A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett
bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába,
papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás
fóliánsai közé.
Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit
kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés
apátúr tudott utánacsinálni.
Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és
megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta,
hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s
hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket
töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter
rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi
ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos
Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust.
Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt
részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli
medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és
bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével
foglalkozó része érdekelte.
Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel
vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi
királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a
zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás
fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel
foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett
értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő
múlását.
A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú
cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és
gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz
három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt
előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól
színes lángok.
Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.
A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por
omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat
vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás
kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.
Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...
Megrázkódott.
Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem
vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.
Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a
romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal,
megindult az úton Huesca felé.
Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az
aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.
Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a
lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha
idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.
Egy szembejövő fügeárushoz fordult:
--Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?
--A temetőben. Már tizenkét éve,--felelt az nagy nyugalommal.
Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először
eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva
kérdezte:
--És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:
--A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes
házban...
Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.
A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett
fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus
lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba
ajtaját.
Csodálkozva állt meg a küszöbön.
A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz
állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül,
aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.
--Senora Ambrosia nincs itthon?--kérdezte kissé megzavarodva.
Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán
intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s
alig hallhatóan susogta:
--Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...
Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta
előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.
Ambrosia keserűen mosolygott:
--A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná
tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...
Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a
rákbetegség gyilkos nyomait.
Ambrosia fölzokogott:
--Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek--örökre? Kímélj, Raymundus
és szánakozz rajtam.
Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.
Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó
porszemmé omlott szét a márványpadlón.
--Ambrosia,--nyögte leroskadva,--te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei
halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk
soha...