Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.
Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő
szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen
magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós
aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a
messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló
rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér
udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija
szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár
siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig
a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve
a friss szántások fölött.
Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat
a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva
szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta
tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten
tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett
könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák
betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a
királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán
ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a
többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos
mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a
schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a
GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe
őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó
komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő
sorait:
Véres áldozatját látom trónusomnak,
Mely kínos hatalma van királyságomnak,
Ágist örökösen kesergem vesztével,
Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével...
Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek
fejében.
Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom
esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett,
sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes
rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét
követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki
Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s
kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem
azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi
allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S
hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a
Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete
kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi
bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej
fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve
tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai
egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen
kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a
komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai
között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek
csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a
rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból
visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús
üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk
karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a
bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma
küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott daccal, kopott décbundát
vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók
állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s
végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete
barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség
parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy
szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai
léleknek?
Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó
őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul
méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl,
pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra
az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az
Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen
megtalálni.
Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor
kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott
vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis
tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy
selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit
megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz
nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék
támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú,
pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után--nem lehet
ma ezt a vendéget fogadni.
Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:
--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én
már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést
néki küldtem...
Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste,
mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul
el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott
fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.
S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a
hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az
ágaskodó lovak fölött.
A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a
bétsi grófné.
Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába
vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az
elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni
senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját.
Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte
tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe,
amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl,
Dunán túl.
Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is
kilobbant a lefutott napnak.