Nyugalomba vonult diplomatának hihette volna az ember, annyi méltósággal
hordta sárga arcát az ősz pofaszakállak között, amelyeknek hegye
redingoteja gallérját súrolta.
Kifelé mentek. Gyuri szivarozott és cilinderét nyeglén félrecsapva
viselte. Parent tüstént követte őket.
Először a teraszon keringtek s jóllakott emberek módjára meg-megálltak a
kilátásban gyönyörködni, azután az erdőbe mentek.
Parent örömében a kezét dörzsölte és távolról, bujkálva ment nyomukban,
hogy figyelmüket túlságosan korán ne vonja magára.
Kis, kényelmes léptekkel mentek, mintha langyos fenyőillat- és légfürdőt
vettek volna. Henriette férje karjára támaszkodott és magát kihúzva ment
jobbján, mint ahogy magában bízó, büszke feleséghez illik. Gyuri
sétapálcájával a faágakat csapdosta és az árkokat könnyedén ugorta át,
mint türelmetlen csikó, amely vágtatni szeretne.
Parent lassanként közeledett feléjük, lihegve az izgalomtól és
fáradtságtól, mert a gyaloglástól már egészen elszokott. Nemsokára
utolérte őket. De megmagyarázhatatlan, zavaros félelem fogta el és
eléjük került, hogy visszafordulva, szembetalálkozzék velük.
Hevesen dobogó szívvel ment előre, maga mögött érezvén őket és többször
mondta magában: »Rajta, itt a pillanat; bátorság, bátorság! Itt a döntő
pillanat!«
Hirtelen visszafordult. Nagy fa tövében telepedtek le mind a hárman és
kedélyesen társalogtak.
Parent összeszedte minden erejét és gyors léptekkel ment feléjük. Mikor
hozzájuk ért, megállt az úton és szembefordulva velük, töredező,
felindultságtól remegő hangon dadogta:
– Itt vagyok. Én vagyok az! Úgy-e nem vártatok?
Mind a hárman vizsgálgatva mérték végig, mert bolondnak tartották.
– Talán meg sem ismertek? – folytatta. – Nézzetek csak jól meg! Parent
vagyok, Parent Henrik vagyok. Úgyebár nem vártatok rám? Azt hittétek,
hogy minden rendben van, hogy többé soha, de sohasem láttok engem.
Tévedés, tévedés! Ím itt vagyok! És most leszámolunk.
Henriette rémült sikoltással rejté keze mögé arcát és kétségbeesetten
nyögte: »Ó, Istenem!«
György az ismeretlen láttára, aki anyját fenyegetni látszott, fölugrott
s ütésre készen állt elébe.
Limousin megsemmisülve meredt a kísértetre, amely pár pillanatig
kipihegve magát, így folytatta:
– Eljött a számadás órája! Végezzünk egymással! Megcsaltatok,
fegyencéletre kárhoztattatok és azt hittétek, hogy sohasem kerültök a
kezembe?
György vállon ragadta és félrelökte a fenyegetőző embert.
– Mit akar? Megbolondult? Takarodjék, különben ellátom a baját.
– Mit akarok? Meg akarom neked mondani, hogy kik ezek az emberek.
György mind nagyobb indulattal rázta és már meg akarta ütni, mikor a
másik rekedten kiabálta:
– Ne bánts! Apád vagyok!… Nézd csak, nézd, vajjon még mindig nem
ismernek rám ezek a nyomorultak?
Az elképedt fiatalember kieresztette kezéből és anyjára nézett.
Parent, kiszabadulva, az asszonyhoz közeledett:
– Hát mondd meg neki te, hogy ki vagyok! Mondd meg, hogy Parent
Henriknek hívnak s az ő apja vagyok, minthogy őt Parent Györgynek
hívják. Mondd meg, hogy te a feleségem vagy s hogy mind a hárman a
pénzemből, abból a tízezer frankból éltek, amit én tartásdíjul fizetek,
amióta téged kirúgtalak. Mondd meg azt is, miért rúgtalak ki?
Kirúgtalak, mert rajtacsíptelek ezzel a hitvány, aljas csirkefogóval,
aki a szeretőd! Mondd meg neki, hogy tisztességes, becsületes ember
vagyok s te csak a pénzemért jöttél hozzám és már az első naptól fogva
megcsaltál. Mondd meg, kik vagytok és ki vagyok én…
Az utolsó szavakat már hebegve, fulladozva mondta a düh miatt, amely
mindinkább úrrá lett rajta.
Az asszony kétségbeesve visította:
– Pál, Pál, hallgattasd el! Ne engedd, hogy fiam előtt így beszéljen!
Limousin is fölkelt György után s halkan mormogta:
– Hallgass! Hallgass! Gondold meg, hogy mit teszel.
Parent magából kikelve válaszolt:
– Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. És ez még nem minden. Van valami,
amit tudni akarok, ami már húsz év óta gyötör.
És Györgyhöz fordult, aki kábultan fához támaszkodott:
– Hallgass meg! Most hozzád beszélek: Mikor elment tőlem ez az asszony,
nem tartotta elegendőnek, hogy megcsal; még a kétségbe is akart
taszítani. Te voltál mindenem, egyetlen vigaszom a világon. Ő magával
hurcolt téged és esküdözött, hogy nem én vagyok apád, hanem ez itt ni.
Hazudott? Nem tudom. Húsz esztendeje töprengek rajta.
Odament az asszonyhoz végzetszerű, rettenetes lépéssel és kezét, amely
mögé bújt, arcáról lerántotta:
– Aljas teremtés, felhívlak Isten és felnőtt gyermeked színe előtt,
mondd meg, melyikünk az apa: ő-e vagy én; szeretőd-e vagy férjed? Csak
ki vele! Mondd meg! Mondd meg!
Limousin ráugrott. Parent visszalökte és rikácsoló hangon üvöltötte:
– De bátor vagy ma! Sokkal bátrabb vagy, mint akkor, amikor a
lépcsőházba menekültél, hogy le ne üsselek. Nos, ha a szeretőd nem
felel, felelj te! Te éppen úgy tudhatod, mint ő. Mondd, te vagy az apja
ennek a fiúnak?… Csak rajta! Felelj! Felelj!
Visszament a feleségéhez:
– Ha nekem nem akarod megmondani, mondd meg legalább a fiadnak. Férfi
már. Joga van tudni, hogy ki az apja. Én nem mondhatom meg, mert nem
tudom és nem tudtam soha, de soha! Én nem tudom megmondani neked,
gyermekem.
Őrjöngött, hangja visítássá élesült. Karjával értelmetlenül hadonászott
a levegőben, mint nyavalyatörős.
– No… no… Felelj hát… Nem tudja… Fogadok, hogy nem tudja… Ha, ha!… Nem
tudja, mert mind a kettővel szeretkezett… Nem tudja senki… Senki sem
tudja a világon… Lehet az ilyesmit tudni? Te sem tudod meg, gyermekem;
soha, de sohasem tudod meg, épúgy, mint én… Kíséreld meg… Na… kérdezd…
Meglátod, nem tudja… Én sem… ez sem itt ni… te sem… senki… senki… Tehát
választhatsz… Igen… Válassz!… Én vagyok _az?_… Jó estét!… Vége… Ha netán
mégis megmondaná neked, fiacskám, jöjj el a Continent-szállóba és közöld
velem… Úgy-e eljössz?… Égek a kíváncsiságtól… Jó éjt, urak, jó éjt,
hölgyem… Jó mulatást!…
Azután elment, heves kézmozdulatokat írva le s tovább beszélve magában,
a nagy fák alatt, a kristálytiszta, nedvek illatától terhes levegőben.
Vissza sem fordult, hogy lássa őket. Csak ment, mintha dühe és
szenvedélye vakon taszítaná előre, ment és közben elméjét folyton
rögeszméjével kínozta.
Egyszerre csak a pályaudvar előtt volt. Vonat indult. Fölszállt. Utazás
közben haragja lassan lecsillapodott és eszméletét visszanyerte. Mikor
Párizsban kiszállt, maga csodálkozott legjobban vakmerőségén.
Olyan fáradtnak érezte magát, mintha csontjait összetörték volna. Mégis
pohár sörre benézett megszokott kocsmájába.
Zoë kisasszony csodálkozva fogadta:
– Már visszajött? Nagyon fáradt?
– Igen… igen… nagyon fáradt vagyok, – felelte szórakozottan. – Tudja… a
szabad levegőtől elszoktam. Már nem is nekem való. Többet nem megyek
vidékre. Jobban tettem volna, ha itt maradok. Ezentúl nem mozdulok
innét.
A kisasszony szerette volna, ha elmondja, miként folyt le a kirándulás,
de nem tudott belőle semmit sem kiszedni.
Ez este, életében először, holtrészegre itta magát, úgyhogy haza kellett
vezetni.
Borigó gazda fülbaja.
A haveri »gyorsparaszt« indulni készült Kriktóból. Az utasok Malandain
és fia _Zöld kulacshoz_ címzett vendéglőjének udvarán várakoztak nevük
szólítására.
A gyorsparaszt sárga, viharverte láda volt, amelynek kerekei is egykor
sárgák voltak, de most már a rájuk rakódott sártól szürkévé voltak
átmázolva.
Az első kerekek egészen kicsinyek voltak, a hátsók magasak és
bizonytalanul roskadozók a föléjük illesztett csomagszállító ládától,
amely duzzadozott, mint állapotos tehénnek a hasa.
Három fehér gebe volt az alkotmány elé fogva libasorban. Nekik kell a
megviselt bárkát, amelynek a kinézésében volt valami szörnyetegszerű,
mozgásba hozni. A lovaknak aránytalanul nagy fejük volt s vékony
lábszáraik kerek, idomtalan térdekbe bogozódtak. A fáradtságtól már most
is álomba szenderültek.
Horlavil Cézár, a kocsis, bajuszát kezefejével törölve, megjelent a
szálló kapujában. Kicsi, nagyhasú ember volt, mégis elég fürgén mozgott,
mert a bakra való fel- és lemászás nem kis testi éberséget kívánt. Arcát
a mezők éles levegője, az esők, viharok és az útközben kiürített
pálinkáspoharak pirosra festették. Szemével állandóan pislákolt, mintha
szelek és jégesők csapkodásaitól védekeznék.
A mozdulatlanul álló parasztasszonyok előtt széles kerek kosarakban
ijedt majorság repdesett. Horlavil egymás után kapkodta fel a kosarakat
és a kocsi tetejére lendítette. Azután már nagy óvatossággal helyezte
melléjük a tojásoskosarakat. Végül következtek a búzával, kukoricával
tömött zsákocskák, kis zsebkendőbe, vászondarabba vagy ujságpapírba
csomagolt holmik, amelyeket hármasával-négyesével hajigált föl. Mikor
ezzel készen volt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, zsebéből előhúzta
az utasok listáját és egymás után böngészte ki a neveket:
– A gorzsvilli főtisztelendő plébános úr.
A hatalmas termetű, kövér, széles, kékvörös arcszínű és barátságos
tekintetű pap előlépett; fölhúzta reverendáját, mint szoknyájukat az
asszonyok, hogy lábát a lépcsőre emelhesse és fölmászott a bárkába.
– A rollboszk-grineti tanító úr?
A hosszú, sovány, félénk és térdig érő redingotba öltözött ember nagy
lépésekkel szelte át az udvart és csakhamar eltűnt a kocsi nyitott
ajtaján.
– Billegor gazda. Két hely.
A nyurga és a sok szántástól meggörbült hátú Billegor gazda földresütött
szemmel baktatott elő. A sok koplalástól lefogyott arcán, amelyen
pergamenné keményedett a mosdatlan bőr, konok és érthetetlen szomorúság
honolt. Felesége is olyan búskomor, bizalmatlan és sovány volt, mint ő,
csakhogy egészen kicsi. Kezében óriási zöld esernyőt tartott s ura
mellett óvatosan lépdelt, kis fejét minduntalan megbiccentve, mint magot
kereső tyúk.
– Campo gazda. Két hely.
Campo habozva állt meg, minthogy gyanakvó természetű volt. Meg is
kérdezte a kocsistól:
– Má’ mint én vónék az, akit kend szólít?
A kocsis, akinek »vicces-spriccer« volt a gúnyneve, már éppen egy jó
tréfával akart válaszolni, mikor Campo gazda hirtelen előre billent a
hatalmas lökéstől, amelyet hátára ölestermetű, hangos kedvű felesége
irányított, akinek hasa domború volt és kerek, mint a hordó s kezei
szélességben malomkerekek lapátjaival versenyeztek. Campo gazda fejjel
előre siklott be a kocsiajtón, mint patkány a lyukba.
– Pampus gazda.
Kövér és nehézkes paraszt lépett elő, aki fejét bánatosan nyujtotta
előre, mint az ökör. Az egész sárga kaszli nyikorgott, amikor ajtaján
valahogy begyömöszölte magát.
– Borigo gazda.
A vézna, hórihorgas Borigo gazda fájdalmas arckifejezéssel, nyakát
oldalra fordítva lépett elő s tarka zsebkendőjét fülére nyomta, mintha
rettenetesen fájna a foga.
Fekete vagy zöldes színű posztóból készült különös és őskeletű ünnepi
ruhájukon mindnyájan kék blúzt hordtak, amelyet csak Havre uccáin
szándékoztak levetni. Fejükön fekete selyemből készült kürtőskalap
díszelgett, amely magas volt, mint a torony. Ez a normandi divatnak
elengedhetetlen kelléke volt.
Horlavil becsapta az ajtót, fölmászott trónusára s ostorát
megpattogtatta.
A három ló felijedt álmából s megmozdította nyakát, amire a rajta levő
csengők halk és gyorsan megszűnő csilingelésbe kezdtek.
A kocsis erre teljes tüdőből üvöltötte: »Gyí te Pici, gyí te Nyalka, gyí
te Álmos, a teremburádat!« S a nevükön szólított lovakon két kézre
fogott ostornyéllel vágott végig. A lovak húzásba feszültek,
meglódították a kocsit és sántító, lassú ügetésben útnak indultak.
Mögöttük haladt zörögve és csörömpölve a sárga kocsi.
Nyikorgó rúgói, meglazult ablaküvegei kifogyhatatlanok voltak az
üvegneműek és vasszerszámok válogatott zenebonájának rendezésében. A
bentülők kettős vonala a zökkenések természete szerint hol előrebukott,
hol hátralendült, híven követve az apadó és dagadó tengeri hullámok
váltakozó mozdulatát.
Kezdetben hallgattak, mert a plébános jelenléte feszélyezte a kedélyek
megnyilvánulását. A tisztelendő úr azonban csevegő és kedélyes
természettel bírván, maga kezdte el a diskurzust.
– Hogy szolgál az egészsége, Pampus uram?
A paraszt-góliát, aki a paphoz testi méreteik hasonló túltengése folytán
természetes rokonszenvvel vonzódott, mosolyogva válaszolt:
– Csak megvónánk, köszönöm kérdését. És a tisztelendő úr?
– Nekem semmi bajom, hál’ Istennek!
– És kend, Billegor gazd’uram? – érdeklődék tovább a plébános.
– Hát bizony, jobban is mehetne! Ne vóna a repce oly nyomorék ezidétt!
Avval szereztem mindig a garast.
– Hja, nehéz időket élünk.
– Úgy a’, egye meg a fene, – szólalt meg egy vezénylő őrmester hangján
Campo uram harcias felesége.
Minthogy az asszony a szomszéd faluból való volt, a plébános csak névleg
ismerte.
– Ifjasszony a Blondelék lánya?
– Én biz’ a, tisztelendő úr. Campo uram hites felesége.
A félénk, vézna Campo arcán elégedett mosoly terpeszkedett. Fejét
üdvözlő bókolással hajtotta meg, mintha azt akarta volna mondani:
– Úgy ám! Én vettem bizony el a Blondelék lányát!
Borigo uram, aki nem szűnt meg zsebkendőjével fülét tapasztgatni,
hirtelen keserves nyögésben tört ki:
– Jujj-jujj… jujj-jujj, – nyöszörögte siralmasan s közben a lábával
topogott, hogy rettenetes fájdalmának kifejezést adjon.
– A foga fáj talán? – kérdezte a plébános.
A paraszt egy pillanatig abbahagyta a nyöszörgést és síró hangon
válaszolt:
– Á, nem… nem a fogam, tisztelendő úr… a fülből gyün… a fülnek a
legislegmélyirül…
– Mi van a fülében? Talán valami üledék?
– Ó, dehogy is ül az, tisztelendő úr!… Éppeg, hogy futkos, a fene
bestiája… Egy nagy féreg, ami az éjjel mászott a fülembe a szénáról,
ahun aluttam…
– Nagy féreg? Biztos benne kend?
– Olyan biztos vagyok benne, mint a paradicsomban, tisztelendő úr… Iszen
ott kapirgál szüntelen a fülem pincéjében… Még megeszi a fejemet, hogy a
rosszseb rágja ki!… Jujj… jujj… jujj… Most mászik a fejembe!…
És a lábával újra elkezdett keservesen topogni. Az utasok között nagy
érdeklődés ébredt. Mindenki véleményt nyilvánított. Billegor szerint a
kérdéses állat pók volt, a tanító szerint hernyó. Hasonló esetet látott
is már Campmueretban, ahol hat évig nevelte az ifjúságot. A hernyó
bemászott az illetőnek fejébe s az orrán jött ki. Természetesen egyik
fülére megsiketült, mert a dobhártyája átlyukadt.
– Én azt hiszem, hogy valami bogárka, – nyilatkozott a plébános.
Borigo gazda oldalra billentette fejét s az ajtó kilincsének támasztva
folyton csak jajongott.
– Ó, jaj!… ó, jujj!… szentséges jó Isten!… attól félek, hogy hangya!…
úgy harap, mint a veszett kutya!… nagy, fekte hangya!… Boldogságos szűz
Mária, most meg galoppírozni kezd!… Jujj, jujj!… Átlikasztja a fejemet!…
– Vót a doktornál kend? – kérdé Pampus gazda.
– Dehogy is vótam!
– Há má mér nem?
A doktortól való félelem egyszerre elmulasztotta Borigo uram fájdalmait.
Kiegyenesedett, de azért a zsebkendőjét továbbra is a fülén tartotta.
– Mér nem? Tán kendnek telik a pénzből ilyen naplopókat hízlalni? Gyütt
vóna eccer, kéccer, háromszor… tízszer! Minden vizitér’ egy forint… Az
kitesz tíz pengő forintot! És csinált vón’ valamit? Fészkesfenét a
füledbe! Csak a píz kell neki!… Hát nem?
Pampus uram fölkacagott:
– Tudom is én!… Most meg hová megy kend?
– Mék Haverba a Csambérlénhöz.
– Ki vóna az?
– Hát a felcser!
– Micsoda felcser?
– A felcser, aki apámat is helyrehozta.
– Mi baja vót a kend apjának?
– Szél vót a hátába, oszt nem tudta se lábát, se combját mozdítani.
– Oszt mit csinált vele a kend Csambérlénje?
– Meggyúrta mind a két kezével a hátát, mint az asszony a kenyeret. El
is múlt a baja tőle rövidesen!
Borigónak eszébe jutott, hogy a felcser bizonyosan a szükséges
varázsigéket is hozzámondta, de ezt nem merte a plébános előtt említeni.
Pampus uramnak valami eszébe jutott s jóízűen fölnevetett:
– Mondja csak, kend, Borigo uram, nem valami nyúl kotorász a fülében?
Tán meglátta a retket s azt hitte, hogy az ő lukába fut? No, várjon
csak, mingyárt kibillegetem én őkelmét!
És Pampus uram, tölcsért alkotván kezéből, elkezdte a vadászkutyák
ugatását utánozni. Csaholt, vakkantott, üvöltött és vonított. Mindenki
nevetésben tört ki, még a tanító-mester is, aki pedig sohasem szokott
nevetni.
Minthogy Borigo uram neheztelni látszott a dolog miatt, a plébános más
irányba akarta a társalgást terelni. Campo uram harcias kinézésű
feleségéhez fordult:
– Vannak-e gyerekei, ifjasszony?
– Van egynéhány, plébános úr… Sok gond jár az apró cseléddel!
Campo uram fejével bólintott, jelezni akarván:
– Bizony, sok gond jár az apró cseléddel!
– Hát aztán hány van?
Az asszony büszke önteltséggel válaszolt:
– Tizenhat, plébános úr! Tizenöt belőle az uramtól!
Campo arcán erre a mosoly még szélesebbé vált. Fejével helyeslőleg,
megerősítőleg bólogatott. Biz’ úgy van: tizenöt gyerek s mindez csakis
tőle, egyesegyedül tőle! Hiszen a felesége maga bevallja! Kétség hát nem
fér hozzá. Büszke is lehet rá az ember, aki áldóját!
Kitől volt a tizenhatodik? Az asszony erről hallgatott. Bizonyára az
első volt? Lehet, hogy az emberek tudtak róla, mert senki sem
csodálkozott. Maga Campo gazda mit sem árult el.
Egyszerre csak Borigo gazda újra kezdte a nyögést.
– Ó, jujji jujj, hujijujji jujj!… Má megint bolondját járja… Bent
kotorász a fejemben!…
A gyorsparaszt éppen megállt a Pollux-kávéháznál. A plébános Borigóhoz
fordult:
– Ha egy kis vizet csöpögtetnénk fülébe, talán kibujna. Mit szól hozzá
kend?
– Hátha a tisztelendő úr gondolja!… Talán segít rajtam.
Mindenki leszállt, hogy a műtétnél segédkezzék.
A plébános lavórt, törülközőt s egy pohár vizet kért. A tanítót
megbízta, hogy a páciens fejét jó mélyen hajtsa le s ha a víz a fülbe
hatolt, hirtelen fordítsa vissza.
De Pampus gazda, aki már Borigo uram fülébe kémlelt, hátha a férget
puszta szemmel felfedezi, elképedve kiáltott föl:
– Hú, a teremtésit a fülének, mennyi a kulimáz benne! Előbb ki kéne
pucolni. Soha itt teremtett állat ki nem hatol, mert mind a négy lába
beleragad a lekvárba.
A plébános maga is szemügyre vette a kijáratot és megállapította, hogy
Pampus uram aggodalmai nem alaptalanok. Az eltorlaszolt kijáratot a
tanítónak kellett szabaddá tenni gyufaszálra csavart rongyocska
segítségével.
Ekkor általános és feszült figyelem közepette a tisztelendő úr
félpohárnyi vizet öntött a megtisztított csatornába. A fölös víz
végigcsurgott Borigo gazda haján és nyakán. A tanító az adott jelre
hirtelen a mosdóedény felé fordította Borigo fejét, mintha ki akarta
volna üríteni. Néhány csepp víz visszahullt a lavórba. A körülállók nagy
érdeklődéssel hajoltak az edény felé. Állatnak, vagy féregnek azonban
nyoma sem volt.
Borigo mindazáltal elégedetten jelentette ki:
– Nem érzek már semmit.
A plébános diadalmasan kiáltott föl:
– Bizonyára megfulladt!
Mindenki meg volt elégedve. Újra fölszálltak a kocsiba.
De alig indult meg a bárka, Borigo uram máris rettenetes kiáltásokat
hallatott. Az állat úgy látszik magához tért s dühöngővé vált. Sőt
Borigo gazda állítása szerint ezúttal már egészen biztosan az agyvelőben
kapirgált s abból falatozott. A szegény áldozat oly rémesen kiabált s
arcát oly kínosan fintorította el, hogy Billegor asszony ördögtől
megszálltnak tartván, pityeregve hányta magára a keresztet.
Mikor fájdalma kissé lecsillapult, Borigo elmesélte, hogy az állat
fülében körsétát rendez. Ujjával mutatta mozdulatait, s szinte látta,
figyelte, ahogyan mászik: »Most gyün lefelé, már egészen lent van… jujj
jujj… most újra kezdi… hű, de fáj, de fáj!«
Pampus gazda türelmetlenkedni kezdett: »Biztosan a víz dühítette föl a
bestiát. Adjék kend bort neki, tán attúl megcsitul.«
Erre mindnyájan nevettek. Pampus gazda tovább folytatta: »Ha a Burbo
kocsmájához érünk, töltsön be neki kend két icce bort. Tudom, nem moccan
az többet.«
Borigo uram azonban már nem bírta ki a fájdalmat. Úgy üvöltött, mintha a
lábát fürészelték volna. A plébános kénytelen volt fejét támogatni s az
utasok megkérték Horlavilt, hogy a legközelebbi tanyánál álljon meg.
Nemsokára elérkeztek egy kis házhoz, amely az út szélén állott. Borigót
ide szállították. Lefektették a konyhaasztalra és a műtét újra
kezdődött. Pampus kitartott véleménye mellett, hogy legjobb lesz
pálinkával keverni a vizet. Így elszédítik vagy elaltatják, sőt talán
meg is ölhetik az állatot. A plébános azonban az ecet mellett foglalt
állást.
A keveréket most már cseppenként öntötték be, hogy egészen a mélyre
hatoljon s egypár pillanatig benne tartották a fülben.
Újból mosdótálat hoztak s a két atléta, a plébános és Pampus gazda,
Borigo uramat, mint a pácolt húst, egyszeribe a másik oldalára
fordították, míg a tanító ép fülét ütögette, hogy ezáltal a másik jobban
kiürüljön.
Maga Horavil kocsis is leszállt bakjáról s ostorral a kézben a nézők
közé állt.
Egyszerre csak a mosdótál alján feltünt egy apró barna pontocska, alig
nagyobb, mint a hagyma magja. De mozgott! A csodálkozás hangjai
hallatszottak, majd kitörő nevetés csattant föl. Egy bolha! Ez már
igazán nagyszerű! Egy árva kis bolha! Pampus uram a térdét csapkodta
nevettében, Horlavil az ostorát pattogtatta; a plébános rengő hassal,
teli torokból harsogott, mint ahogy a szamarak ordítanak, a tanító úgy
kacagott, mintha trüsszentett volna és a két asszony aprózott vihogása
tyúkok kotyogására emlékeztetett.
Borigo felülve az asztalon, a lavórt térdére emelte s mély figyelemmel,
szemében kárörvendő elégültséggel nézte a legyőzött kis bestiát, amely
szüntelenül keringett a csepp vízben.
A kielégített bosszú kéjes érzésével morogta: »Fulladj meg, dög!« És
rája köpött.
A kocsis még mindig röhögött s folyton csak ezt ismételte: »Átkozott kis
bolha! Átkozott kis bolha! Na most a vízbe pottyantál!«
Aztán kissé magához térve, felébredt benne hivatalának öntudata: »De
most gyerünk! Elég időt elloptunk!«
Az utasok erre folytonos nevetés közt a kocsi felé indultak.
Borigo, aki utolsónak érkezett, kijelentette: »Én meg visszamék
Kriktóba. A városban már úgy sincs mit keresnem.«
A kocsis fölvonta a vállát: – Csináljon kend, amit akar. A helyét
azonban fizesse meg.
– Nem fizetem, csak felét, mer hisz az útnak felét nem tettem meg.
– Meg kell fizetni az egészet, mert a helyet lefoglalta kend.
Vita indult meg, amely nemsokára dühös veszekedéssé fajult: Borigo
esküdözött, hogy ötven krajcárnál nem fizet többet; Horlavil pedig nem
engedett a forintból.
Egymásra meresztett szemmel, arcukat majd összesúrolva állt a két ember
s egyik túlkiabálta a másikat.
Pampus gazda erre leszállt a kocsiról s blúzánál fogta Borigót:
– Elsőben is fizet kend egy forintot a tisztelendő úrnak, azután nekünk
egy pohár pálinkát, ez annyi mint harminc krajcár, összesen egy forint
harminc krajcár s ad még ötvenet a kocsisnak. Jó lesz így, »vicces
spriccer«?
Horlavil, elragadtatva a gondolattól, hogy Borigóból egy forint és
nyolcvan krajcárt húznak ki, beleegyezőleg bólintott: – Rendben van!
– Fizet a hóhér, nem én! A tisztelendő úr nem doktor. Neki nem jár pénz.
– Ha nem fizet kend, belódítom a kocsiba és elvisszük Havreba!
És a vasgyúró Pampus gazda már a levegőbe is emelte Borigót, mint
gyermeket.
Borigo belátta, hogy fizetni kell. Előhúzta a harisnyaszárt, amibe pénze
volt téve és leszámolt.
A kocsi elindult Havre irányában, míg Borigo gazda visszafordult Kriktó
felé. Az utasok most hallgatagon ültek s a fehér országúton Borigo uram
kék blúzát nézték, amely hosszú lábszárain ide-oda imbolygott.
Eladó.
Milyen részegítő mámor gyalog elindulni, mikor a nap fölkel s bolyongani
harmatos mezőkön, amelyek a nyugodt tenger partján húzódnak végig!
Részegítő mámor, melyet beléd szemeden át a fény, orrodon át az üde
levegő s bőröd pórusain át a simogató szellő lop!
Miért is őrizzük emlékünkben oly élesen és féltve a Földdel való
szerelmeskedésünknek egyes édes pillanatait? Emlékét a gyorsan múló
elragadó érzéseknek, amelyeket egy út kanyarulatán, egy völgy nyílásán,
vagy egy tovacsörgedező patak partján fölbukkanó bűvölő tájkép, mint
futólag látott bájos leányarc, szivünkben támaszt?