. _(Belenéz az
írásba):_
»Alulírott Paturon Márton Mihály megígérem Tekintetes Baskel Tivadarné
Juliána ifjasszonnak, az én nemeskebelű jóltevőmnek, hogy soha e földi
életben el nem hagyom, hanem hűségesen kiszolgálom, mint eddig is.
Gorzsvill, az Úrnak 1883-ik esztendejében, Szt. János napján.«
_A bíró:_ Aláírás helyett kereszt van itt. Hát nem tud kend írni?
_Márton:_ Nem én!
_A bíró:_ Kend műve a kereszt?
_Márton:_ Mán hogy vóna, naccságos bíró úr!
_A bíró:_ Ki csinálta hát?
_Márton:_ Az ifjasszony!
_A bíró:_ Kész megesküdni kend, hogy a keresztet nem maga pingálta oda?
_Márton (hadarva):_ Édesapám, édesanyám, nagyszüleim és a jóságos Isten
fejire esküszöm, hogy nem én írtam a keresztet. _(Kezét fölemeli és
oldalra köp, hogy esküjét támogassa.)_
_A bíró (mosolyogva):_ Milyen viszonyban volt kend az itt jelenlevő
Baskel Tivadarné asszonysággal?
_Márton:_ A kéjjányom vót! _(Nevetés a hallgatóság körében.)_
_A bíró:_ Mérsékelje kend kifejezéseit. Azt akarja talán mondani, hogy
viszonyuk nem volt oly tiszta, mint őnagysága föltünteti?
_Az apa (átveszi a szót):_ Még tizenötéves sem vót, naccságos bíró úr,
mikor az ifjasszony pórázonságra csábította.
_A bíró:_ Tán paráznaságot akar mondani?
_Az apa:_ Magam se’ tom má’, bíró úr. Tény az, hogy még gyerek vót. De
nem is ő vót az első. Mán három gyereket édesgötett így a naccsága.
Tömte minden jóval űket, hízlalta a pukkadásig s mikor már megértek, hát
elrabolta tőlük a szemérmüket…
_A bíró:_ A szemérmüket?… És maga hagyta ezt?
_Az apa:_ Ez vagy egy másik? Úgyis el kell az ilyesminek jönni!…
_A bíró:_ Hát akkor minek panaszkodik?
_Az apa:_ Én nem panaszkodok, bíró úr! Nekem semmi károm sincsen!! Csak
ha a fiú má’ nem akar többet, hát hagyja békiben! Mindenki ott szeret,
ahun akar. Tessen a bíró úrnak erre a törvényt citálni!
_Juliána asszony:_ Ezek a parasztok mindent összehazudoznak, bíró úr! Én
csináltam férfit a fiúból!…
_A bíró:_ A teringettét!
_Juliána asszony:_ És most megtagad, itthágy! Ellopja a birtokomat!