Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén
átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos
Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a
boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik
Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem
állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a
legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor
polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb
részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes
Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva
mennyezetes ágyában.
Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az
udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett
fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz
ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.
A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor
cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot
kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még
máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy
tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.
Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba
takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan
söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello
kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem
véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:
--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én
halálosan szerelmes vagyok bele.
A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán
egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán
kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől
s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.
Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak
között s mozdulatlanul meredt maga elé:
--Szeretem, halálosan szeretem...
Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva,
szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:
--Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek
egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe
szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...
És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó
kacagástól eltorzult arccal.
Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:
--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?
A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve
tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő
borostömlő.
--Ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre összeszedve
magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.
Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni
a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó
felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel
sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert,
felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.
--Hol láttad először?--kérdezte durván.
--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.
A kapitány közelebb hajolt hozzá.
--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt
látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy
senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg
először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s
ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem
szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz
faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő
szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba
jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...
A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:
--Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej,
mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora...
nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én
mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.
Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes
sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten
ismételte:
--Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...
Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen
megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan,
értelmetlenül bámult utána.
Egyszerre fázósan összeborzongott.
Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San
Pedro szobráé a székesegyházban.