Görgey Arthur emlékének.
Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és
jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra
állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések
hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.
A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt
szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben.
Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék
szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy
hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis,
mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el
mozdulatai.
Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó,
kimerülten dobta magát a kopott díványra.
Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A
Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi
előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége
folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s
negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is,
hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A
legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok,
akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való
menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa
különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus
ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak
a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?
Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek
kiadta a parancsot az indulásra.
Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.
A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi
magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és
szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város
utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve,
szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki
a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a
gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos
utcatorkolatok felé.
Az ébresztő még egyre sikongott.
Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge
holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.
Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.
Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom
előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű
gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja
verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve
futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat.
Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között
minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra
hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma
csendben várva a parancsot.
A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán
föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.
A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak
röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes
mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az
előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros
hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon
követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a
menetet.
A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold
már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy
fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy
alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be
mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton
horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran
haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek
a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen
emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat,
amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak,
de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő
megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a
sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett
ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.
A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás
hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben
elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész
csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat,
fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak,
mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni
kezdtek a sárban.
Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja
egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.
A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a
fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt
tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó
keskeny völgyben.
Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már
egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s
amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen
eltakarták tejfehér gomolyagjai.
A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve
haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá
fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak,
mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát.
Friss volt, nyugodt és energikus.
A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka
sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak
alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most
végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:
Cservena vinkó, bile kolácsi...
A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus,
barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.
Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó
napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó
csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron.
Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves
földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.
Az út egyre meredekebb lett.
Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s
keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek
mélységbe.
Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.
Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.
Mindenki összerezzent.
A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt.
Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.
Megálltak.
Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.
A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon
követte a harmadik, negyedik.
A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat
kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.
Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt
megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan
golyóik az országutat hosszában söprik.
A tábornok gyorsan rendelkezett.
Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az
ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút
előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A
gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél
födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja
mellett.
A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt
piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok
kivont karddal állt a gyalogosok élén.
Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul
előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták
hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az
ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.
De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a
huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba
fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak
rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.
A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának
szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába
forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette
lovasát.
De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a
gyalogság tömör soraiba.
Rettenetes fejetlenség támadt.
A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul
álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.
A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:
--Szuronyt szegezz! Előre!
A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A
tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges
tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani,
annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges
vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.
A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú
legénységét is.
Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták
állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok
közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s
csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az
ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.
A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a
lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább
szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú
állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a
néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette.
Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.
Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A
tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A
szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó
csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.
Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz
szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az
ellenséges vadászok.
Erre a tábornok is megrendült.
Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette.
Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után,
majd visszafordult az ellenség felé.
Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik
szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt
s a hurrázás elhalt az ajkukon.
A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító
katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő
pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig
el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében
heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:
--Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az
ellenséget.
Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy
lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.
Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.
A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.
A varázsnak vége volt.
A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai
közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a
tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az
ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt
megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel,
halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött
recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a
pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén
jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a
védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe
billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább,
elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.
A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A
golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.
Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében
kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén
fáradozik.
Óriási ugrásokkal haladt előre.
--Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta fogai
között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.
Hirtelen fölujjongott.
Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.
--Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni
érezte.
--Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet
menteni.
Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.
Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.
--Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.
A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény
ordítva bukott arcra.
Egyszerre vége volt mindennek.
A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom,
amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült
üvöltéssel menekültek.
A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.
A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése
megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a
vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott
fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató
sírással és szívükben a szégyen keserűségével.
Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan,
megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.