minden tekintetben! Mikor férjhez mentem hozzá, tudtam, hogy csunya, de
azt hittem, hogy legalább jó. Istenem, hogy csalódtam! Ő biztosan azt
hitte, hogy a szép szemeiért mentem hozzá. Azt hitte ez a pirosorrú,
nagyhasú Adonisz, hogy szerelmes vagyok bele s úgy viselkedett velem
szemben, mint gerlice a párjával. Én persze kikacagtam. Olyan nevettető
volt, amikor komolyan turbékolni kezdett. El is kereszteltem:
Gerlepapának. Furcsa fogalmaik vannak a férfiaknak önmagukról! Mikor
végre megértette, hogy nálam csak baráti érzelmekről lehet szó,
rettenetesen gyanakvó lett; elnevezett kiélt teremtésnek, fajtalan
nőszemélynek s tudom is én, még minek? De ez még nem minden. A helyzet
mind nehezebbé vált azáltal… hogy is mondjam?… Nagyon nehéz ezt
elmondani… Szóval, nagyon szerelmes belém… Nagyon szerelmes… és ennek
sokszor, igen sokszor adja bizonyságát. Mondd, édesem, lehet-e szörnyűbb
valami, mintha ilyen lehetetlen, ilyen kacagtató alak szereti az embert?
Nem, igazán nem bírtam már tovább kiállni… Rosszabb volt, mintha minden
este fogamat húzták volna ki. Igazán mondom, rosszabb! Képzelj el
magadnak ismerőseid közül egy ilyen utálatos, visszataszító, lehetetlen
figurát nagy hassal, szőrös lábszárakkal!… Úgy-e? El tudod képzelni? És
most képzeld el, hogy ez az ember a férjed. A te férjed, akinek joga
van… minden este… Hiszen érted! Irtózatos! Nem bírtam tovább! A szó
szoros értelmében rosszul lettem… De egész komoly, mosdótálas rosszullét
fogott el! Hát ez mégsem járja! Kellene valami törvénynek lenni, amely
az asszonyt védi… Minden este! Ó, de csunya, utálatos dolog!
Ne gondold, hogy holmi költői szerelemről álmodozom. Ilyesminek már rég
divatja mult. A mi társaságunk férfiai versenyistállótulajdonosok és
bankárok: a lovat vagy a pénzt szeretik. Ha véletlenül egy asszonyt is
megszeretnek, úgy vannak vele, mint szép lovaikkal: mutogatják. Ennyi az
egész. A mi életünkben az érzelmeknek nincs semmi szerepe. Ezért hát úgy
élünk, mint gyakorlati és közömbös teremtésekhez illik. Még estélyeink
sem egyebek, mint rendszeres összejövetelek, ahol mindig ugyanazt
mondjuk és csináljuk. Kit szeressünk? Kivel szemben legyünk gyöngédek?
Férfiaink általában olyanok, mint a kifogástalan bábuk, minden szellem
és finomság nélkül. Ha egy kis szellemre van szükségünk, mint pusztában
utazónak a vízre: művészeket hívunk. És a művészek? Kiállhatatlan majmok
vagy rosszul nevelt csirkefogók! Fiam, én az egész párizsi társaságban
hiába keresek diogeneszi lámpámmal igazi férfit! El is határoztam, hogy
tovább nem nyomozok: kioltom a lámpát!… De térjünk vissza Viktorra!
Minthogy Gerlepapának alsónadrágos és inges megjelenése minden áldott
este tűrhetetlenné vált, minden eszközt, értsd meg, minden eszközt
felhasználtam, hogy távol tartsam… hogy kiábrándítsam magamból. Először
dühöngött; azután féltékenykedett. Eleinte csak felügyelt rám. Minden
férfira, aki a házba jött, tigrisszemeket vetett. Később valóságos
üldözést honosított meg. Mindenüvé követett; a leglehetetlenebb módokat
találta fel, hogy meglephessen. Megtiltotta, hogy a férfiakkal
beszéljek. Bálokon állandóan hátam mögött volt s ha szót szóltam, fejét
hosszú kutyanyakán mingyárt előretolta. Büfébe nélküle nem mehettem; a
táncot hol ezzel, hol azzal a férfival tiltotta el; néha a négyes kellős
közepéből hazaráncigált. A végén is oly nevetséges és ostoba teremtés
lettem az oldalán, hogy többé nem mentem társaságba.
Otthon azonban még rosszabb volt. Képzeld, a nyomorult úgy bánt velem…
csunya szót kell kimondanom… mint kéjlánnyal. Este nyersen mordult rám:
»Már megint kivel szeretkeztél?« Ha sírva fakadtam, arca ragyogott a
boldogságtól. A mult héten aztán betelt a pohár. Kivitt a
Champs-Elyséesre vacsorázni. Egyik ismerősünk, Baubignac, a szomszéd
asztalnál ült. Tehettem róla, hogy a szél éppen oda hordta? Viktor
dühében majd széttaposta lábamat s a sárgadinnye felett fogai közt a
következőket sziszegte: »Nyomorult, aljas nő, találkát adtál ennek a
fiúnak! Megállj csak!« De ez még semmi sem volt. Egyszer csak titokban
kihúzza kalapomból a tűt, s a vadállat teljes erővel karomba szúrja.
Nagyot kiáltok. Mindenki odaszalad. Képzeld a helyzetemet!… Az én
nagyhasú Othellóm erre megbánási komédiát rendez. Nagyon bosszantott az
egész émelyítő jelenet s e pillanatban elhatároztam már, hogy megcsalom,
még pedig hamarosan. Hát mondd, mit tettél volna te a helyemben?
– Megbosszulom magamat!
– Ne félj, én is azt tettem!
– Hogyan?
– Mit? Hát nem érted?
– De kedvesem… Mindazáltal… Nos, igen…
– Igen, igen… És most gondolj csak rá! Képzeld magad elé a fejét! A
puffadt arcát, a piros orrát s a pofaszakállt, amely oly bánatosan lóg
le, mint valami kutyafül.
– Szinte látom.
– Gondolj arra is, hogy mekkora féltékenységi düh kínozza ezt a
tehetetlen kutyafejű embert!
– Nos és?
– Hát én azt mondtam magamban: Megállj csak te goromba, pukkadozó
fráter, majd ragasztok én valamit a fejedre s aztán elmondom neked, de
csakis neked, édes Mariem… Gondolj csak a fejére, gondold el, hogy ezzel
a koponyával még fel is van…
– Hogyan? Hát fel?…
– Persze, de az istenre kérlek, a világon senkinek se szólj! Esküdj meg
rá!… És képzeld őt magad elé! Én egyebet sem teszek, mint a fejét
rajzolom magam elé s rajta látom a… Nincs komikusabb dolog a világon!
Amíg hozzád jöttem, alig bírtam a nevetést visszafojtani!
A báróné barátnőjére nézett, akinek torkából a bolond nevetés kezdett
fölbugyorogni. Neki is mosolyognia kellett. De nem tudott itt megállni.
A nevetés csakhamar rajta is erőt vett, mint valami ideggörcs. Két kezét
mellére szorította, lélekzete elállt, arca eltorzult s dereka
előrehajolt, mintha orra akart volna esni.
A kis márkiné is vele együtt vihogott s közbe-közbe egy-egy szót nyögött
ki, ami csak fokozta jókedvüket: »Gondold csak el!… a fejét!… a pofa…
pofaszakállát… gondolj az orrára!… és most… rajta… hahaha… de ne szólj…
ne… szólj… az istenért… senkinek!«
Szinte belefulladtak a nevetésbe. Beszélni, mozogni nem tudtak, csak
előtörő könnyeiket dörzsölték el arcukon.
Először a báróné csitult le s még pihegve a megerőltetéstől – kérlelve
ölelte át barátnőjét: – Mondd el, édesem!… Hogyan történt? Mesélj el
mindent! Olyan furcsa… olyan furcsa…
A márkiné még nem tudott beszélni, csak nyögve válaszolt: – Amikor
elhatároztam… azt mondtam magamban… csak gyorsan… mentől elébb… És így
ma megtörtént…
– Ma?
– Igen, az előbb… És Viktort ráadásul ide rendeltem. Mingyárt
megérkezik. Milyen jól fogunk mulatni! Gondolj csak a fejére!… Nézz
mingyárt a fejére, amint belép!…
A báróné égve a kíváncsiságtól, tovább nógatta barátnőjét: – Meséld el
részletesen, hogyan történt?… Kivel?…
– Nagyon egyszerűen ment minden. Gerlepapa Baubignacra féltékeny? Hát
jó! Elő Baubignac Adonisszal! Ostoba, de becsületes fiú. Hallgatni fog.
Ebéd után fölmentem hozzá.
– A lakásán voltál? Milyen ürüggyel?
– Istenem, gyüjtőívet vittem… Az árvák számára…
– Mondd, mondd… és aztán?…
– Úgy elbámult, amikor beléptem, hogy a szája nyitva maradt.
Felszólításomra két aranyat fizetett. Én erre a székről fölálltam. Ő
vissza óhajtván tartani, férjem felől kérdezősködött… Most kis jelenetet
rögtönöztem. Kiöntöttem szívemet. Elmondtam Viktorról mindent s még
feketébbre föstöttem, mint amilyen. Baubignac nagyon megindult. Törte a
fejét, miként lehetne rajtam segíteni… Én elkezdtem sírni… Néhány
műkönnyet potyogtattam… Ő leültetett, vigasztalt, s minhogy zokogásom
nem szűnt, karjai közé kulcsolt… »Szegény, szegény barátom«… suttogtam
én. »Szegény, szegény kis teremtés« – suttogta ő. És mind hevesebben és
hevesebben csókolt, míg végre egészen el nem szédített…
– Utána nagy szemrehányási és kétségbeesési jelenet következett. A
»csábítót« elneveztem mindennek. De sokáig nem mertem maradni, mert a
nevetési vágy már ott elfogott. Ott mingyárt eszembe jutott Viktor
feje!… Szinte szaladnom kellett. Azután ki-kiömlött a nevetés belőlem,
mint teli edényből a víz… De visszatartottam magamat. Gondoltam, majd
nevetek Marienál!… És most végre kikacaghatom magamat! Megkapta! Ezt az
egyet megkapta! Hogy félt tőle! Most már jöhet háború, földrengés,
járvány; meghalhatunk mind… de az ott van, amitől úgy félt, ott van
lengő pofaszakállal ékített gyönyörűséges pofája felett! Gondolj csak
rá! Megkapta! Ott van rajta!…
A nevetés újra kezdődött.
– És Baubignackal találkozol még?
– Ó, dehogy! Hogy is képzeled? Az sem érne többet, mint a férjem!
A görcsös, leküzdhetetlen nevetés megint csak erőt vett rajtuk.
E pillanatban azonban megszólalt kint az előszoba ajtajának csengője.
Hirtelen mind a ketten elhallgattak.
– A férjem, – suttogta a kis márkiné. – Nézd csak a fejét!…
Az ajtó kitárult s nyílását egy magas, kövér ember termetével egészen
kitöltötte. Nyakát előreszegte, széles ajkát lebiggyesztette és
pofaszakállai közé ékelt piros arcából két vizsgálódó, dühös szemet
meresztett a nőkre.
Ezek egy pillanatig szótlanul nézték, aztán hátradőltek a kereveten s
oly feltartóztathatatlan erővel kezdtek el kacagni, mintha nevető
görcsöt kaptak volna.
A férj bamba értelmetlenséggel nézett rájuk s dühösen ismételgette: »Meg
vannak bolondulva?… Meg vannak bolondulva?… meg vannak bolondulva?…«
A keresztelő.
– Parancsol doktor úr egy pohár konyakot?
– Szívesen.
És az öreg tengerészorvos, kinyujtva kis poharát, nézte, miként duzzad
föl a mélytüzű, aranyos vörösfényű ital a pohár széléig. Aztán szeme
magasságáig emelte, hogy a lámpa fénye megcsillogjon benne, megszagolta
és pár cseppet fölszíva, nyelvén és szájpadlásának nedves, érzékeny
húsán végigömlesztette; majd kedélyesen megszólalt:
– Ó, a csábos méreg! Vagy inkább, népeknek elbájoló gyilkosa,
gyönyörűséges kiirtója!
Maguk nem tudják, mi az! Az igaz, hogy olvasták a csodálatos könyvet,
amely erről a kérdésről mostanában jelent meg, de nem látták, hogy
miként pusztított el egész vadtörzset, egy kis néger királyságot a
szesz, amelyet csinos, kerek hordócskákban, békés megjelenésű,
vörösszakállú angol matrózok szállítottak partra.
De láttam egészen különös és megindító alkohol-drámát itt a közelünkben
is, egy Pont-l’Abbé körül fekvő breton faluban.
Abban az időben egy évi szabadságomat egy falusi házban töltöttem,
amelyet apámtól örököltem. Ismerik ezt a sík tengerpartot, ahol a szél
éjjel-nappal fütyül a magyalbokrok között s ahol helyenként még állva,
vagy már ledülve, láthatók azok a kőóriások, amelyek egykor istenek
voltak s alakjukban, megjelenésükben még ma is megőriztek valami
félelmetest. Mindig azt hiszem, hogy egyszer csak megelevenednek s a
mezőn gránitoszlopokhoz illő lassú, súlyos léptekkel útra kelnek, vagy
óriási kőszárnyakon a levegőbe emelkednek, hogy elrepüljenek a
druidáktól hirdetett paradicsomba.
A látóhatárt nyugtalan, háborgó tenger zárja el, telve fekete hátú,
sistergő tajtékkal gyűrűzött szirtekkel, amelyek mintha veszett
kutyákként a halászokra lesnének.
És a halászok mennek szüntelen a rettenetes tengerre, amely bárkájukat
zöld hátának egy rándításával fölfordítja és mint pilulát elnyeli. Csak
mennek nappal és éjjel kis hajóikon vakmerőn, nyugtalanul és részegen.
Mert nagyon, de nagyon sokszor részegek. »Ha a rumosüveg tele van –
mondják – az ember látja a szirteket; de ha üres, nem látni semmit.«
Menjenek csak el egy halászkunyhóba. Az apát sohasem találják ott. Ha
kérdezik az asszonytól, hová lett az ura, a zord tengerre mutat, amely
folyton-folyvást morog s mérgesen köpi ki fehér nyálát a partra. Egy
este sokat ivott és ott maradt. A legidősebb fiú szintén. Van még négy
szőke, erős gyerek. Most rajtuk a sor.
*
Amint mondám, Pont-l’Abbé közelében laktam falusi házamban. Rajtam és
inasomon kívül egy breton család lakott még a házban; távollétemben ők
gondozták a birtokot. A család három tagból állt: két nővérből s egy
férfiból, aki a nővérek egyikét elvette s a kertet gondozta.
Karácsonykor a kertész felesége gyereket szült. Férje keresztapának kért
föl, amit nem tudtam visszautasítani. Azonkívül tíz frankot is kért
kölcsön nyúltartási költségekre, amint mondotta.
A keresztelőt január másodikára tűzték ki. Nyolc nap óta a földet hó
takarta: óriási, ólomkék és kemény lepel, amely e sík vidéken
végtelennek látszott. Vakító fehérsége mögött a tenger feketén nyúlt el.
Messziről lehetett látni, mint emeli hátát, görgeti hullámait s hogy
forr a dühtől, mintha sápadt szomszédjára akarna rontani, amely nyugodt,
zord és hideg némaságával halottnak tűnt fel.
A kérdéses nap reggelén kilenc órakor beállított hozzám Kerandec apó
sógornőjével, a nagy Kermagan lánnyal s a bábaasszonnyal, aki a
csecsemőt takaróba göngyölítve a karján hozta.
Megindultunk a templom felé. Sziklarepesztő, metsző hideg volt, amely
meghasogatja a bőrt s rajta a jég fájdalmas égési sebét ejti.
A szegény kis jószágra gondoltam, akit előttünk cipeltek s
megállapítottam magamban, hogy vasból kell lennie a breton fajnak, ha
gyermekei már születésüktől fogva ilyen megpróbáltatások elviselésére
képesek.
Megérkeztünk a templomhoz, de ajtaja még zárva volt. A plébános úr
késett.
Ekkor a bábaasszony leült a küszöb közelében egy sarokkőre s elkezdte a
gyereket vetkőztetni. Először azt hittem, hogy tisztába teszi, de
csakhamar rémülettel vettem észre, hogy a kis nyomorultat a csípős
hidegben meztelenre vetkőzteti. A szörnyű oktalanságon fölháborodva
rákiáltottam az asszonyra:
– Megbolondult! Megöli ezt a kis gyereket!
– A, dehogy is, gazduram, – felelt nyugodtan az asszony. – Úgy illik,
hogy pucéron várakozzék a jó Istenre!
Az apa és a nagynéni nyugodtan szemlélték a dolgot. Ez volt a szokás. Ha
nem követik, baj éri a gyermeket.
Dühöngtem, szidtam a férfit, fenyegetőztem, hogy itt hagyom őket s
próbáltam a kicsit erőszakkal betakarni. Hasztalan volt. A bábaasszony
elmenekült előlem ki a havas mezőre. Ezalatt a gyerek testecskéje
violaszínű lett.
Már éppen faképnél akartam hagyni e vadállatokat, amikor megpillantottam
a plébánost, a sekrestyés és egy parasztfiúcska társaságában, amint a
mezőn át felénk jöttek.
Elébe szaladtam s heves kifakadások között fejeztem ki fölháborodásomat.
A plébános cseppet sem lepődött meg; nyugodtan folytatta útját anélkül,
hogy lépteit a legkevésbbé is meggyorsította volna. Kézlegyintéssel
mondta.
– Mit akar, uram? Ez itt a szokás. Mindnyájan így cselekesznek s mi nem
akadályozhatjuk meg.
– De legalább siessen! – kiáltottam föl. Nyugodtan felelt: – Gyorsabban
már nem mehetek.
A plébános bement a sekrestyébe, amíg mi továbbra is a templom küszöbén
dideregtünk. Gyötrelmem bizonyára nagyobb volt, mint a kis meztelen
újszülötté, aki a hideg lég harapásaitól keservesen üvöltött.
Végre a kapu kinyílt. Beléptünk. A gyermeknek egész szertartás alatt
meztelenül kellett maradnia. A szertartás pedig a végtelenségbe nyúlt. A
pap dadogva mondta el a latin igéket, amelyek ajkán egészen fonák
értelmet kaptak. Egy szent teknősbéka lassuságával mozgott, tett-vett és
fehér karinge szívemet megdermesztette, mintha az is másik hólepel lett
volna, amellyel e férfiú gyötörni akarta volt e szerencsétlen, hidegtől
megkínzott emberi álcát – valamely szívtelen, barbár istenségnek
nevében.
Végre a keresztelés az előírt szokások szerint megtörtént s a
bábaasszony újra becsavarta hosszú kendőbe a megfagyott gyermeket, aki
éles, fájdalmas hangon nyöszörgött.
A plébános hozzám fordult: – Lesz szíves az anyakönyvet aláírni?
Meghagytam a kertészemnek: – És most rögtön menjenek haza s melegítsék
meg ezt a gyereket.
Még néhány tanácsot is közöltem vele, amelyekkel talán a gyermeket még
meg lehet óvni a tüdőgyulladástól.
A kertész mindent megígért és sógornőjével, meg a bábaasszonnyal együtt
eltávozott. Én a sekrestyébe mentem a pap után. Mikor az anyakönyvet
aláírtam, öt frankot kért szertartási költségek címén.
Minthogy az apának már tíz frankot adtam erre a célra, az újabb öt
frankot kereken megtagadtam. A plébános azzal fenyegetőzött, hogy az
anyakönyvi lapot összetépi és a szertartást megsemmisíti. Én viszont az
államügyész közbelépését helyeztem kilátásba.
Sokáig veszekedtünk, de végre is fizettem. Alig értem haza, rögtön tudni
szerettem volna, nem történt-e valami szerencsétlenség. Szaladok
Kérandecékhez; hát az apa, sógornő és a tudósasszony a csecsemővel még
nem jöttek vissza.
A magára hagyott anya fogvacogva didergett ágyában és roppant éhes volt,
mert huszonnégy óra óta semmit sem evett.
– Hová a fenébe mehettek ezek? – kérdém tőle.
Minden izgalom és csodálkozás nélkül felelt:
– Betértek a kocsmába ünnepelni.
Ez is szokás volt itt. A tíz frankom bizonyára a szeszre és nem a
szertartási költségekre kellett.
Húslevest küldettem az anyának s a kandallóban tüzet rakattam. Aggódtam
és dühöngtem a kis gyerek miatt s megfogadtam, hogy ezeket a
vadembereket tovább nem tűröm magamnál. Vajjon mi lehetett a didergő
aprósággal?
Este hat órakor még mindig nem jöttek haza.
Meghagytam szolgámnak, hogy várjon rájuk s magam lefeküdtem.
Nemsokára mély álomba szenderültem, mert jól alszom, mint igazi tengeri
medvéhez illik.
Hajnalban a szolga meleg vizet hozott a borotválkozásra és felköltött.
Alig nyitottam ki szememet, első kérdésem az volt: »Mi van
Kérandecékkel?«
Emberem habozott, azután rémüldözve mesélte el:
– Borzasztó volt, doktor úr! Éjfélkor jöttek haza, mind a hárman
tökrészegen. Nemcsak Kérandec, hanem a két asszony is alig állott a
lábán. Biztosan valamely árokban töltötték az éjt, mert az újszülött
meghalt anélkül, hogy észrevették volna.
Kiugrottam az ágyból:
– A gyerek meghalt?
– Igen. Úgy tették az anyja ágyára. Ez mikor meglátta, keservesen sírni
kezdett. A többiek inni adtak neki, hogy vigasztalódjék.
– Hogyan itatták a beteg asszonyt?
– Igen, doktor úr. Csak az imént tudtam meg. Minthogy Kérandecnek sem
pénze, sem pálinkája nem volt, a lámpaszeszből ittak, amelyet a doktor
úrtól kaptak. Abból ittak mind a négyen, úgyhogy semmi sem maradt az
üvegben. Az asszony elég beteg is lett tőle.
Sietve öltözködtem fel s botot vettem magamhoz, hogy végigverjek e
vadállatokon.
Mikor beléptem hozzájuk, az asszonyt a petroleumtól részegen és
haldokolva találtam gyermeke kék hullája mellett.
Kérandec, a bábaasszony és a nagy Kermagan lány a földön horkoltak.
Hiába volt minden igyekezetem: az asszony dél felé meghalt.
*
Az öreg orvos elhallgatott. A konyakos üveget újra kezébe vette, töltött
magának és az aranyszőke folyadékon át megcsillogtatva még egyszer a
lámpafényt, amitől az olyan lett, mint olvadt topáznak a világos leve, –
a meleg és csalóka italt ajkához emelte s egy hajtásra kiitta.
Veszedelmes játék.
Házasságuk előtt eszményi szerelmükkel a felhők között éltek. Egyik
tengerparti fürdő napszínes élete hozta őket össze. A nagy tengeri
távlaton látta a férfi a lány világos ruháit, színes napernyőit
fölcsillanni és birtokosukat elragadónak találta. Itt a kék vizek és
végtelen ég keretében szerette meg a szőke, törékeny gyermeket és a
gyöngédségét, amelyet az alig fölserdült lányka szívében keltett,
összetévesztette a hatalmas, megfoghatatlan lelkesültséggel, amely
lényét a napfényes hullámok káprázatos játékának láttára eltöltötte.
A lány pedig megszerette őt, mert udvarolt neki, mert fiatal, figyelmes,
gyöngéd és elég gazdag volt. Megszerette őt, mert oly természetes az,
hogy a fiatal lányok megszeretik a fiatalembereket, akik fülükbe rajongó
szavakat suttognak.
Három hónapig éltek így együtt: egymás szemébe beleveszve s egymás kezét
is alig érintve. Ha reggel fürdő előtt az új nap ragyogó üdeségében
összejöttek, vagy este a csillagos ég alatt, a leszálló éj puha
csendjében, halk, egészen halk búcsút mondtak, üdvözlő szavukba már
belopódzott a csók íze, bár ajkaik soha össze nem értek.
Mindig egymásról álmodtak s egymásra gondoltak, amint szemüket
fölnyitották; egymást hívták, egymást kívánták testük-lelkük egész
sóvárgásával, anélkül hogy erről egymásnak szóltak volna.
Házasságuk után szerelmük az égből a földre költözöttt. Életük először
nem volt egyéb, mint vad, fáradhatatlan ölelés; később az érzékek
elfinomult költészetévé vált, amelyben minden egyes tekintetük valami
tisztátlan, de elragadó szerelmi találmányra, minden egyes mozdulatuk az
éjszakák forró belsőségére emlékeztetett.
És ekkor anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, anélkül, hogy
megértették volna, miért, kezdték únni egymást. Hiszen szerelmesek
voltak még mindig, de nem tudtak már semmi titkot felfedezni, nem tudtak
már semmit sem csinálni, amit már gyakran meg ne kíséreltek volna, nem
volt már semmi tanulnivalója egyiknek a másiktól: még egy új becéző szó
sem, egy váratlan lendület, egy szokatlan hangsúly sem, amely a sokszor
ismételt szót egyszerre forróvá tette volna.
Mégis azon voltak, hogy az első ölelések kialudt lángját fölélesszék.
Mindennap gyöngéd ravaszságokat, gyermekes vagy bonyolult cinkosságokat
eszeltek ki; nem volt kétségbeesett eszköz, amelyhez ne folyamodtak
volna, hogy a nászi hónapok kiapadhatatlan tüzét visszavarázsolják.
Néha-néha föl tudták idegeiket őrületes megfeledkezésbe korbácsolni, de
azután a fáradtság és az undor annál erősebb volt.
Hiába keresték a holdvilágos éjeket; langyos esték mámorébresztő
csendjét a lombok alatt; ködbevesző folyópartok költészetét és nagy
köztivornyák izgalmát…
Egyszer aztán egy reggel Henriette a következőket mondta Pálnak:
– Elmegyünk este kávéházba?
– Ha parancsolod!…
– De egy ismert kávéházba?
– Kérlek szépen!
Kérdőn nézett feleségére, mert látta, hogy olyasvalamire gondol, amit
nem akar megmondani.
Az asszony folytatta:
– Tudod, hogy is mondjam, olyan nagyon előkelő és mégis nagyon félvilági
helyiségre gondolok, ahova az urak találkára járnak…
A férj mosolygott: – Szóval kávéházi szeparé?
– Igen, igen. De azt szeretném, ha téged ott ismernének. Ha te ott már
vacsoráztál volna, nem, ebédeltél volna, vagy nem is tudom… Szóval
szeretném, hogy… Nem, nem merem ezt megmondani…
– Ugyan, kicsikém, mondd csak bátran! Végre is, eléggé bizalmas lábon
állunk egymással!
– Nem, erre nincs bátorságom!
– Jeges teringette, de ártatlanná lettél kis bárányom! Mégis, kíséreld
meg…
– Hát nézd, Pali… szeretném, ha – a szeretődnek tartanának… A pincérek,
akik nem tudják, hogy te nős vagy, gondolják, hogy a barátnőd vagyok!…
Sőt te magad is! Hidd azt, ott, azon a helyen, ahová bizonyára sok
hasonló emlék fűz, hogy a szeretőd vagyok… Úgy szeretném!… És én is azt
fogom hinni, hogy a szeretőd vagyok… hogy vétket követek el!… Megcsallak
saját magaddal… Ez csunya, nagyon csunya… Mégis, úgy szeretném!… Ne
piríts el, Palikám!… Úgy is érzem, hogy zavarba jövök… De te azt nem
érted… Olyan furcsa, olyan különös lenne… annyira felzaklatná az
idegeimet egy ilyen nem egészen társasági helyen… egy szeparéban, ahol
minden este szeretnek… Igen, beismerem, borzasztóan csunya… Mégis, oly
jó lenne veled ott lenni… Ne nézz rám, Palikám… Úgy is olyan piros
vagyok már, mint a paprika.
A férfi nagyon jól mulatott az asszony szavain s nevetve mondta:
– Helyes! Készülj az esti nagy előadásra!
Este hét órakor a boulevard egyik nagy kávéházának vörösszőnyeges
lépcsőjén mentek fel. A férfi mosolygó, diadalmas arccal; az asszony
fátyolosan, félénken, boldog elragadtatással.
A szobában, ahová léptek, megterített asztal körül négy karosszék volt
elhelyezve. A fal mellett széles, bordóbársonnyal behúzott dívány állt.
A frakkos étteremfőnök mély meghajlással nyujtotta át az étlapot. Pál
átadta feleségének:
– Mit eszel?
– Nem tudom, mit lehet itt enni!
A férj hangosan olvasta a felsorolt ételek litániáját, miközben
felsőkabátját levetette s átadta a kiszolgáló pincérnek. Azután a
főnökhöz fordult:
– Kaviár töltött tojással – rákleves – csirke olasz mártással –
nyúlgerinc – tengeri rák amerikai módra – orosz saláta jól fűszerezve –
édességek. Ital csak egyféle: pezsgő.
Az étteremfőnök mosolyogva nézte a fiatalasszonyt, majd fölvette az
étlapot és tisztelettudó, de bizalmas hangon fordult a férjhez:
– Durot úr aszút iszik vagy pezsgőt?
– Pezsgőt, de szárazat!
Henriette nagyon büszke volt, hogy ez az ember ismeri ura nevét.
A díványra ültek egymás mellé és enni kezdtek. Asztalukra tíz gyertya
szórta fényét, amelyek a szemben lévő tükörben megkétszereződtek. A
tükör homályos volt a gyémánttal belekarcolt sok száz névtől, amelyek
együtt, mint óriási pókháló, fedték be a csiszolt üveglapot.