a finistère-i csúcs irányában. Gyorsan lépkedtem a halkan csobbanó
hullámok mentén és nem gondoltam semmire sem. Quimperlé környékén volt
ez, ahol az egyébként kopár breton föld zöld lankák s virágos mezők
díszét ölti magára.
Tavaszi reggel volt. Napfényes ébredés, amely húsz évvel megfiatalít és
szívedbe ifjúkori álmokat, csalogató ábrándképeket varázsol vissza.
Végtelen búzamezők s végtelen kék vizek közt mentem alig járt ösvényen.
A kalászok néma mozdulatlanságban szívták a napfényt s a hullámok csak
néha-néha ütődtek a parthoz. A levegőben éredező búza és partra vetett
moszat illata keveredett. Minden gondolat nélkül mentem az úton előre,
tengerparti kószálásaimnak immár tizenötödik napján. Fiatalnak, erősnek
és boldognak éreztem magamat. Mentem és nem gondoltam semmire.
Minek is gondolkozni a mély, öntudatlan, nagy testi öröm óráiban, amely
a fű közt szaladgáló gyík, vagy a kék eget átszelő madár öröméhez
hasonlatos? Messziről áhitatos egyházi ének kórusa zengett. Valahol
körmeneteztek talán, mert éppen vasárnap volt. De amint egy kiugró kis
hegyfokot megkerültem, csodálkozó elragadtatással kellett megállnom. Öt
nagy halászbárka úszott a vízen, tömve férfiakkal, asszonyokkal és
gyerekekkel, akik a plouneveni búcsúra igyekeztek.
A fekete hajók közvetlen a part mellett csendesen haladtak előre. Az
enyhe szellő néha megduzzasztotta barna vitorláikat, de hamarosan belé
fáradt s a vitorlák, mint összecsukott szárnyak, petyhüdten nyúltak el
az árbocokon.
A nehéz, zsúfolt bárkák zajtalanul, jelenségszerűen úsztak s az emberek,
akik rajtuk voltak, mind énekeltek. A férfiak magas kalappal fejükön
köröskörül álltak és zengő hangjukat teljesen kieresztették; a nők
erőltetett hangja visítássá élesült s a nagy kenetes énekharsonában a
gyermekek, mint rosszul hangolt sípok, rikoltoztak.
És az öt fekete hajó utasai mind ugyanazt az éneket fújták, amelynek
egyhangú ritmusa a derült, ragyogó ég felé emelkedett. Az öt hajó pedig
halkan úszott a vízen, egyik a másik után, közvetlen közelségben…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jöttek szembe velem, elhaladtak előttem s láttam őket a kék
végtelenségben elveszni, hallottam hangjukat mindinkább elhalkulni s
aztán a napfénycsillogásban teljesen feloldódni.
És álmodoztam édes, elringató dolgokról gyermekes gondatlansággal, mint
az egészen fiatal emberek.
Mily gyorsan elmult az álmok kora, az életnek ez egyetlen boldog
időszaka! Ha magunkban hordjuk az isteni képességet reményeink útján
szárnyrakelni, messzi kóborolni, soha, de sohasem vagyunk egyedül,
sohasem vagyunk kedvtelenek, szomorúak vagy kétségbeesettek, ha magunkra
maradunk. Mily tündérország ez: a szállongó gondolat álomvilága, ahol
minden tüneményes gyorsasággal valóra válik! Mily szép az élet, ha álmok
aranypora csillog rajta!
Sajnos, az ábrándvilágnak hamar vége!…
Álmodoztam. Miről? Mindenről, amit csak várhat az ember, amit csak
kívánhat: szerencséről, dicsőségről, asszonyról.
Nagy lépésekkel mentem és simogattam a kalászok szőkülő fejét, amelyek
ujjam alatt meghajoltak s bőrömet csiklandozták, mintha hajat érintettem
volna.
Egy helyen a part megint kanyarult s kiérve a sziklák mögül, szűk, kerek
parti tisztás bukkant elém, amelynek a hátterében hármas és a vízig
lenyuló teraszon kis fehér ház emelkedett.
Miért dobogott föl szívem a házikó láttára? Tudom én? Talál így néha
kóborlás közben az ember tájrészeket, amelyek oly kedvesek, meghittek,
mintha az ember már régesrégen s boldogabb időből ismerné. És vajjon
valóban nem ismerősek-e, nem színhelyei az ilyenek életünk más
korszakának?… Hiszen minden oly jelentősen, lebilincselőleg hat ránk és
ragad el: a látóhatár szelíd vonala, a fák elrendezése, a homok színe!
Ó, a csodálatos kis fehér házikó, egymás fölé emelt földteraszok
magaslatán! Gyümölcsfák szegélyezik a teraszokat, amelyek a tengerpartig
ereszkednek le, mint óriási lépcsők. Tetejüket virágzó spanyol rekettyék
hosszú sora pompás aranykoronával vonja be!
Vágyakozó izgalommal közeledem a kapuhoz s a rács egyik oszlopán nagy
cédulát találok ezzel a felírással:
ELADÓ!
Hirtelen öröm és kielégültség tölt el, mintha felajánlták volna,
ajándékba adták volna az elragadó kis fészket! Miért, vajjon miért?…
Igazán nem tudnám megmondani.
Eladó! Tehát már úgyszólván senkié, mert mindenkié lehet, s így az enyém
is, igen, az enyém is lehet!
De miért fog el oly végtelen öröm, oly kimagyarázhatatlan és mélységes
megkönnyebbülés? Hiszen jól tudtam, hogy nem vásárolom meg! Mivel
fizetném ki? Mindegy: a bűvös lak eladó! Csak a kalickába zárt madár
uráé, a szabadon röpülő enyém, mert senkié.
Beléptem a kertbe. Ó, a kedves kert: az egymásra következő teraszok, a
gyümölcsfák, amelyeknek ágai mint vértanuk keresztrefeszített karjai
nyúlnak szét, a tömött, aranyvirágos rekettyék és az öreg fügefák,
amelyek mindegyik terasz sarkában mintegy őrt állanak!
Mikor a fehér márványlépcsőkön az utolsó síkra érkeztem, megtekintettem
a kilátást. A kis, kerek homokpart lábaim előtt terült el. A tenger felé
eső részét félkörben hatalmas sziklák zárták el, amelyek viharok idején
a nagy hullámokat megtörik.
A tetőn két óriási kőszál: egy menhir s egy dolomit emelkedett. Az egyik
talpon állt, a másik már ledőlt. Olyan volt ez a két szikla, mint
elvarázsolt, különös házaspár, amelyet feloldhatatlan bűvölet köt.
Mozdulatlanul nézték a házat, amelyet ők, akik már századok óta ismerik
a magányos öblöt, láttak fölépíteni s amelyet bizonyára majd látnak
ledőlni, darabokra hullani és elporladni. Kicsi, hivogató fehér ház, hát
most dobra kerülsz!
Öreg, ősi dolomit és menhir, hogy szeretlek titeket is!
Csöngettem az ajtón, mintha otthon lennék. Öreg, feketébe öltözött
asszonyka nyitott ajtót, aki fehér főkötőjével olyan volt, mint apáca.
Úgy tűnt föl, hogy már régóta ismerem őt is.
Azzal kezdtem:
– Mondja csak, nem breton maga?
– Nem, uram, Lorraineből való vagyok, – válaszolt az öreg nő. – A házat
akarja megnézni?
– Természetesen.
Beléptem.
Fölismertem mindent, a falakat, bútorokat. Szinte csodálkoztam, hogy az
előszobában nem találom botjaimat.
Benyitottam a derűs, kicsi szalónba, amelynek padlóját gyékényszőnyeg
fedte. Három széles ablaka a tengerre nyílott. A kandallón kínai
porcellánok között egy asszonynak fényképét pillantottam meg. Tüstént a
fényképhez közeledtem s meg voltam győződve, hogy azt is fölismerem. És
fölismertem, noha tudtam, hogy soha az életben nem találkoztam vele. Ő
volt az. Az asszony, akit hívtam, kívántam és vártam, aki álmaimban
gyakran keresett föl. Ő volt az, akit mindig és mindenütt keresünk;
akinek az uccán elénkbe kell toppannia, aki bizonyára ama piros napernyő
alatt van, amelyet a mezőkön messziről észreveszünk s aki ott ül a
vasuti kocsiban, ahová fölszállunk, a szálloda csarnokában, ahová
megérkezünk s a szalónban, amelynek ajtaját előttünk kinyitják.
Ő volt az egész biztosan, minden kétséget kizáróan! Ráismertem szeméről,
amely rám mosolygott, angolosan fülei elé húzott hajtincseiről s főleg
az ajkáról, amelyen ott játszadozott a mosoly, amely csak számomra nem
volt talány.
Felesleges volt kérdeznem:
– Ki ez a hölgy?
A fehérfőkötős asszony szárazon és ellenségesen válaszolt:
– A nagyságos asszony.
– A maga úrnője?
Az öregasszony arcán a vakbuzgóság engesztelhetetlen keménységével
válaszolt:
– Ó, dehogy.
Leültem és csak úgy odavetettem:
– Beszéljen nekem róla!
Az asszony csodálkozva, ijedten nézett rám s hallgatott.
De én nem engedtem:
– Akkor hát a ház tulajdonosnője?
– Nem, uram!
– Kié a ház?
– Tournelle úré, a gazdámé.
Rámutatott a fényképre.
– És ez az asszony? Ki ez?
– A nagyságos asszony.
– Gazdája felesége?
– Ó, dehogy!
– A szeretője?
Az apáca nem válaszolt. Tovább kínoztam, mert gazdája iránt titkos
féltékenységet, különös gyűlölséget éreztem, amiért ezt az asszonyt
megtalálta.
– Hol vannak most?
A ház őrzője alig érthetően morogta: – Az úr Párizsban van. Az asszony,
nem tudom, hol van.
Felujjongtam: – Áh, nincsenek már együtt!
– Nincsenek, uram.
Hirtelen ravasz lettem s komollyá váló hangon szóltam: – Mondja el
őszintén, mi történt. Talán szolgálatot tehetek urának. Ismerem jól az
asszonyt. Gonosz teremtés!
Az öreg szolgáló rám nézett. Nyilt és egyenes tekintetem lefegyverezte.
Most már közlékenyebbé vált:
– Ó, uram, ez az asszony gazdámat nagyon boldogtalanná tette.
Olaszországban ismerte meg s magával hozta, mintha felesége lett volna.
A nagyságos asszony gyönyörűen énekelt. Az uram úgy bolondult érte, hogy
szánalom volt ránézni. A mult nyáron ezen a vidéken utazgattak s úgy
találtak erre a házra, amelyet valami hóbortos ember ide, a várostól két
mérföldnyire épített. A nagyságos asszony meg akarta tüstént venni, hogy
az úrral örökre itt maradjanak. Az úr megvette, csakhogy kedvében
járjon. Aztán itt is laktak az egész nyáron. Az úr még télen is.
– Egy délben, ebéd idején, egyszer csak hivat az úr: – Mari, hazajött
már a nagyságos asszony? – Nem, nagyságos úr.
– Egész nap vártunk. Az úr dühös volt, mint egy bolond. Kerestük
mindenfelé, de sehol sem találtuk. Elutazott búcsúszó nélkül. Sohasem
tudtuk meg: hová és miként?
Ó, micsoda öröm töltött el! Szerettem volna az apácát megcsókolni,
derékon kapni s végigtáncolni vele a szalónban!
Hát elutazott? Elmenekült? Fáradtan és undorodva hagyta el őt! Ó, milyen
boldog voltam!
Az öregasszony tovább folytatta: – Az úr annyira szívére vette a dolgot,
hogy majd belehalt. Engem itt hagyott a férjemmel, hogy a villát
eladjuk. Ő pedig Párizsba utazott. A villáért húszezer frankot kér.
Én azonban már nem figyeltem arra, amit mond! Őreá gondoltam és hirtelen
úgy éreztem, hogy csak ki kell mennem innen és megtalálom. Biztosan
visszajött ide, hogy lássa a gyönyörű tavaszt s a kis fehér házat,
amelyet _nélküle_ bizonyára nagyon szeretett volna.
Tíz frankot nyomtam az öregasszony kezébe és magamhoz ragadva a
fényképet, elrohantam. Milyen őrült és feltartóztathatatlan vággyal
csókoltam a kartonkeretbe foglalt képmást, míg a lépcsőkön lerohantam!
Visszamentem az útra s amíg mentem, mindig csak őt néztem. Milyen öröm,
hogy szabad, hogy megmenekült! Ma, vagy holnap, a héten vagy a következő
héten biztosan találkozom vele, mert hiszen elhagyta őt! Elhagyta őt,
mert az én órám következett el!
Akárhol is van, szabad! Én pedig megtalálom, meg kell hogy találjam,
mert ismerem!
És tovább simogattam a hajladozó kalászokat, ittam a tengeri levegőt,
amely keblemet dagasztotta és éreztem a napfényt, amely arcomat
csókolta. Részegen a reménytől, beleveszve boldogságomba, mentem és
mentem…
Mentem és tudtam biztosan, hogy nemsokára megtalálom s visszahozom ide
az »_eladó_« házikóba. A tündérlak lakói ezúttal _mi_ leszünk s ő
bizonyára soha, de sohasem fog elkívánkozni innen!
Az ismeretlen.
Szerelmi kalandjaikról beszéltek. Mindegyikük a legkülönösebbek közül
választott: meglepő, édes kalandok közül vasuti kocsikban, szállodákban,
külföldön, tengerparton. Des Annettes Richárd szerint a szerelem
kikristályosodására a tengerpart a legalkalmasabb.
Egyszerre mindnyájan Gontran véleményére voltak kíváncsiak, aki idáig
hallgatott.
– Ebben is Párizs ér legtöbbet, – mondta ő. – Az asszonyokkal is úgy
vagyunk, mint a régi csecsebecsékkel. Olyan helyeken tartjuk legtöbbre
őket, ahol nem is számítunk arra, hogy találunk belőlük. A
legritkábbakat s a legkülönösebbeket mégis csak Párizsban lehet találni.
Pár pillanatig hallgatott, majd tovább folytatta:
– Komolyan mondom, nincs elragadóbb valami, mint a párizsi tavasz.
Dugjátok csak ki orrotokat délelőtt az uccára. Olyanok ezek a kis
párizsi nők, ahogy a házak mentén tipegnek, mint a fakadásra megérett
virágbimbók. Pompás, üdítő látvány! A levegőben ibolyaillat terjeng,
amely a virágos kofák szekereiről száll fel.
A város vidám. És az ember nézi a nőket. Világos, könnyű ruhájukban,
amelyen áttetszik a bőr, teremtuccse, roppant elbűvölők. Az ember
levegőbe szegzett orral, éber elmével kóborog. Kóborog, szaglász és
lesbe áll. Hihetetlenül szép tavaszi reggelek!
Azt, aki tetszeni fog, már száz lépésről megismered. Kitalálhatod
kalapjának virágából, fejének mozdulatából, járásából. És mind közelebb
jön. Azt mondod magadban: »Vigyázat! Ez az!« és éhes, falánk szemekkel
mégysz elébe.
Vajjon bolti lány, aki megbizatásaiban futkos? Fiatal asszony, aki
templomból jön, vagy szeretőjéhez megy? Mindegy! Keble könnyű blúza
alatt kívánatosan domborodik. – Ó, ha kezemmel vagy – ajkammal
megérinthetném! Tekintete merész vagy félénk? Haja szőke vagy barna?
Bánod is azt! Csupán halk megérintésétől is a melletted eltipegő
szépségnek, a gyönyör végigfut hátadon. És hogy kívánod egész estig őt,
akivel így futólag találkoztál! Sőt néha tovább is! Van legalább is húsz
kis teremtés, akit az uccán így egyszer, vagy talán kétszer,
megpillantottam s akiket azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy őrülten
szerettem volna őket, ha közelebbi ismeretségbe kerülök velük.
Dehát hiába! Azt a nőt, akit bolondul imádott volna az ember, sohasem
ismeri meg. Nem figyeltétek ezt meg? Van benne valami különös! Látunk
néha nőket, akiknek a puszta látása gyötrő vágyakat ébreszt. De csak
látjuk, megpillantjuk őket! Megpukkadok a dühtől, ha mindazokra az
imádásraméltó nőkre gondolok, akikkel csak így pillanatnyilag
találkoztam. Hol vannak? Kicsodák? Hol lehetne megtalálni, viszontlátni
őket? A közmondás szerint az ember elmegy boldogsága mellett. Hát bizony
én biztos vagyok benne, hogy nem is egyszer mentem el így édes
teremtmények mellett, akik üde lényük csalétkével úgy elkaphattak volna,
mint horog a buta halat.
Des Annettes Richárd mosolyogva hallgatta barátját. Azután megszólalt:
– Ismerem ezt az érzést. Sőt van is egy furcsa történetem vele
kapcsolatban. Öt éve talán, hogy a Concorde-hídon először találkoztam
egy fiatal, magas, kissé telt asszonnyal, aki csodálatos benyomással
volt rám. Barna nő volt; kiscsontú és teltidomú. Tömött, ércesfényű haja
homlokát eltakarta és egymásba folyó szemöldökei egyik halántékától a
másikig kígyóztak megszakítás nélkül. Ajkait lehelletfinomságú pelyhek
árnyékolták, amelyek álmodozásra csábítottak… a képzeletet
felingerelték… mint ahogy asztalunkra tett fenyőgallyak láttára az egész
nagy erdőről álmodozunk. Tartása egyenes volt, keble kötekedőn, csábítón
rajzolódott ki a megfeszült szövet alatt. Szeme fehér zománcra ejtett
tintafolt. Nem szem, hanem fekete, mélységes nyílás a fehér
asszonyarcon, amelyen át látni lehetett, el lehetett merülni lelkében.
Különös, át nem látszó, üres tekintet. Minden gondolat nélkül való s
mégis olyan szép.
Az volt a benyomásom, hogy zsidóasszony. Követtem. Sokan utána
fordultak. Magakelletésében nem volt sok kecsesség, de annál több
vágyébresztő érzékiség. A Concorde-téren kocsiba ült. Én az obeliszk
lábánál földbegyökerezetten bámultam utána s oly erős vágy fogott el,
hogy sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudtam.
Legalább három hétig gondoltam rá; azután elfelejtettem. Hat hónappal
később viszontláttam az opera körül. Szívem oly hevesen dobogott, mintha
egykori, bolondul szeretett barátnővel találkoztam volna. Megálltam,
hogy jól megnézzem. Mikor közvetlen közelben elment mellettem, úgy
éreztem, mintha égő kemence ajtaját nyitották volna rám. Mikor kissé
távolabb volt, az volt az érzésem, hogy arcomon friss tavaszi szellő
játszadozik. Nem követtem. Féltem, hogy valami bolondot követek el.
Féltem önmagamtól.
Ettől fogva álmaimban gyakran megjelent. Ismeritek az efajta
kísértéseket.
Egy évig nem láttam viszont. Egyszer aztán májusi alkonyatkor a
Champs-Élysées fái alatt megpillantottam. Előttem ment a _bois_ felé.
Az ég vörös függönyén élesen rajzolódott ki az Étoile diadalíve. A
levegőben rózsaszínű pára rezgett s a fák mozdulatlan lombján aranypor
fátyla lengett. Egyike volt ama csodálatos párizsi estéknek, amikor a
város a természet kegyéből önmaga megdicsőülését éli.
Követtem a nőt azzal az eltökélt szándékkal, hogy megszólítom,
letérdeplek előtte s vallomást teszek az őrült vágyról, amely
fojtogatott.
Kétszer haladtam el mellette és tértem vissza. Kétszer éreztem ugyanazt
a forróságot, amely már az Opera körüli találkozásnál elöntött, mikor
közvetlen közelről ránéztem.
Viszonozta tekintetemet. Azután egy nagyobb ház kapuján át szemem elől
eltűnt. Két óráig vártam a kapu előtt. Nem jött. Kérdeztem a házmestert.
Nem tudott felvilágosítást adni: »Talán valami látogató«, – mondta.
És megint nyolc hónap telt el anélkül, hogy láttam volna.
Egy téli reggel aztán, amikor a szibériai hidegben szinte futva mentem a
boulevard Malesherbes-en egyik sarkon oly hevesen ütköztem egy
asszonyba, hogy az kezében tartott kis csomagját leejtette.
Bocsánatkérést mormogva néztem rá. Ő volt!
A boldog meglepetéstől pár pillanatig szótlan ostobasággal meredtem rá;
azután visszaadva csomagját, szinte lázas gyorsasággal, beszélni
kezdtem:
– Kétségbe vagyok esve, asszonyom, de egyben végtelen boldog is vagyok,
hogy önbe ütköztem. Éppen két éve, hogy ismerem, hogy bámulom s hogy
őrült vágy emészt megismerkedni önnel; de mindmáig nem tudtam
kinyomozni, hogy kicsoda s hol lakik? Bocsássa meg kissé illetlen
ömlengésemet, de ne tulajdonítsa másnak, mint határtalan vágyamnak
ismerősei közé számíthatni magamat. Nemde ebben semmi sértő sem lehet
önre nézve? Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Báró Des Annettes Richárd a
nevem. Érdeklődjék utánam, asszonyom. Meglátja majd, hogy vendégei közé
fogadhat. Most pedig egy kérésem volna. Ha visszautasít, végtelenül
szerencsétlenné tesz. Mondja meg, hol és mikor láthatom?
Különös, halott szemével pillanatig szótlanul rámnézett s aztán
mosolyogva mondta:
– Mondja meg, hol lakik. Elmegyek magához.
Meglepődésem olyan nagy volt s oly hirtelen támadt, hogy valószínűleg
arcom is elárulta. De felocsudásomhoz nem kellett sok idő. Bizonyos
gyakorlatom volt az ilyesmiben. Gyorsan átadtam névjegyemet, amelyet a
nő fürge kézmozdulattal zsebébe csúsztatott, mintha dugva adott levélkét
tett volna el.
Én már felbátorodva kérdeztem:
– Mikor látom?
Gondolkozott, mintha bonyolultabb számadást kellett volna tennie, amíg
teendőit óráról-órára fölosztotta s aztán halkan megkérdezte: – Vasárnap
délelőtt. Jó lesz?
– De nagyon is!
Ezzel elment. Előbb azonban végignézett tetőtől-talpig, mintegy megmért
s kikémlelt azzal a szinte súlyos, bizonytalan tekintetével, amely mint
valami sűrű folyadék ott maradt az ember arcbőrén. Tintahalak szoktak
ilyen nedvet kibocsátani magukból, hogy a vizet homályossá tegyék és
zsákmányukat elkábítsák.
Vasárnapig végtelen sok agymunkát pazaroltam el arra, hogy kisüssem, ki
lehet e nő s miként lesz legcélszerűbb vele szemben viselkedni.
Fizessek neki? Mi módon?
Elhatároztam, hogy ékszert veszek, valami csinos és értékes apróságot s
azt tokban a kandallóra helyezem.
Vasárnap reggel fáradtan vártam rá, mert egész éjszaka nem tudtam a
szememet lehúnyni.
Tíz órakor jött. Nyugodt és fölényes volt. Kezét úgy nyujtotta, mintha
már régóta ismert volna. Leültettem s kezdtem leszedni róla: kalapját,
fátylát, a boáját s a muffját. Azután némi zavarral arcomon lényegesebb
ruhadarabok gondos lebontásába fogtam, mert kissé sietnem kellett. Az
asszony nem is fejtett ki nagy ellenállást. Talán húsz szót sem
váltottunk s már oly bizalmassággal vetkőztettem, mintha komornája
lettem volna. Csupán az ügyesség hiányzott bennem, úgyhogy ujjaimat a
tűk fölsértették, a zsinórok kezem alatt összebogozódtak. Ügyetlenségem
és lázas sietségem volt az oka, hogy a végén mindent összezavartam,
fejemet elvesztettem és kénytelen voltam az asszonyt saját kezeire
bízni. Addig én kissé távolabb álltam, hogy strucc-szemérmét, amely
minden asszonyban kivétel nélkül megvan, meg ne sértsem s lopva
pillantottam rá… Barátaim, van-e az életben gyönyörűségesebb pillanat,
mint az imádott hölgyet vetkőzni látni? Milyen kecses mozdulatokkal
bontja le magáról suhogó ruhadarabjait! Egyik a másik után siklik lábai
köré s puhán, üresen terül el a földön, mint a lelőtt madár… Most
pattogva bomlik ki az ingváll s előfehérlik a karok s a mell meleg
bársonya. Szívet felverő, káprázatos látvány! Még egy-két mozdulat s az
utolsó darabka marad csak rajta, az utolsó, lenge fátyol, amelyen
kívánatosan tetszik által a test vonala…
De egyszerre csak rémülten veszek észre a lapockák között egy nagy
fekete foltot. Háttal áll felém, jól láthatom. Nagy, fekete folt…
Elfordítom a szememet. Nem akarom látni. Mégis mi lehet? Az ajkak felett
árnyékló bajusz, az összefutó szemöldökök s a hatalmas, tömött hajkorona
eléggé elárulják, hogy miről lehet szó. Szinte számíthattam rá; mégis a
dolog roppant kínosan érint s különös látomások, furcsa
gondolatkapcsolatok foglalkoztatják képzeletemet. Azt hiszem, hogy az
Ezeregyéjszaka varázslónői közül jött el egyik titokzatos, bűvöserejű
némber, aki a férfit ismeretlen örvényekbe szokta rántani. Eszembe jut
Salamon, aki Sába királynőjét tükrön járatta végig, hogy meggyőződjék
arról, vajjon nincsenek-e ördöglábai?
Egyszóval… mikor szerelmi dalomat kellett volna elzengeni, kiderült,
hogy nincs hangom. Nem volt hangom, vagy ha akarjátok, olyan volt a
hangom, mint egy pápai énekesé. Hölgyem ezen szerfölött csodálkozott,
később nagyon megharagudott s öltözködni kezdvén, élesen jegyezte meg:
– Ezért igazán kár volt idefárasztani.
Legalább a gyűrűt akartam elfogadtatni vele, amelyet számára vásároltam.
Visszautasította büszke gőggel: »Kinek tart engem?« Ennyi
megaláztatástól fülig pirultam. A nő köszönés nélkül távozott.
Ez volt a kalandom. A rettenetes benne az, hogy e pillanattól fogva
szerelmes lettem a nőbe. Nem tudok más asszonyra nézni anélkül, hogy rá
ne gondoljak. Mindenki úntat és közömbösen hagy, aki nem hasonlít rá. Ha
valakit meg akarok csókolni, arca mellett mindig ott látom az övét és
kielégíthetetlen vágy gyötör utána.
Minden találkámon ott van, minden csókomba beleavatkozik, minden más
asszonyt szememben gyűlöletessé tesz. Ott van mellette, meztelen, vagy
felöltözve, ágyban fekve, vagy karosszékben ülve, ott van láthatóan,
csábítón a másik mellett, s még sem érhetem el soha. Most már igazán
kezdem hinni, hogy varázslóasszony volt, aki lapockái között titokzatos
talizmánt hordott.
És a legkülönösebb az, hogy még máig sem tudom, hogy kicsoda? Láttam
azóta kétszer. Üdvözöltem, de nem fogadta köszöntésemet. Úgy tett,
mintha nem ismerne. Ki lehet? A bűvös Kelet leánya? Biztosan zsidóleány!
Ettől a gondolattól nem tudok megszabadulni. Zsidóleány! De miért? Miből
gondolom?… Erre igazán nem tudnék felelni!
Vallomás.
A kis Grangerie báróné éppen a kereveten szunyókált, mikor a kis
Rennedon márkiné félreálló kalappal, rendetlen blúzzal berontott hozzá,
székbe vágta magát s fölkiáltott:
– Végre! Megtörtént!
A különben nyugodt és szelíd márkiné izgalma barátnéját nagyon meglepte.
Kíváncsian ült föl a kereveten:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné nem tudott ülve maradni. Felugrott a székről, izgatottan
járkált fel s alá s végül a kerevet elé vetve magát, amelyen barátnője
feküdt, megfogta kezét:
– Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz arról, amit meggyónok.
– Esküszöm.
– Üdvösségedre?
– Örök üdvösségemre.
– Nos hát! Tudd meg: megbosszultam Viktort!
A másik fölkiáltott:
– Jól tetted!