Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.
Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult,
eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan
lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet
pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.
Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába
húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát
térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta
arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor
arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom
kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de
mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert
arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.
Egy nap--virágvasárnap volt,--Ambrosia, mikor kifelé indult a
nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette
termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor
átnyújtotta.
--Köszönöm,--mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve,
ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le
szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette
volna.
Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal
meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen,
közömbös szavakat, de amelyek mélyén--Raymundus úgy érezte,--szerelmi
vallomás lángolt.
Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a
fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s
akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött
új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig,
érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna.
Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös
zokogás fojtogatta a torkát.
Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.
Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval
befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:
--Ambrosia... meg kell mondanom...
Lullus Raymundusnak elakadt a szava.
Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl
szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén.
Szédült és magában ezerszer befejezte--ijedten és boldogan--Raymundus
félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...
A szíve hangosan vert.
Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem
megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.
Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az
erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes
és átlátszó volt az éjszaka.
Egyszerre összerezzent.
Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő
pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus.
Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.
Ambrosia megrettenve ugrott föl.
Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:
--Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.
Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.
--Ne húzódj el tőlem,--folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre
fölszabadult áradatban ömlöttek,--az a szerelem, amely engem idehajtott,
tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi.
Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia,
szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali
harmatot...
Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a
beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt.
Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován
kapaszkodtak az erkély korlátjába.
--Kelj fel,--mondta végre fojtott hangon,--kelj fel és távozz. Ha valaki
meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...
Raymundus felemelkedett:
--Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én
nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak
azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.
Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte
a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az
izgalom.
Azután beszélni kezdett:
--Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben,
amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy
ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet
viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud
megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék
porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád
az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a
halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az
élet vizét és én a tied leszek--örökre.
A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.
Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér
kezét s megittasultan mondta:
--Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...
A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az
utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.
Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta
és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor
romjai feketedtek.