türelmesen két-három hónapig, várni és ügyesen színlelni, hogy mindenről
saját szemével szerezzen közvetlen bizonyságot. Ha azt hiszik, hogy ő
nem gyanakszik, maguktól árultak volna el mindent. Elég lett volna csak
egyetlen egyszer látni a másikat, hogy csókolja meg a gyermeket s abból
mindent megértett volna.
Ó, a barát nem úgy öleli meg a gyereket, mint az apa! Milyen jól
megtehette volna ezt az ajtó mögül! Miért is nem gondolt erre akkor? Ha
Limousin egyedül maradva Györggyel, nem ragadta volna meg rögtön, nem
zárta volna karjai közé, nem csókolta volna meg szenvedélyesen, ha
hagyta volna, hogy játsszék s maga közömbösen ült volna mellette, akkor
nem lett volna semmi kétség: nem az apja, nem hiszi, nem érzi magát a
gyermek apjának!
Milyen jó lett volna akkor! Elkergeti anyját s maradt volna gyerekkel.
Egyedül az édes kisgyerekkel. Ó, milyen boldogság lett volna!
Verejtékezve, fáradttá gyűrve forgolódott ágyában és igyekezett
visszaemlékezni arra, hogyan bánt Limousin a gyerekkel? De semmi, semmi
sem jutott eszébe. Egy kézmozdulat, egy szó, egy tekintet sem, egy
gyanús csók sem! Meg aztán az anya is alig törődött a fiúval! Ha a
szeretőjétől lett volna, bizosan jobban szerette volna!
Igen, csak bosszúból, csak kegyetlenségből választották el gyermekétől.
Csak azért, hogy a rajtakapásért megbüntessék.
Elhatározta, hogy kora reggel, amint kinyitják a hivatalokat, elmegy a
kerületi kapitányságra és fiát visszaköveteli.
Alig állapodott azonban meg ebben s már a másik lehetőség, mint tiszta
bizonyosság, meredt elébe. Ha Limousin Henriettenek első naptól fogva a
szeretője, a választott, szenvedéllyel szeretett férfia volt, akkor
bizonyosan neki adta oda magát azzal a hévvel, azzal a teljes
magafeledkezéssel, amely a nőket anyává teszi. Mindent Limousinnak
adott; neki csak hideg csók, vonakodó ölelés, ellenséges asszonyi test
maradt, amely szerelmétől soha meg nem termékenyülhetett!
Menjen már most, követelje ki, hozza magával, tartsa magánál és
dédelgesse – másnak a gyerekét? Nem tudna ránézni, nem tudná
megcsókolni, nem hallhatná hangját, amikor »apu« – nak szólítja anélkül,
hogy a szörnyű gondolat minduntalan szívébe ne nyilaljon: »Nem is a te
gyermeked!« Önmaga ítélné el magát örökös szenvedésre, amelyben minden
pillanat kínzó hóhéra lehetne! Nem, akkor már jobb lesz egyedül élnie,
egyedül megöregednie és egyedül meghalnia!
És a rettenetes kétségek és szenvedések, amelyeket semmiféle ír sem
gyógyítani, sem enyhíteni nem tudott, minden nap, minden éjszaka újra
kezdődtek. Különösen az esthomálytól, szürkületek sivár szomorúságától
félt. A leszálló árnyékokból szívére az elhagyatottságnak, a
kétségbeesésnek valóságos záporesője hullt, amelyben az tehetetlen
vergődéssel merült el. Félt gondolataitól, mint leselkedő gonosztevőktől
s üldözött vadként futott előlük. És rettegett üres, sötét szobáitól is,
az elhagyatott, kis uccáktól, ahol csak itt-ott pislákol egy gázláng s
ahol minden magányos járókelő gyanús csavargónak tűnik fel, aki
gyorsítja vagy lassítja lépteit aszerint, amint hátunk mögött, vagy
velünk szembejön.
Parent ösztönszerű menekvéssel kereste a kivilágított, forgalmas
uccákat. A fény és a tömeg vonzotta, lefoglalta, bódította. Mikor aztán
az uccai zsivaj kifárasztotta s a járókelők is ritkultak és kezdtek
kiürülni a nagy körutak, akkor a magánytól és a csendtől való félelem
nagy, fénnyel elöntött, ivókkal zsúfolt sörcsarnokok felé kergette.
Ment, mint lepke a fénybe, leült egy kis kerek asztalhoz és korsó sört
rendelt. Lassan ivott s közben minden távozóra nyugtalan pillantást
vetett. Szerette volna karjuknál fogva visszatartani, maradásra bírni
őket, annyira félt a perctől, amikor a dühös pincér elébe áll s rákiált:
»Zárunk, kérem! Meddig tetszik még itt ülni?«
Mert minden este utolsónak maradt. Végignézte, mint rakják egymásra az
asztalokat, mint oltják ki egymásután a gázlángokat, míg végre csak
kettő égett: az övé és a kasszáé. Kétségbeesve figyelte a kasszirosnőt,
mily gyorsan számolja a pénzt s mikor már a fiókba zárta, akkor is a
takarítónak kellett valósággal kituszkolni barátságtalan megjegyzések
kíséretében:
– Alig lehet a székéről lekaparni! Itt nincs éjjeli menhely!
Amint az elnéptelenedett, sötét uccára lépett, tüstént Györgyre kellett
gondolnia. A visszanyomott gondolat mohón támadott megkínzott
agyvelejére s újra kezdődött a gyötrelmes játék: apja-e vagy nem
gyermekének?
Így szokta meg a kocsmázást; a vendégek iszogatva zsibongtak körülötte s
mindegyikük barátságos, szórakoztató volt: a pipa vastag füstje
tompította nyugtalanságát és a sör nehéz mámora elméjét kábította,
szívét békéltette.
Lassanként itt töltötte egész napját. Ahogy fölkelt, ide jött, hogy
törzsvendégtársain felejtse tekintetét és kínzó gondolatait. Aztán csupa
lustaságból itt is étkezett. Délfelé a söröskorsóval kocogott a
márványasztalon: a pincér fürgén hozott tányért, poharat, asztalkendőt
és a napi ebédet. Étkezés után lassan kiitta kávéját és szemét már előre
kéjjel legeltette a konyakos palackon, amelynek felejtető nedűje agyát
legalább is egy órára elzsibbasztja. Először csak ajkával érintette az
italt s nyelve hegye a csillogó fölületről csupán az ízt, az arómát
szívta föl. Aztán hátravetette fejét s a poharat cseppenként ürítette
szájába. A maró folyadékot lassan végigfolyatta szájpadlásán,
nyeldeklőjén, az arc sikamlós, nyers visszáján, s a perzselő érintésre
előbuggyanó áttetsző nyállal összekeverte. Az így felhígult keveréket
egyszerre nyelte le és élvezettel figyelte, mint csurog le torkán át
egészen a gyomra mélyére.
Minden étkezés után magába szürcsölgetett így három-négy pohárkát, ami
egy kissé elbódította. A fejét a mellére hajtotta, szemét lecsukta és
álomba szenderült. Egy óra mulva fölébredt és első mozdulatával a pohár
sör után nyúlt, amelyet a figyelmes pincér még szunyókálása alatt
készített elébe. Kiitta, fölnyujtózkodott a piros bársonydíványról,
nadrágját a cipőjéig rázta, mellényét kikukkanó inge fölé rántotta,
kabátja gallérját leporolta, gömbölyű manzsettáit előhuzogatta és újra
helyet foglalva, a már végigolvasott lapokba mélyedt.
Az első sortól az utolsóig elolvasott mindent újra, az apróhirdetések
rovatait, a tőzsdehireket és színházi műsorokat sem felejtve ki.
Négytől hatig a körutakon sétált, hogy, amint mondta, levegőt
szippantson. Azután visszajött, a fentartott asztalnál helyet foglalt és
abszintot kért.
A törzsvendégek közül már több ismerőse volt, akikkel megbeszélte a napi
híreket, a különböző eseményeket és politikai fordulatokat. Az idő
eltelt vacsoráig. Estéje épúgy folyt le, mint a délután, egészen a
záróráig. Ekkor következett el a szörnyű pillanat: ki kellett mennie a
sötétbe, haza kellett mennie a kietlen szobába, ahol rettenetes emlékek,
kínzó gondolatok és félelmek várták. Régi barátai, rokonai közül senkit
sem látott. Senkivel sem akart találkozni, aki mult életére emlékeztette
volna.
Végre is ki akarván szakítani magát házi poklából, szép, nagy szobát
bérelt egy forgalmas helyen lévő szállodában. E kirakatos otthonban
többé már nem volt egyedül. Az emberek élete körülötte zsibongott. Az
ablakredőnyök mögül fölhangzott a járókelők beszéde. És ha a magányos
tűzhely és elhagyatott ágya körül a régi gyötrelmek újra föléledtek,
kiment a széles, kivilágított folyosóra, ahol föl és alá járt, mint
ügyeletes pincér. Az ajtók végtelen sora előtt bánatosan nézett a
párosával kitett cipőkre, a csinos, apró női topánkákra, amelyek
szerelmesen hajoltak a nagy férfilábbeliekre. Az volt az érzése, hogy a
zárt ajtók mögött csupa boldog pár alszik. Szinte látta őket fekhelyük
melegében gyöngéden egymáshoz símulni.
Öt év mult el így. Öt hideg, szerelemtelen esztendő, amelyet néha pár
órás megfizetett ölelések szakítottak meg.
Egy nap aztán, amint a Madeleine és a Drouot ucca között szokott sétáját
végezte, egy nőt pillantott meg, akinek a járása figyelmét különösképpen
lekötötte. Magastermetű úr és kis fiú voltak társaságában. Tünődve
kérdezte: »Hol láttam én ezeket az embereket?« Az asszonynak egy
kézmozdulatát hirtelen fölismerte: a felesége volt. A felesége, vele
Limousin; s a kis gyerek: az ő fia, az ő kicsi Gyurikája.
A szíve veszettül kalapált. Mégsem állt meg. Látni akarta őket. Ezért
nyomukba lépdelt. Jómódú polgárembereknek látszottak. Henriette Pál
karjára támaszkodott, kedvesen csevegett vele és néha szerelmesen
ránézett. Ilyenkor Parent megpillantotta kedves arcvonalát, bájosan
mosolygó ajkát és melegpillantású szemét. De különösen gyermeke szívta
föl minden figyelmét. Milyen nagy és erős lett már! Arcát nem láthatta,
csupán hosszú szőke haját, amely csigákban hullt kihajtott, fehér
gallérjára. Gyuri lenne vajjon ez a meztelen térdű, magas gyerek, aki
oly nagy komolysággal megy anyja oldalán, mint valami kis emberke?
Megálltak egy kirakat előtt s Parent most jól szemügyre vehette őket.
Limousin megőszült, arca megöregedett és megsoványodott; felesége
ellenben jobb színben volt, mint valaha: talán kissé meg is hízott; a
legjobban Gyuri változott meg mindhármójuk közül. Parent alig tudott
ráismerni.
Újra megindultak. Parent egy darabig követte őket, majd nagy lépésekkel
elébük vágott, hogy újra visszafordulhasson és szemtől-szembe láthassa
őket. Amint a gyermek mellett elment, őrült vágy fogta el, hogy karjaiba
kapja és elszaladjon vele. Nem tudta megállni, hogy legalább hozzá ne
érjen, csupa véletlenségből. A gyerek felé fordította fejét és
elégedetlenül mérte végig az ügyetlen járó-kelőt. Parentnak a szívébe
hatolt a tekintet s megrettenve futásnak eredt, mint a tolvaj, hogy
felesége és szeretője tetten ne érjék. Megállás nélkül rohant rendes
kocsmájába és lihegve rogyott székére.
Ez este három abszintot ivott.
A véletlen találkozás sebe négy hónapig sajgott szívén. Minden éjszaka
maga előtt látta őket. Boldogan és nyugodtan mentek, az apa, az anya és
a gyermek. Végigsétálnak a boulevardon, aztán hazamennek az édes
otthonba vacsorázni. Ez az új látomás elfeledtette a régi képeket. Ez
más volt. Más kísértés, más gyötrelem. A kis György, régi kis Gyurikája,
akit valaha oly nagyon szeretett, akit annyiszor csókolt, eltűnt egy
messzi mult távlatán s helyét elfoglalta az új gyermekkép.
Rövidharisnyás, komoly kis fiú, aki mintha bátyja lenne a másiknak és
aki őt nem ismeri!… Rettenetesen szenvedett ettől a gondolattól. Kis
gyermeke egykori szeretete örökre meghalt. Közöttük most már semmi
kapocs sem volt. Ez a gyermek karját biztosan nem tárná elé, ha
meglátná… Ó, nem, hiszen oly hidegen és gonoszul nézett rá!
Azután, lassan-lassan, lelkének háborgása újra elült; a kínzó gondolatok
éle tompult; a kísértő kép mind homályosabbá vált s mind ritkábban
jelentkezett. Visszabódult megint rendes életébe, abba az életbe,
amelyet majd mindenki él s amelyet élnek főleg a nagyvárosi tétlenek,
akik sört isznak kerek kis márványasztalok mellett és kávéházi díványok
foszlott bársonyán nadrágjukat koptatják.
Dohányfüstben öregedett meg, haja gázlángok fénye alatt hullt ki és
élete nagy eseményeinek a hetenkénti fürdést, a félhónaponkénti
hajvágást, egy-egy új ruha vagy kalap vásárlását tekintette. Ha a
sörcsarnokban új föveggel jelent meg, mielőtt leült volna, a tükörben
hosszasan nézte magát. Kalapját többször fölvette és letette,
kitanulmányozta minden állásban s végül is régi barátnőjéhez, a pénztár
kisasszonyához fordult, aki őt nagy érdeklődéssel nézte és tőle kért
véleményt: »Milyennek találja, kisasszony, új kalapomat?«
Évenként kétszer-háromszor színházba is ment. Nyaranta estéit néha a
Champs-Elysées egy-egy zenéskávéházában töltötte. Dallamokat hozott
innen, amelyek emlékezete mélyéről heteken át föl-fölcsendültek s
amelyeket a söröskancsó előtt ülve s lábával az ütemet verve
kedvteléssel dudorászott.
A hosszú, szürke évek egymásután teltek és múlásukat alig vette észre,
mert semmi tartalmuk sem volt. Mozdulatlan megadással, ellenállás nélkül
robogott a halál felé, kezében a söröskorsóval, rákönyökölve magányos
vendéglői asztalára. Rajta az idő pusztítását, amely futva fut és a
szegény emberkéket magával sodorja, egyesegyedül a nagy tükör verte
vissza, amelynek mindinkább kopaszodó fejét támasztani szokta.
A szörnyű drámára, amely életét földúlta, alig gondolt már, mert a
borzalmas este óta húsz év pergett le. De az élet, amelyet folytatott,
elpuhította, kimerítette és elnyűtte; a sörcsarnok tulajdonosa – hatodik
már, mióta ide járt – fejét rázva mondta a kassziroslánynak:
– Hallja csak, ezzel a szegény Parent-nal sehogy sincs rendben a dolog.
Még se jó az, ha valaki mindig csak a nagyváros falai közt él. Beszéljen
a fejével, magára talán hallgat. Bírja rá, hogy ránduljon ki néha a
zöldbe. Nemsokára itt a nyár. Egy kis levegőváltoztatás helyrehozná az
egészségét.
E naptól fogva a kasszíroslány, aki jóakaró szánalommal viseltetett a
kitartó és hű vendéggel szemben, nem hagyott békét Parentnak:
– Ugyan, ugyan, Parent úr, határozza már el magát egy kis kiruccanásra.
Olyan szép a vidék, ha jó idő van! Ha tehetném, mindig csak vidéken
élnék!
És a kisasszony hosszasan beszélt neki álmairól, a boltokba zárt
robotoló lányok egyszerű, bűvös álmairól, akik egész éven át csak a
kirakaton túli mesterséges, uccai életet szemlélhetvén, vágyakozó
merengéssel gondolnak a nyugodt és szelíd vidéki életre. Ott tündökő
napfény aranyozza be a mezőket, a hűvös erdőket, az üde patakpartokat, a
fűben heverésző jószágot s a mező minden virágát: a kék, a piros, a
sárga, a lila és a fehér virágokat, amelyek oly törékenyek, puhahúsúak
és illatosak s oly pompásan mutatnak, ha csokorba szedi őket az ember.
Maga a lány is kedvet kapott, hogy el nem ért és örökké elérhetetlen
vágyáról beszéljen a szomorú, öregedő vendégnek, aki kedvteléssel
hallgatta. A vendég ezentúl már a kassza közelébe ült és itt csevegett
Zoë kisasszonnyal a vidéki élet gyönyöreiről. Így aztán lassanként
homályos vágy támadt benne, hogy megnézze, vajjon valóban oly elragadó-e
az élet Párizs falain túl.
Egy reggel a következő kérdéssel fordult a kisasszonyhoz:
– Mondja csak, hol lehet Párizs környékén jól ebédelni?
– Menjen ki Saint-Germainbe. Ott olyan szép!
Régen, jegyes korában, megfordult ott Parent úr. Elhatározta, hogy oda
megy.
Egy vasárnapot választott ki, minden különösebb ok nélkül, csupán azért,
mert kirándulni vasárnap szokás, még ha egész nap semmit sem csinál is
az ember.
A következő vasárnap reggelén tehát kiutazott Saint-Germainbe. Ragyogó
és meleg júliuseleji nap volt. A vasúti kocsi ablakán kibámulva,
közömbösen nézte, miként iramodnak szembe vele a fák, távíróoszlopok s a
párizskörnyéki furcsa kis házak. Szomorú volt s nagyon únta magát.
Sajnálta, hogy szokásaival szakítva, engedett az ujdonság ingerének. A
mindig változó s mégis mindig ugyanazon tájék fárasztotta. Szomjas volt;
szeretett volna minden állomáson leszállni s az épületen túl
megpillantott kocsmába beülni s egy-két pohár sör elfogyasztása után az
első vonattal visszautazni Párizsba. Az utat rettenetesen hosszúnak
találta. Elült volna napokig nyugodtan, ha maga előtt ugyanazokat a
dolgokat látja, de ülni s mégis folyton helyet változtatni, nem mozdulni
s maga körül az egész világot bomlott száguldásban látni, szerfölött
fárasztónak és idegesítőnek találta.
A Szajnát mégis bizonyos érdeklődéssel nézte, valahányszor átrobogtak
rajta. A chatoui híd alatt meztelenkarú evezősök ütemes csapására
hosszú, könnyű csónakok hasították a hullámokat.
– Ezek a fickók bizonyára nem unatkoznak, – gondolta magában Parent.
A pecqi híd két oldalán föltűnő kies partvidék szíve mélyén homályos,
bátortalan vágyat ébresztett folyóparti barangolások után. De a hivogató
kép eltűnt, a vonat sötét alagútba fúrta magát, amely után mingyárt a
saint-germaini állomás következett.
Parent leszállt s fáradtságtól kimerülve, hátratett kezekkel ballagott a
fákkal, virágokkal díszített terasz felé. A vaskorláthoz érve megállt,
hogy végignézzen a látóhatáron. Hatalmas síkság tárult ki szeme előtt,
végtelen, mint a tenger, mindenütt zöld és telehintve városoknak beillő
falvakkal. A széles térséget fehér utak szelték át, összefolyó
erdőszigetek élénkítették; Vésinet tavai csillogtak, mint öntött ezüst
és Sannois és Argenteuil messzi dombjai könnyű, kékes ködfátyol alatt
ellégiesítve rajzolódtak ki. A nap bőséges, meleg fényben fürösztötte az
egész óriási tájat, amelyet még kissé elfátyoloztak a reggeli párák, a
hirtelen fölmelegített földnek kigőzölgése és nedves lehellete a
Szajnának, amely mint végtelen kígyó, mezőket szelt át, falvakat került
meg, s engedelmesen húzódott végig dombok lábánál.
Langyos, fák nedvétől és virágtól illatos szellő cirógatta a bőrt,
ömlött be a kebelbe és a vért megpezsdítette, az elmét felvidította s a
szívet megfiatalította.
Parent mohón szívta be a levegőt és a nagy fénnyel elöntött távlatba
belevakulva, megelégedéssel morogta:
– Ejnye no, hiszen egészen jó itt!
Néhány lépést tett előre; majd újra megállt. Egészen új és ismeretlen
dolgokat fedezett fel; nem szemmel látható dolgokat, hanem olyanokat,
amelyet csupán a lélek tud előre megsejteni: a boldogságnak lehető,
megcsillogó igézetét, egy egészen új, soha nem is gyanított életet,
amely most szinte megnyilatkozásként tárult föl előtte, amint e végtelen
táj látóhatárával szemben állt.
A földet elöntő fénytenger láttára nyilván érezte eddigi életének
kicsinyes, sivár szomorúságát. Látta kávéházban eltöltött komor,
egyhangú, gyötrelmes húsz esztendejét. Utazhatott volna, mint mások,
mehetett volna messze tájakra, idegen népek közé, tengerentúli,
csodálatos világokba; érdeklődhetett volna tudományok, művészetek iránt
és szerethette volna ezt az ezerarcú, csodálatos életet, amely lehet
vidám, lehet megindító, de mindig változik, mindig kiismerhetetlen és
roppant érdekes!
Most már késő. Az élete még néhány pohár sör, amelyet ki kell innia;
azonkívül semmi: sem család, sem barátok, sem remény, sem érdeklődés
akármi iránt is. Végtelen szomorúság fogta el: szeretett volna
elszaladni innen, visszamenni, elbújni Párizsban: a kocsmai élet butító
egyhangúságába. Mindazt a gondolatot, álmot és vágyat, ami a fáradt
szívek mélyén aludni szokott, fölébresztette, megmozgatta a mezőkön
csillogó napsugár.
Érezte, hogyha tovább marad itt ezen a helyen, őrültségbe szédül és
ezért gyorsan a _Henri IV_ vendéglőbe ment, hogy ebédeljen, fejét
borral, pálinkával elkábítsa és legalább beszélgessen valakivel.
Egyik lugas asztalánál ült le, ahonnan az egész vidéket be lehetett
látni; összeállította étrendjét s kérte, hogy azonnal szolgálják ki.
Más kirándulók is érkeztek és szomszédságában telepedtek le. Mihelyt nem
volt egyedül, mingyárt jobban érezte magát.
Nem messze tőle egyik virágos fülkében hárman ebédeltek. Többször rájuk
esett már tekintete anélkül, hogy megállapodott volna rajtuk.
Egyszerre csak egy asszonyi hang ütötte meg fülét, amely megrázta
gerince velőjéig.
– György, vágd fel a csirkét, – mondta a hang.
És egy másik felelt:
– Igen, mama.
Parent rájuk emelte szemét. Most már tisztán megértette, kitalálta, kik
lehetnek ezek az emberek. Bizonyára sohasem ismerte volna fel őket!
Felesége egészen ősz volt, s nagyon elhízott; komoly, tiszteletreméltó
idős hölgynek látszott. Előrenyujtott fejjel evett, hogy ruhájára folt
ne essék, bár az asztalkendőt magára tűzte. György férfivá serdült.
Arcát egyenlőtlenül nőtt, színtelen szakáll fedte, amilyen a
fiatalemberek állán pelyhedzik. Cilinder, fehér divatmellény volt rajta
és csupa előkelőségből monoklit is hordott. Parent elképedve nézte őket.
Fia lenne ez a fiatalember? Nem, az ő Gyurikája s e között a fiatalember
közt semmi rokonvonás nem lehet.
Limousin háttal ült és evett; válla kissé meggörbült.
Ez a három teremtés boldognak és megelégedettnek látszik. Ismert,
előkelő kirándulóhelyekre jönnek ebédelni. Megelégedett, kellemes életet
élnek meleg családi fészkükben, amelyet az életet édesítő semmiségekkel,
a vonzalomnak százféle megnyilatkozásával, a kiterebélyesedett
szerelemnek gyöngéd szavaival díszítettek fel és tettek a maguk külön
világává. Így élnek a tőle lopott pénzen már régesrégen, őt kifosztva,
megcsalva és elveszejtve! Igen, ők voltak azok, akik őt, a hiszékeny,
ártatlan, jámbor embert, a magányosság minden gyötrelmére, uccák és
kocsmák hontalan életére, mindenféle testi és lelki nyomorúságra
kárhoztatták! Haszontalan, züllött csavargót csináltak belőle, eltévedt,
szerencsétlen öreg fiút, akinek semmi remélni-, várnivalója nincs már ez
örömtelen világban. Az ő számára a világ üres volt, mert senkit sem
szeretett már! Mehet, ahová akar, bejárhatja Párizs minden uccáját,
benyithat minden házába s nem talál egyetlen ajtó mögött sem rámosolygó,
édes asszonyarcot, lelkendező gyermeket, aki jöttét lesi. Ez fájt
különösen neki, az ajtó hiánya, amelynek kilincsére fölragyogó arccal
tehetné kezét, tudván, hogy mögötte várják…
És ez ennek a három nyomorultnak a bűne. Az aljas asszonyé, a gonosz
baráté és ezé a szőke ifjoncé, aki hetyke arccal ül itt.
Rá most épúgy haragudott, mint a másik kettőre. Nem Limousin fia volt-e?
Magának tartotta volna, szerette volna oly hosszú ideig, ha nem az övé?
Ó, az ember mások gyermekeit nem neveli föl! Limousin rég otthagyta
volna az anyját is, fiát is, ha nem tudta volna biztosan, hogy a gyermek
az övé!
Itt ült hát egészen közel hozzá a három gonosztevő, aki életét
megmérgezte.
Parent nem tudta róluk szemét levenni s amily mértékben emlékébe
tolultak a keserűségek, szenvedések, melyekért őket vádolta, oly
mértékben nőtt haragja, elkeseredése ellenük. Különösen békés,
megelégedett arckifejezésük bántotta. Szerette volna megölni őket,
fejükhöz vágni a szódásüveget, behasítani Limousinnak bárgyu fejét,
amely minden pillanatban a tányér fölé hajolt s megint fölegyenesedett.
És így fognak ezek továbbra is élni: gond, nyugtalanság nélkül! Nem,
nem! Ez igazán sok lenne! Megbosszulja magát! Megbosszulja magát most
rögtön, amíg a keze közt vannak. De hogyan? Kéjjel válogatott a kivitel
regényes módozataiban, de ezek egyikét sem lehetett itt alkalmazni.
Egyik poharat a másik után hajtotta föl, hogy dühét tüzelje, hogy
bátorságát megnövessze és el ne szalassza a kedvező alkalmat, amelyhez
hasonlót sohasem talál.
Hirtelen egy ötlete, iszonyú ötlete támadt. Az ivást is abbahagyta, hogy
annál nyugodtabban végiggondolja. Ajka mosolyra rándult, amíg magában
mormogta: »Kezemben vannak. Kezemben vannak. Mingyárt meglátjuk.
Mingyárt meglátjuk.«
– Parancsol még valamit? – kérdezte a pincér.
– Semmit; csupán kávét és konyakot; a legfinomabbat.
Amíg a konyakos poharakat egymásután szürcsölgette, folytonosan őket
nézte. Itt nem csinálhatott velük semmit, sokan voltak körülöttük; majd
ha sétálni mennek, akkor követi őket. Mert bizonyára, vagy az erdőbe,
vagy valamelyik teraszra mennek sétálni. Amikor majd mindenkitől távol
lesznek, hozzájuk szegődik és megbosszulja magát. Igen, megbosszulja
magát! Huszonhárom év szenvedésével váltotta meg ezt a pillanatot! Ah,
ők nem is sejtik, mi vár rájuk!
Éppen most fejezték be ebédjüket és békésen társalognak. Parent nem
hallotta, amit mondtak, de látta nyugodt kézmozdulataikat. Különösen
volt felesége arckifejezése bőszítette fel. Gőgös modort vett föl;
elvekkel páncélozott, erénnyel övedzett, elhízott, szenteskedő
teremtésnek látszott, aki még lényegesnek merte tartani, hogy
megközelíthetetlen.