PARENT ÚR
GUY DE MAUPASSANT
ÖSSZES MŰVEI
XV
A PARENT ÚR (MONSIEUR PARENT) CÍMŰ NOVELLÁS KÖTET ELSŐ KIADÁSA 1886-BAN
JELENT MEG
GUY DE MAUPASSANT
PARENT ÚR
FORDÍTOTTA
KUNCZ ALADÁR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.–T. KIADÁSA
11644. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája
Parent úr.
I.
A kis Gyuri, négykézlábon állva, homokból hegyeket épített. Kezével
először összeseperte a homokot, aztán piramist emelt belőle s a csúcsára
gesztenyefa-levelet tűzött.
Atyja, ki vas-széken ült, egész figyelmével szerelmesen nézte és az
emberekkel teli kis kertben csak őt látta.
Az egész körbefutó út hosszában, mely a vízmedence s a Trinité templom
előtt vezetett el és a gyepágyat megkerülve visszatért, a többi
gyermekek is el voltak merülve kölyök-kutyákra emlékeztető játékukban,
mialatt nevelőnőik ostoba szemükkel közömbösen bámészkodtak a levegőbe,
vagy anyáik egymással csevegtek, de ellenőrző tekintetüket csemetéikről
egy pillanatra sem vették le.
A dajkák komoly arccal, főkötőiknek rikító, hosszú szalagait maguk után
húzva, párosával sétáltak s karjukon csipkékbe burkoltan valami édes kis
fehérséget tartottak, míg a kis lánykák rövid ruhában, mezítelen
térddel, a karikázást olykor félbeszakítva, nagy komolysággal
társalogtak. A parknak zöldzubbonyos őre a sok finom csöppség között
bolyongott és minduntalan óvatosan kitért, hogy föl ne döntse a
homoképítményeket, rá ne taposson a kis kezekre és meg ne zavarja az
apró emberi lárváknak hangyamunkáját. A nap a Szt. Lázár ucca házai
mögött hanyatlott alá és széles, ferde sugaraival még egyszer elöntötte
a csinosan öltözött gyermekhadat. A gesztenyefákon sárga fény világolt s
a templom magas kapuja előtt a három szökőkút olvadt ezüst sugarakat
lövelt fel.
Parent úr egyre csak homokban térdeplő fiát nézte: szerelmes szeme
követte a kis Györgynek legkisebb mozdulatát is, és félig kinyílt
ajkából csók csók után kelt volna szárnyra, hogy kisfiát féltőn
körülrepdesse. Egyszer azonban a toronyórára tekintett s megállapította,
hogy 5 perccel elkésett. Székéről felemelkedett, kicsinyét karjánál
megfogta, ruhájáról a homokot leverte, kezét megtörölte s a Blache ucca
felé vitte magával. Sietett, hogy korábban érjen haza, mint felesége.
Gyermeke, aki alig tudta követni, mellette nagy igyekezettel tipegett.
Ekkor az apa karjára vette s annyira meggyorsította a lépteit, hogy az
emelkedő úton alig bírta szusszal. Negyven év körüli, már őszülő, kissé
kövér ember volt s gömbölyödő potrohát bizonyos nyugtalansággal hordta,
mint valami agglegény, ki egykor vidáman élt s akit kellemetlen
tapasztalatok félénkké tettek. Néhány évvel ezelőtt fiatal lányt vett el
feleségül, akit gyöngéd szeretettel bálványozott, de aki vele mindenható
kegyúrként, nyersen és gőgösen bánt. Szidta mindenért, akár tett
valamit, akár nem tett. Epésen vetette szemére legkisebb cselekedeteit,
szokásait, legegyszerűbb élvezeteit, ízlését, kézmozdulatait, testének
szerény gömbölydedségét és hangjának szelíd színezetét.
Mégis szerette az asszonyt, de mindenekfölött a kis Györgyöt imádta,
kivel az asszony most három éve ajándékozta meg. Ő lett szívének
legnagyobb öröme és gondjainak legféltettebb tárgya. Húszezer franknyi
évi jövedelméből minden foglalkozás nélkül, szerény tőkepénzes módjára
élt; és felesége, kit fillér nélkül vett el, nem egyszer keserűen
lobbantotta szemére dologtalanságát.
Végre házukhoz érvén, a gyermeket a lépcső alján tette le, homlokát
megtörülte és nekivágott a lépcsőnek.
A második emeleten becsöngetett.
Ajtót egy öreg cseléd nyitott, ki egykor dajkája volt, de most azok közé
a félelmetes szolgálók közé tartozott, akik az egész családon
zsarnokoskodnak.
Szorongó szívvel kérdezte:
– A nagyságos asszony hazajött?
Az öreg cseléd vállat vont:
– Látta már valamikor a nagyságos úr a nagyságát félhétkor hazajönni?
Bátortalanul válaszolt:
– Nagyszerű, annál jobb, legalább lesz időm ruhát cserélni, mert nagyon
kimelegedtem.
A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva
jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr
csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért
tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most
már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem
el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.
Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van,
jól. Meg kell mosni a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg
azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan
hozza rendbe!«
És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy
egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira
hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy
csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni,
elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát
védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy
karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és
arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát.
Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is
jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé
tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká
válnak.
Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél
készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő
határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások,
kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.
S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket
és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden
tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor
kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál
fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint
cselekszik«.
Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt
szállni, aki este urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés
még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az
asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól
rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta,
hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi
cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De
most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak;
rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy
Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban
gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével
szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap
telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.
Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után,
amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit
morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan
lennék.«
Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá
magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti
ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a
bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.
A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt
fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta
fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd
szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie.
Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell
félnie.
Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást,
majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán,
megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és
szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit,
aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta,
felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette
és huszárosdit játszott vele.
A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat
kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az
élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.
Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette
bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt,
piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még
házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig
száraz és tartózkodó volt.
Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és
hangjában vészteljes keserűség remegett:
– Nagyságos úr, fél nyolc.
Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten
morogta:
– Úgy van; fél nyolc…
– A vacsora kész.
Parent vihart sejtve, megkísérelte elhárítani: – Hiszen magad mondtad,
amikor hazajöttem, hogy a vacsora csak nyolc órára lesz kész!…
– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? Volna szíve a gyereket nyolc
órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember
beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha
nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat
is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély,
mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!
Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a
fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:
– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom,
hogy a jövőben ehez tartsd magad.
Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel
hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a
csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba
csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis
harangok szóltak volna.
Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és
felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot
kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.
Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága
miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem
tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.
Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók
mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg
felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt
Julcsától, félt mindattól, ami történhetik. Még tíz percnyi késés és
jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes
szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A
veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró
szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A
gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük
egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka,
mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly
puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.
Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a
felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így
még félelmetesebb volt.
– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig
szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem!
Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…
Itt feleletet várt.
Parent zavartan dadogta:
– Kétségtelenül, Julcsa lelkem.
Julcsa folytatta:
– A nagyságos úr tudja, hogy nem pénzért tettem ezt, hanem iránta való
szeretetből; tudja, hogy sohasem csaltam meg, egy hazug szó nem hagyta
el ajkamat; tudja, hogy nekem semmi tekintetben szemrehányást nem
lehetett tenni…
– Tudom, tudom, Julcsa lelkem.
– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már
így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a
tudatlanságban a nagyságos urat. De ami sok, a’ sok! Az egész ucca nevet
a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia,
amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért
mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.
Parenton elömlött a rémület. Nem merte a szavak értelmét fölfogni, hanem
makacsan hebegte: »Hallgass… Tudod, hogy megtiltottam…«
De az asszony hajlíthatatlan eltökéltséggel vágott szavába.
– Nem, nagyságos úr, most már mindent elmondok. A naccsága régtől fogva
szeretkezik Limousin úrral. Hányszor láttam őket zárt ajtók mögött
ölelkezni! Ó, ha Limousin úr gazdag lett volna, a naccsága biztosan nem
Parent úrhoz megy férjhez. Ha a nagyságos úr csak kicsit
visszaemlékeznék arra, hogy is volt a házasság, akkor maga is mindent
világosan látna…
Parent halottsápadtan emelkedett fel és fenyegetőleg kiáltott:
»Hallgass!… Hallgass!… vagy…«
Az öreg cseléd csak annál élesebben sipította:
– Nem, nem! Elmondok mindent. A naccsága csak a pénzéért ment a
Nagyságos úrhoz. Már első nap megcsalta. Ők ketten mindent szépen
kicsináltak. Turpisságukon a vak is keresztülláthatott… Azért kínozta,
gyötörte úgy a nagyságos urat, mert nem szerette és mégis férjhez
kellett hozzá mennie. Ó, én láttam ezt és eleget vérzett a szívem
miatta…
Parent ökölbe feszült kézzel tett egypár lépést előre s közben folyton
ismételte: »Hallgass!… Hallgass!…« Mást nem tudott mondani.
Az öreg asszony nem hátrált; el volt mindenre szánva.
De a kis György, aki előbb az ijedségtől szólni sem tudott, a fenyegető
hangok hallatára elkezdett iszonyatosan ordítani. Állva maradt apja
mögött, arcocskája eltorzult s úgy üvöltött, ahogy csak torkán kifért.
Fiának kétségbeesett rikoltozása elkeserítette s egyben dühvel s
bátorsággal töltötte el Parent-t. Karjait fölemelve rohant Julcsára s
mindkét öklével ütésre készen kiáltozta: »Te nyomorult, még elveszed az
eszét ennek a kis gyereknek.«
Ökle már arca felé feszült. De az öreg cseléd szemét nem véve le róla
vészes hangon jelentette ki:
– Nem bánom, üssön meg; emeljen kezet arra, aki dajkálta, nevelte; azért
az igazság mégis csak igazság marad: a naccsága megcsalja és a gyerek,
az sem a nagyságos úrtól való!…
Parent visszahőkölt; karja lepetyhüdt s maga gondolat és akarat nélkül
állt az öreg cseléd előtt, mint akin a tenger süketítő árja csapott
végig.
Julcsa folytatta: – Elég ennek a kis boldogtalannak az arcára nézni!
Mintha csak Limousin úrról fotografálták volna le. Egészen az ő szeme,
az ő homloka. A vaksi is kitapogatná rajta a hasonlóságot…
Parent nem tudta már tovább hallgatni. Megragadta az asszonyt vállánál s
teljes erővel rázta, miközben magából kikelten üvöltötte: »Kígyó… kígyó!
Ki innen, kígyó! Menj, menj, mert megöllek!… Takarodj! Takarodj!…«
És vad, kétségbeesett erőfeszítéssel a szomszéd szobába lökte. Az
asszony a felterített asztalra zuhant, amelyen a tányérok, poharak
összetörtek. Egy pillanatig elnyúlt az asztalon, de hirtelen
felemelkedett, az asztalt ura és maga közé tolta s amíg az dühödten
kergette, ő az asztal másik oldaláról habzó szájjal köpte arcába a
szavakat:
– Csak menjen el hazulról ma este… Igen, ma este, a vacsora után… Aztán
jöjjön mingyárt vissza… Majd meglátja!… Majd meglátja!… Majd meglátja,
hogy hazudtam-e?… Tessék megpróbálni!… Majd meg tetszik látni…
Kihátrált a konyhaajtóig, aztán elmenekült. Parent utána iramodott;
felkúszott a padláslépcsőn a cselédszobáig, ahová Julcsa bezárkózott és
megdöngette az ajtót:
– Rögtön elhagyod a házat.
Julcsa a deszkarésen át felelt:
– Nyugodt lehet. Egy óra mulva nem leszek itt.
Azután visszament a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a karfába, hogy el ne
essék. A vendégszobában, ahová benyitott, a kis György bőgött a földre
kuporodva.
Parent székre rogyott és bamba szemmel meredt a gyermekre. Nem értett,
nem tudott már semmit; szédült, fejében az agyvelő megaludt, mintha
nyakszirten taglózták volna. Alig emlékezett már a szörnyű dolgokra,
amiket szolgálója mondott. Majd elméje, mint felzavart víz, lassanként
megnyugodott és tisztulni kezdett. S a förtelmes felfedezés befurakodott
szívébe és kezdte rágni.
Julcsa oly világosan, annyi erővel, annyi biztonsággal és őszinteséggel
beszélt, hogy jóhiszeműségében nem kételkedhetett. De ítélőképességében
annál kevésbé lehetett megbízni. Az iránta való szeretet és Henriette
ellen táplált féktelen gyűlölete megvakíthatta. De, amily mértékben
igyekezett megnyugtatni és meggyőzni önmagát, oly mértékben támadtak fel
emlékezetében egészen apró dolgok, amelyek most jelentőségeseknek
látszottak. Felesége egyes szavai, Limousin vigyázatlan
tekintetváltásai, egy sereg meg nem figyelt, szinte észrevétlen
semmiség, esti kimaradások, együttes távollétek, sőt jelentéktelen, de
kissé furcsa kézmozdulatok, amelyeket nem tudott meglátni, megérteni, de
amelyek szemében most egyszerre sokatmondóvá váltak, közöttük a bűnös
egyetértést nyilvánvalóvá tették. Félelmétől megbokrosított
emlékezetében minden felelevenedett, ami csak jegyességük óta történt.
Mindenre rátalált: a sajátságos hangsúllyal kiejtett szavakra, a gyanús
és számítással játszott jelenetekre. És e különben derék és nyugodt
embernek nyomorult kis elméje, amelyet a gyanú véresre sarkantyúzott,
éles valóságnak állította be mindazt, ami végeredményében csupán
gyanúsító feltevés volt.
Bőszült makacssággal túrta fel házasságuk öt lefolyt esztendejét. Újra
élt minden hónapot, minden egyes napot és a felfedezett nyugtalanító
jelenségek darázsfulánkként hatoltak szívébe.
Nem gondolt többé Györggyel sem. A gyermek egy darabig csendben ült a
szőnyegen, majd látva, hogy senki sem foglalkozik vele, újra keserves
sírásban tört ki.
Apja, hallva gyermeke sírását, hozzá szaladt, karjaiba szorította és
fejét ezer csókkal borította. A gyermeke legalább megmaradt neki! A
többivel mit törődött? Magához szorította, karjaiba zárta, finom szőke
hajába megkönnyebbülten merítette ajkát, amíg vigasztalást szíva
rebegte: »Gyuri,… kis Gyurikám, édes kis Gyurikám…« De egyszerre csak
eszébe nyilallott, amit Julcsa mondott… Igen, azt mondta, hogy gyermeke
Limousiné… Nem, ez lehetetlen, merő képtelenség! Ebben egy pillanatig
sem kételkedhet. Alantas rágalom, amely a szolgaszemélyzet becstelen
lelkében tudott csak megszületni! Ajka újra elrebegte: »Gyuri… édes
Gyurikám…«
A gyermek apja cirógatásai alatt megnyugodott és a sírást abbahagyta.
Parent érezte, hogy a gyermeki test melege a ruhaszöveten át testébe
hatol. A szeretet, a bátorság és az öröm új erővel támadt föl benne. A
gyermeki testnek édes melege körülcsókolgatta, megerősítette,
megmentette.
Kissé messzébb tolta magától a bájos, göndör fejecskét, hogy
szemléletében teljes szenvedéllyel elmerüljön. Epekedő sóvárgással,
mámoros megfeledkezéssel nézte és közben folyton ismételte: »Kis
egyetlenem… aranyos kis Gyurikám!…«
De hirtelen fölbukkant agyában a gondolat: »S ha mégis… Limousinhez
hasonlítana!«
Különös, fájó érzés szorította össze szívét és egész testén szúrós hideg
borzongott végig, mintha csontjai megfagytak volna. Ó, jó Isten, ha
valóban Limousinre hasonlítana!… És csak nézte tovább kisfiát, akinek
arcán mosoly játszadozott. Kidülledt, zavaros, ijedt szemmel nézte őt s
tekintete homlokáról az orrára, orráról a szájára rebbent, lázasan
kutatva bennük a hasonlóságot Limousin homlokával, orrával és szemével.
Gondolatai szerte csapongtak, mint az eszefordulté. Vérbeborult szeme
előtt gyermekének arca eltorzult, furcsa vonalakat és lehetetlen
hasonlóságokat öltött magára.
Julcsa azt mondta: »A vak is meglátná…« Akkor hát valami feltűnő és
letagadhatatlan hasonlóságnak kell rajta lennie! De mi az? A homlok?
Lehet az? Hiszen Limousin homloka keskenyebb! Talán a száj? De Limousin
állát szakáll borítja! Hogyan lehetne a hasonlóságot a szőrös férfiáll
és a gyermeki síma áll között megállapítani?
Parent belezavarodott gondolataiba: »Azt sem tudom, hol áll már a fejem!
Képtelen vagyok akármit is észrevenni… Várnom kell. Holnap reggel, ha
majd fölkelek, jól megnézem.«
Aztán az jutott eszébe: »De ha hozzám hasonlít, akkor meg vagyok
mentve!«
Két lépéssel szelte át a szalónt s a tükör elé állt, hogy a magáé mellé
téve gyermeke arcát, jól megfigyelhesse.
Györgyöt karján tartotta, hogy feje egészen az övéhez símuljon s izgalma
olyan nagy volt, hogy hangosan mondta: »Igen… orrunk ugyanaz… teljesen
ugyanaz… vagyis… nézzük – nézzük!… Nem is olyan biztos; de a tekintet
kétségtelenül az enyém… De még sem… ó, szentséges, jó Isten, a szeme
kék… a szeme kék, ó, ez borzasztó… megőrülök… Nem, nem akarom látni!…
Még eszemet vesztem!…«
Elszaladt a tükörtől messze, a szoba másik végébe; karosszékbe zuhant
erőtlenül, kis gyermekét maga mellé ültette egy másik székbe és
zokogásba tört ki. A sírás torkából kétségbeesett fuldoklással szakadt
ki. György apja nyögésétől megijedve, szintén bőgni kezdett.
Az előszoba csengője megszólalt. Parent felugrott, mintha golyó fúrta
volna keresztül. »Itt van!… – mondta magában. – Mit fogok csinálni?…«
Beszaladt szobájába, az ajtót magára zárta, hogy legalább szemét
fölszáríthassa. De kis idő mulva új csengetés remegtette meg. Ekkor
jutott eszébe, hogy Julcsa anélkül ment el, hogy a szobalány tudott
volna róla. Ez tehát aligha nyit ajtót. Mit csináljon? Maga ment.
Hirtelen bátornak, elhatározottnak érezte magát, harcra, vagy ha kell,
ravasz tettetésre egyaránt készen. A szörnyű megrázkódtatás pillanatok
alatt férfivá érlelte. Meg aztán tudni is akart mindent a felbőszített
félénkek dühével, a felajzott pulyák konok makacsságával.
De remegett is! Félt talán? Igen… Félt, biztosan a feleségétől… Ki tudná
megmondani, hogy a vakmerőségben mennyi korbáccsal uszított gyávaság
rejtezik?
Lábujjhegyen ment az előszoba ajtajáig és megállt hallgatózni. Szíve
veszettül kalapált. Csak ezt hallotta: keblében szívének tompa
dobbanását és kisfiának éles hangját, amely a vendégszoba zárt ajtaján
át idáig hallatszott.
Egyszerre csak a csengő közvetlen a feje fölött berregni kezdett.
Visszahőkölt, mintha valami felrobbant volna. Lihegve, erejét veszítve
fogta meg a zárat, fordított a kulcson s tárta fel az ajtószárnyat.
Felesége és Limousin álltak vele szemben a lépcsőházban.
Az asszony csodálkozva és némi ingerlékenységgel kérdezte:
– Hogyan, te nyitsz ajtót? Hol van Julcsa?
Parent kiszáradt torokkal, lihegve állt felesége előtt és hiába
erőlködött, egy szót sem tudott kiejteni.
Az asszony újra megszólalt: – Megnémultál? Azt kérdem, hogy hol van
Julcsa?
Hebegve válaszolt: – Jul-csa… Julcsa… elment…
Felesége dühbe jött:
– Micsoda? Elment? Hová? Miért?
Parent lassanként visszanyerte lélekuralmát és érezte, hogy vérforraló
gyűlölet fut benne össze ez arcátlan, kötekedő asszony iránt.
– Igen, elment végleg… Elküldtem.
– Elküldted?… Julcsát?… Megbolondultál?
– Igen, elküldtem, mert szemtelen volt… és mert… a gyerekkel rosszul
bánt.
– Julcsa?
– Igen… Julcsa.
– És mennyiben volt szemtelen? Kit sértett meg, ha szabad kérdenem?
– Téged.
– Engem?
– Igen… A vacsora odaégett s te nem jöttél…
– És ő megjegyzéseket tett?…
– Megjegyzéseket tett rád vonatkozólag. Oly tiszteletlenül nyilatkozott,
hogy nem tűrhettem… Nem volt szabad tűrnöm…
– Ugyan miket mondott?
– Szükségtelen ismételni.
– De tudni akarom.
– Azt mondotta, hogy szerencsétlen dolog volt feleségül vennem olyan
asszonyt, mint te, aki pontatlan, rendetlen, gondatlan… rossz
háziasszony, rossz anya és rossz feleség…
A fiatal asszony az előszobába lépett Limousintől követve, aki e
váratlan helyzetben szót sem tudott szólni. Az ajtót becsapta maga után,
köpenyét székre dobta és magánkívül rohant férjére:
– Mit mondsz? Mit mondsz? Azt mondod, hogy én…
Parent sápadtan, de nyugodtan állt helyén.
– Semmit sem mondok, kedvesem, – válaszolta. – Csupán ismétlem Julcsa
szavait úgy, amint óhajtottad és hangsúlyozom, hogy éppen e szavak miatt
dobtam ki őt.
Az asszony remegett a dühtől s legjobban szerette volna férje szakállát
kitépni s arcát összekarmolni. Hanghordozásából, magaviseletéből a
lázadást nyilván kiérezte, de szavaira nem volt mit felelnie. Más
alkalmat keresett, hogy közvetlen, sértő szóval újra megkezdje a harcot.
– Vacsoráztál? – kérdezte.
– Nem, vártam rád.
Türelmetlenül húzta föl vállát.
– Ostobaság fél nyolcnál tovább várni. Gondolhattad, hogy akadályozva
vagyok, hogy fontos elintézni valóim, hogy bevásárlásaim voltak.
De egyben sajátságos szükségét érezte annak, hogy részletesebben
elmondja, mire fordította idejét. Elmesélte rövid mondatokban,
amelyekből a sértődöttség kiérződött, hogy nagyon messze, a Rue de
Rennesban, néhány bútordarabot kellett megnéznie. Visszafelé jövet, hét
óra után, a Boulevard Saint-Germainen találkozott Limousinnel s minthogy
roppant éhes volt, vele vendéglőbe ment, ahová különben egyedül nem
tartotta volna illőnek belépni. Így történt, hogy Limousinnel
vacsorázott, ha ugyan ezt vacsorának lehet nevezni; csupán levest és
félcsirkét evett, annyira sietett a hazatéréssel.
Parent zavartalan nyugalommal válaszolta: – Nagyon jól tetted. Nem
teszek érte szemrehányást.
Limousin, aki idáig Henriette háta mögött némán állott, előlépett és
barátjának kezét nyujtotta:
– Hogy vagy?
Parent lágyan viszonozta keze szorítását: – Köszönöm, nagyon jól.
A fiatal asszony azonban férje utolsó szavait nem hagyhatta megjegyzés
nélkül:
– Szemrehányást?… Miért beszélsz szemrehányásról?… Azt hiszem, valamit
forralsz ellenem…
– Szó sincs róla, – mentegetőzött Parent. – Csupán annyit akartam
mondani, hogy késedelmezésed miatt nyugtalan voltam; de ezt nem akarom
bűnül felróni neked.
Az asszony fagyos büszkeséggel, veszekedést keresve válaszolt: –
Késedelmezésem miatt?… Igazán jó! Mintha éjfél után egy óra lenne s én
az éjszakát kint töltöttem volna!
– Dehogy is, kedvesem. Azt mondottam, hogy »késedelmezés«, mert erre más
szót nem tudok. Úgy volt, hogy félhétkor jössz haza s te félkilenckor
érkeztél. Ez késedelem! Nagyon érthetőnek tartom, nem is… csodálkozom
rajta… De… hiszen beláthatod… más szót nem alkalmazhatok.
– Igen, de úgy hangsúlyozod a szót, mintha a szeretőmnél háltam volna…
– Ugyan kérlek… Hogy is mondhatsz ilyet?…
Az asszony látta, hogy férje a pörlekedés elől visszavonul, ezért már
éppen szobájába készült, mikor meghallotta, hogy a kis György sír.
Felindultan támadt férjére.
– Mi baja Gyurikának?
– Mondtam már, hogy Julcsa nyersen bánt vele.
– Mit csinált vele a vén dög?
– Ó, ne nyugtalankodj! Kicsit megtaszította s a fiúcska leesett.
Látni akarta gyerekét s az ebédlőbe rohant. A borral végigöntött asztal,
a feldöntött sótartó s az üvegcserepek láttára azonban méltatlankodva
állt meg:
– Micsoda tatárjárás ez itt?
– Julcsa, kérlek szépen, ő…
Dühösen vágott szavába:
– Ez már igazán sok! Ez a teremtés rossz személynek híresztel engem, a
gyerekemet megveri, edényeimet összetöri, a házamat feldúlja… és te ezt
mind természetesnek találod!
– Egyáltalában nem… Azért küldtem el.
– De drága vagy! Elküldted?… Le kellett volna tartóztatni! Ilyenkor egy
férfi rendőrt hivat!…
Parent csak hebegni tudott: – Kedvesem… ez nem állt módomban… ilyet…
erre nem volt ok… Nem, az ilyesmi nem ment volna…
Az asszony végtelen megvetéssel húzta föl vállát:
– Tudod mit? Soha, de sohasem leszel te más, mint gyáva anyámasszony
katonája, mint puha, nyálas, összetiporható csiga! Jó Isten, ugyan mi
mindent vághatott arcodba az a bestia, hogy ki merted dobni őt.
Szerettem volna itt lenni, ha csak egy percig is!
Felrántotta a vendégszoba ajtaját, Gyurihoz rohant s karjaiba véve a
gyermeket, szenvedélyesen csókolgatta: – Gyurikám, pici kis szentem, mi
bajod? Mondd, egyetlenem!
A gyermek anyja karjai közt elhallgatott. Az asszony újra kérdezte:
– Mi bajod, drága galambocskám?
A kis Gyuri, aki az iménti jelenetben a rémülettől jól látni sem tudott,
szepegve felelt:
– A papát megvejte a Julcsa.
Henriette először meglepetten nézett vissza urára, de aztán bolond
nevetési vágy buggyant fel szemében, szaladt végig, mint borzongás,
finom arcán, ajkát felemelte, orrcimpáit szétfeszítette s végül
kicsattant szájából az örömnek, a vidámságnak hangos, csengő
hangfüzéreként, mint valami levegőbe ijesztett, felröppenő madársereg.
Ragyogó fogai közül a gonosz vihogás szótagokra szelve bocsátotta ki a
szavakat, amelyek mindegyike mérges harapásként hatott Parent érzékeny
lelkére: »Ha! ha! ha!… meg-vert!… ő… té-ged! ha, ha, ha! Mi-lyen
fur-csa! Hall-ja, Li-mou-sin?… Julcsa megverte… Ha, ha, ha… Az
u-ra-mat!… Kitűnő!…
Parent igyekezett tiltakozni:
– Dehogy!… Nem igaz… Ellenkezőleg, én dobtam oly erővel az ebédlőbe,
hogy az asztalt felborította. A gyerek nem jól látta. Én vertem meg a
Julcsát!
Henriette fiához fordult: – Mondd még egyszer, kis bogaram. Julcsa verte
meg a papát?
A gyerek bólintott: – Igen, ő vejte meg…
Aztán hirtelen más jutott az asszony eszébe: – De ez a gyerek még nem is
evett!… Kaptál már vacsorát, édesem?
– Nem, mamuka.
Nyersen kiáltott urára: – De hát megőrültél? Fél kilenc s ez a gyerek
még nem vacsorázott!
Parent kifáradva a heves jelenetekbe, megtörve eddigi élete
összeomlásától, zavartan mentegetőzött:
– Rád vártunk, kedvesem. Nem akartam nélküled vacsorázni. Minthogy
minden este későn jössz haza, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban
érkezel.
Az asszony kalapját, amely eddig fején volt, székre dobta és idegesen
fakadt ki:
– Borzasztó együtt élni emberekkel, akik semmit sem értenek meg, semmit
sem találnak ki, akik maguktól egy lépést sem mernek tenni. Ha éjfélkor
jöttem volna haza, a gyerek biztosan éhesen feküdt volna le. Mintha oly
nehéz lenne megérteni, hogy ha fél nyolcig nem jövök, bizonyára fontos,
előre nem látott dolog tart vissza!…
Parent megremegett. Érezte, hogy a harag újra ellepi; de Limousin
közbelépett s rászólt a fiatal asszonyra:
– Kedves Henriette, maga nagyon igazságtalan. Parent nem találhatta ki,
hogy maga oly későn jön haza. Tudtommal ez még nem fordult elő. Meg
aztán, minthogy Julcsát elküldte, egymaga ki sem kászmálódhatott a
bajból…
Henriette ingerülten jegyezte meg: – Már pedig csak kászmálódjék ki
egyedül. Én ugyan nem segítek neki. Ő csinálta, ő igya meg a levét.
E szavakkal mérgesen szobájába ment s azt is elfelejtette, hogy fia még
nem evett.
Limousin a legnagyobb buzgalommal sietett barátja segítségére. A tört
üvegeket és tányércserepeket az asztalról leszedte, a terítéket
rendbehozta és a gyermeket hosszúlábú karosszékecskéjébe ültette, amíg
Parent a szobalányt kerítette elő.
A szobalány csodálkozó arccal lépett be. György szobájába, ahol
dolgozott, a családi jelenetek zaja nem hallatszott be.
Felszolgálta a levest, az odaégett ürücombot s utána burgonyapirét.
Parent gyermeke mellett ült. Feje bódult volt, elméje a nagyhullámú
eseményeken erőtlenül vergődött. Adott enni fiának s maga is falatozni
kezdett. Gépiesen vágta a húst, szórakozottan rágta s mikor nyelni
akart, minden erejét össze kellett szednie, mintha torka összehorpadt
volna.
Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy Limousint, aki szemben ült vele
és kenyérlabdacsokat gyúrt, jól szemügyre vegye. Látni akarta, hogy
hasonlít-e Györgyhöz? De nem merte szemét felemelni. Egyszer csak mégis
elhatározta magát és rámeredt az ismerős arcra, amely e percben olyannak
tűnt föl előtte, mintha sohasem látta volna. Sokáig nem állta a nézést,
tekintetét minduntalan elkapta s ellesve egy-egy vonalat, egy-egy
kifejezést, tüstént gyermeke felé fordult. Úgy tett, mintha etetné,
holott arcán a hasonlóságot kereste.
Két szó visszhangzott lázasan fülében: »Gyuri apja! Gyuri apja! Gyuri
apja!« E szavak zsongtak halántéka körül szívének minden egyes verésére.
Igen, ez az ember, aki az asztal másik végén oly nyugodtan ül, talán
Gyurinak, az ő édes kis Gyurijának apja. Letette a kést, villát: nem
tudott enni. Éles, kegyetlen fájdalom sajgott végig egész testén, azok
közül való, amelyektől az ember a földre dobja magát, a bútorokat
harapja és üvölt, mint sakál. Kedve lett volna a kést hasába szúrni.
Ettől megkönnyebbült volna. Ezzel mindent befejezett volna.
Mert hogyan éljen már ezentúl? Felkelhet-e reggel, asztalhoz ülhet-e,
lefekhet-e és alhat-e egész éjszaka, amikor folyton ez a gondolat
kísérti: »A György apja Limousin!« Nem, nem lesz többé ereje, hogy egy
lépést is tegyen, hogy felöltözzék, hogy akármire is gondoljon,
akárkivel is beszéljen! Minden nap, minden órában, minden percben
felvetődnék benne a kérdés és tudni akarná, igyekeznék kitalálni,
kinyomozni a rettenetes titkot. És kicsinyét, az ő édes kis gyermekét
nem láthatná már többé anélkül, hogy a szörnyű kétely föl ne ébredjen
benne, hogy a fájdalom szíve gyökeréig ne nyilaljon. Itt, ebben a házban
kellene tovább élnie egy gyermek mellett, akit gyűlölne és imádna is
egyszerre! Igen, a végén még meggyűlölné. Milyen pokol! Ó, ha legalább
biztos lenne, hogy Limousin az apja! Akkor talán megnyugodnék s
fájdalmát könnyebben tudná legyűrni. De a kétség megöli!
Semmit sem tudni biztosan, örökké csak nyugtalankodni, szenvedni és
csókolni másnak gyermekét, sétálni vinni, karon hordani, érezni ajkain
finom hajának cirógatását, imádni őt és mindig-mindig arra gondolni:
»Talán nem is az enyém vagy?…« Nem sokkal jobb lenne többé nem is látni,
elhagyni, elveszteni az uccán vagy elmenekülni tőle messze, nagyon
messze, hogy többé hírt se halljon felőle?
Az ajtónyitásra felugrott helyéről. Felesége jött be a szobába.
– Éhes vagyok, – jelentette ki. – És maga, Limousin?
Limousin habozva válaszolt:
– Hát bizony, én is.
Visszarendelték az ürücombot.
Parentban felvetődött a kérdés: »Együtt vacsoráztak-e, vagy szerelmi
találkájukon időztek oly soká?«
Mind a ketten farkasétvággyal ettek. Henriette egészen nyugodt volt.
Nevetgélt, tréfálgatott. Férje bátortalanul, lopva vetett rá egy-egy
pillantást. Fehér csipkével díszített rózsaszínű pongyola volt rajta.
Szép telt arca, üde nyaka és húsos keze a kacér, illatos ruhából úgy
siklott elő, mint színes kagylójából a csiga.
Vajjon mit csináltak egész nap együtt? Látta őket öszefonódva, szerelmes
szavakat suttogva! Hogyan lehetett idáig oly ostoba? Hogy nem látott meg
mindent, amikor így szemben ültek vele egymás mellett?
Mennyit gúnyolódhattak rajta, mikor már első naptól fogva rútul
becsapták? Hát lehetséges az, hogy tisztességes emberrel ily csúfot
űzzenek csak azért, mert az apja kis pénzt hagyott rá? Hogy nem lehet az
ilyen szennyes dolgokat a lélekben meglátni? Miért van az, hogy a
tisztaszívű emberek előtt a gonoszlelkűek mesterkedéseit semmi sem
árulja el, hogy ugyanaz a hang tud imádni, amelyik hazudik, hogy a sanda
tekintet éppen olyan, mint a nyilt, őszinte tekintet?
Vizsgálta őket s lesett áruló mozdulatra, szóra, hangsúlyra. Hirtelen
elhatározta: »Ma este rajtuk ütök!« Feleségéhez fordult:
– Kedvesem, minthogy Julcsát elküldtem, kénytelen vagyok még ma este
másik szolgálót keresni. Ha most rögtön megyek, holnap reggelre talán
már találok is egyet. Lehet, hogy későbben jövök haza.
– Menj csak – mondta az asszony. – Én itthon maradok. Limousin addig
szórakoztat. Megvárjuk, míg hazajössz.
Aztán a szobalánynak rendelkezett:
– Fektesse le Gyurit, szedje le az asztalt s menjen maga is aludni.
Parent felállt az asztaltól. Térdei inogtak.
– Mingyárt itt leszek, – morogta, s amíg kiment, a falnak támaszkodott,
mert a parkett hullámzott alatta.
Gyurit elvitte a szobalány. Henriette és Limousin átmentek a
vendégszobába. Alig csukódott be az ajtó, Limousin az asszonyra támadt:
– Elment az eszed, drágám, hogy férjedet így kínozod?
Henriette megvetéssel fordult vissza:
– Kérlek, kissé unalmasnak találom, hogy Parent-t nekem minduntalan
vértanunak állítod be.
Limousin karszékbe vetette magát s lábait egymásra dobta:
– Egyáltalában nem állítom be vértanunak, de mégis nevetségesnek
találom, hogy helyzetünkben ezzel az emberrel reggeltől-estig kötődjél.
Az asszony a kandallóról cigarettát vett, rágyujtott, aztán nyugodtan
mondta:
– Én nem kötődöm vele. Ép ellenkezőleg. De az ostobasága felbőszít… Úgy
bánok vele, ahogy megérdemli.
Limousin türelmetlenül vágott szavába:
– Lehetetlenül viselkedsz vele szemben! Különben e tekintetben ti
asszonyok mind egyformák vagytok. Hát nincs igazam? Itt van ez a derék,
jószívű fiú, kinek a bizalma és az előzékenysége az ostobasággal
határos. Nem gyanakszik ránk, nem zavar bennünket; tőle tehetünk, amit
akarunk. Te pedig mindent elkövetsz, hogy felbőszítsd és nyugodt
életünket megzavard.
Henriette kiesve a játszott nyugalomból, haraggal támadt Limousinre:
– Hagyj békét! Utállak téged is! Te is olyan gyáva vagy, mint a többi
férfi! Félsz ettől a hülyétől!
Limousin székéről felugrott és karjait szétvetve kiáltotta:
– Mondd meg, miben járt ártalmadra? Miért haragszol rá? Szerencsétlenné
tesz? Megver? Megcsal? Nem, ez már igazán sok! Kínozod ezt a fiút, mert
túlságosan jó és haragszol rá pusztán azért, – mert felszarvazod.
Az asszony egészen közel ment Limousinhez és mélyen a szemébe nézett:
– Te veted szememre, hogy megcsalom őt? Te? Éppen te? Na hát ehez
piszkosság kell!
Limousin szégyenlős megjuhászkodással védekezett:
– De édesem, nem vetek én semmit sem a szemedre. Csak arra kérlek, hogy
kíméld őt egy kevéssé. Mindkettőnknek szükségünk van bizalmára. Ezt meg
kell értened.
Közvetlen közelségben álltak egymással szemben: a magas, barna férfi,
illatos pofaszakállával s kissé közönséges nőhódítói megjelenésével s a
kis szőke, rózsaszínű asszony, a félig polgár, félig kokott párizsi
asszony, aki valamely kis bolt küszöbén nevelkedett fel és csábító
tekintetét a járókelőkön próbálta ki. Így ismerkedett meg férjével, a
jámbor sétálóval, aki minden reggel és minden este elmenvén előtte,
bátortalan szemét a lány rőfös kacérságán végleg ottfelejtette.
– Hát nem tudod megérteni, te nagy mafla, – mondta az asszony már
békülékenyebben, – hogy éppen azért gyűlölöm, mert elvett, mert
megvásárolt és mert minden, amit mond, vagy tesz, az idegeimet tépázza?
Kétségbe ejt a butasága, amit te jóságnak hívsz; az esetlensége, amit
bizalomnak mondsz; és végül gyűlölöm, utálom, mert ő a férjem s nem te!
Akármilyen kevéssé is zavar, mindig magunk között érzem. Csókjaink,
öleléseink közé tolakodik szüntelen. Meg aztán?… Ej, mit! Oly ostoba,
oly rettenetesen ostoba, hogy még nem is gyanakszik! Ha legalább kicsit
féltékeny volna! Vannak pillanatok, amikor szeretném a szemébe mondani:
»Hát nem látod, te szerencsétlen, nem fogod fel ésszel, hogy Pál a
szeretőm?«
Limousin felkacagott:
– Nagyon jó!… De mégis jobban teszed, ha hallgatsz és békés életünket
nem kavarod fel.
– Menj már! Egy ilyen baromtól nincs mit tartani! Nem vesz ez észre
semmit!… De engem idegesít, nem is sejtheted, hogy mily mértékben
idegesít! Te persze mindig dédelgeted, udvarolsz neki, a kezét baráti
őszinteséggel szorongatod… Ó, ti férfiak, némely dologban oly különösek
vagytok.
– Színlelni kell, kicsikém.
– Nem erről beszélek. A ti érzelmeitekről. Ti a férfit, akit megcsaltok,
mintha egyszerre jobban kezdenétek szeretni; mi asszonyok gyűlöljük
attól a pillanattól kezdve, amikor megcsaltuk.
– Nem látom át, hogy miért kellene egy derék embert gyűlölni, akinek az
ember a feleségét elcsábítja?
– Nem látod át?… Nem látod át?… Hisz éppen ez a finomság hiányzik
belőletek! Minek is beszéljek róla? Az ilyent meg kell érezni,
megértetni nem lehet… Meg aztán, nem tartozol-e?… De hagyjuk! Kár az
időt vesztegetni ilyesmivel. Nektek férfiaknak rinócerosz-bőrötök van.
És mosolyogva, a sok élményen átviharzott nő szelíd megvetésével,
vállára tette két fehér kezét és ajkát feléje nyujtotta. A férfi
hozzáhajolt, karjai közé szorította s ajkuk egybeforrt. A kandaló tükre
előtt álltak, úgyhogy a márványoszlopos álló-óra mögött a tükörben
képmásuk velük együtt ölelkezett.
Mit sem hallottak: sem a kulcs fordulását, sem az ajtó nyikorgását;
egyszerre csak Henriette élesen felsikoltott s Limousin karjaiból
kiszakította magát: előttük állt halálsápadtan Parent, összeszorított
ököllel, cipő nélkül s homlokába húzott kalapja alól szeme rájuk meredt.
Az őrültek szúrós, villogó tekintetével nézte hol egyiket, hol másikat,
anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Egy pillanatig szótlanul, a
földbegyökerezve állt, aztán hirtelen Limousinre ugrott, karjai közé
kapta, mintha meg akarná fojtani s oly hatalmas lendülettel taszította
meg, hogy az elvesztve a talajt lába alól, verdeső karokkal hátrált s
már-már koponyájával a szoba falának esett.
De Henriette, amikor látta, hogy ura szeretőjének életére tör, rávetette
magát férjére s az eszeveszett nőstény természetfölötti erejével mind a
tíz fényes, csiszolt, hegyes körmét oly mélyen belevájta Parent nyakába,
hogy tarkója alatt vére kibuggyant. Közben beleharapott vállába is,
mintha fogaival cafatokra akarta volna tépni. Az asszony markai közt
fuldokló Parent eleresztette Limousint, lerázta magáról nyakába
kapaszkodó feleségét s a derekánál fogva fölemelve, a vendégszoba túlsó
végébe hajította.
Azután, minthogy a gyönge embereknek rövidlélekzetű, önkívületes haragja
forrt benne, lihegve, kimerülten állt meg a kettő között s nem tudta
tovább, hogy mit csináljon. Állati dühe a rendkívüli erőfeszítésben
szétfolyt, mint kibontott pezsgő habja a palackon. Szokatlan erélyessége
lélekzetvesztő tehetetlenségben múlt ki.
Ahogy végre szóra talált, akadozva hörögte:
– Takarodjatok… mind a ketten… tüstént… takarodjatok!…
Limousin nem moccant a sarokban, ahová a rémület szegezte. Henriette
szétzilált hajjal, meztelen kebellel állt; összeszorított öklét a
szalónasztalra támasztotta, fejét előreszegte, mint az ugrásra kész
nőstényfarkas.
Parent most erősebb hangon, magából kikelve ordította:
– Takarodjatok mingyárt… Takarodjatok!…
Felesége látván, hogy kétségbeesett ereje lelankadt, kiegyenesedett, pár
lépést tett feléje s már majdnem szokott arcátlanságával kérdezte:
– Elment az eszed?… Mi lelt hirtelen?… Mit jelent ez a minősíthetetlen
orvtámadás?…
Parent fölemelt ököllel fordult felé:
– Hallgass!… Te nyomorult… te… te szajha! Mindent hallottam!… mindent!…
mindent!… Nyomorult!… Nyomorult! Aljasok vagytok mind a ketten!… Ki
innen!… Takarodjatok!…
Az asszony megértette, hogy most már vége. A férje mindent tudott.
Lehetetlen a kimagyarázás: engedni kell. De kétségbeejtő helyzetében
gyűlölete férje iránt, ösztönös szemérmetlensége föltámadt benne s
bosszúra, kötődésre hergelte.
Nyugodt, tiszta hangon szólt:
– Jöjjön, Limousin. Minthogy elkergettek, magához megyek.
Limousin azonban nem mozdult. Parent-on új dühroham futott végig:
– Takarodjatok, nyomorultak!… Takarodjatok!… Mert különben!…
És egy széket kapott fel, amelyet feje fölött megforgatott.
Henriette sietve átment a vendégszobán, megfogta szeretője karját, akit
a félelem a falhoz ragasztott és az ajtó felé húzta magával:
– Jöjjön, kedvesem, jöjjön… Látja, hogy ez az ember megőrült… Jöjjön
már!…
Az ajtóból még egyszer visszafordult az ura felé s akart még csinálni,
mondani valamit, amivel vérig sebzi, mielőtt elhagyja a házat. És
gonosz, méreggel itatott gondolata támadt, amelyet csak rút asszonyi
ravaszsága sugalmazhatott.
Határozott hangon szólt:
– A gyermekemet magammal akarom vinni.
Parent elámulva hebegte:
– Gyermekedet?… A te gyermekedet?… Még mersz beszélni róla? Mered… mered
követelni őt… azok után… Ó, te nyomorult, te céda… Erigy!… Erigy!…
Az asszony visszajött hozzá, szemtől-szembe fordult vele s a sikerült
bosszú kéjes mosolya már ajkán terpeszkedett:
– A gyermekemet akarom… Neked nincs jogod visszatartani, mert nem a
tied… Megértetted?… A gyerek nem a tied… A gyerek Limousiné.
Parent eszét vesztve kiáltotta:
– Hazudsz! Nyomorult, hazudsz!…
Az asszony egészen közel hajolva hozzá sziszegte:
– Ostoba! Az egész világ tudja rajtad kívül. Limousin az apja… Ő az apja
s nem te… Aki a gyerekre néz, mingyárt látja…
Parent szédülve hátrált előle. Azután hirtelen visszafordult, gyertyát
kapott fel s a szomszéd szobába rohant.
Egy pillanat mulva már vissza is tért, karján hozva a paplanjába burkolt
gyereket. A fölébredt, megriadt fiúcska keservesen bőgött. Parent
felesége karjai közé dobta és szót sem szólva tuszkolta őt ki az ajtón a
lépcsőházig, ahol az óvatos Limousin várakozott.
Azután becsukta az ajtót, a kulcsot kétszer ráfordította és azonkívül
elreteszelte. Ereje addig tartott, amíg a vendégszobába lépett. Ott
egész hosszában végigesett a padlón.
II.
Parent egyedül, egészen egyedül élt. A szakítás utáni első hetekben
életének újsága elterelte gyötrő gondolatait. Újra úgy élt, mint
legénykorában: vendéglőben étkezett s napjait céltalan lődörgéssel
töltötte. Minthogy a botrányt kerülni akarta, ügyvédje által felesége
számára tisztességes évjáradékot biztosított.
De gyermekének emléke lassanként kezdte kísérteni. Esténként, ha egyedül
üldögélt otthon, nem egyszer tisztán hallotta Gyuri hangját, amint
kiáltotta: »papa«. Szíve lázasan dobogott, sietve nyitotta ki a
lépcsőház ajtaját s lenézett, hogy vajjon gyermeke nem jött-e vissza
véletlenül? Hiszen visszajöhetne ő is, mint ahogy a kutyák, vagy a
galambok szoktak visszatérni. Miért lenne a gyermekben kevesebb ösztön,
mint az állatban.
De belátva, hogy tévedett, visszaült székébe s a kicsire gondolt. Néha
órákon, napokon keresztül gondolt rá. Nem csupán erkölcsi kényszer volt
ez nála, hanem még inkább testi szükséglet. Ideges, érzéki vágy kínozta,
hogy megcsókolja, karjaiba vegye, játsszon vele, térdére ültesse, vagy
bukfencet hányasson vele. Az elmult dédelgetések emlékére szívét gyötrő
fájdalom szorongatta. Érezte nyaka köré fonódó meleg kis karjait, kis
száját, amint szakállára nagy csókot cuppant s finom haját, amely arcát
csiklandozta. Üde, illatos bőre, huncutkodó hízelgései után olyan őrült
epekedést érzett, mint imádott asszony után, aki megszökött.
Az uccán szemét ellepte a könny, ha arra gondolt, hogy most az ő nagy
Gyuri fia mellette tipeghetne, mint egykor, amikor sétálni vitte. Haza
kellett mennie s fejét karjába hajtva egész éjszaka zokogott.
Napközben is százszor és százszor fölvetette a kérdést: »Apja-e vagy nem
Györgynek?« De a végenélküli, gyötrő okoskodások különösen éjszaka
kezdődtek. Alighogy lefeküdt, agyában föltámadtak minden este ugyanazok
az érvek s a két lehetőség körül megindult a kétségbeesett, belső
szócsata.
Felesége távozása után szentül hitte, hogy a gyermek Limousiné. De a
bizonyságot lassanként újra habozás váltotta föl. Henriette szavainak
nem lehetett hitelt adni. Kötődött vele, a kétség örvényébe akarta
taszítani. Ha a mellette és ellene szóló bizonyítékokat higgadtan
átgondolta, akkor igen sok reménye lehetett arra, hogy felesége
rosszhiszeműen hazudott.
Egyesegyedül Limousin mondhatná meg a teljes igazságot. De hogyan
lehetne kikérdezni s rábírni, hogy vallomást tegyen?
Néha az éjszaka kellős közepén felöltözködött s eltökélte, hogy rögtön
fölkeresi Limousint s ha kell, kéréssel, könyörgéssel, egész vagyonának
felajánlásával is, de mindenképpen véget vet rettenetes gyötrelmeinek.
De aztán eszébe jutott, hogy Limousin szintén hazudni fog. Biztosan
hazudni fog, csakhogy megakadályozza az igazi apát gyermekének
visszaszerzésében. És megint csak lefeküdt, hogy észbontó töprengéseit
tovább folytassa.
Mit csináljon hát? Semmit!