(Hát aztán mi történt?)
Hát aztán az történt, hogy Blaháné fölkelt ülőhelyéből s azt mondá Ida
kisasszonynak és Bartók barátunknak.
– No lelkeim, most menjünk a tánczvigalomba, ha már felöltöztem.
Mentek a lóvonathoz.
Ott találkoztak a bájos Nádaynéval, a szép Saxlehnerrel, az unalmas
Nádayval s a kedves Gábosnéval.
Gábosné! Minden földi teremtmény közt a legszerencsésebb teremtmény.
Méltó, hogy nevét megörökitsük az utókor számára. Ő volt az! ő volt az!
Ő volt Blahánénak öltöztetője a Nemzeti Szinháznál. Ah!…
Gábosné már évek óta nem látta szinről-szinre az ő »angyalát«. És
Blaháné már évek óta nem találkozott Gábosnéval.
– Ah, édes kedves Gábosném, galambom, hogy’ van, százezer esztendeje nem
láttam.
És agyonölelte, csókolta Gábosnét.
– A ruhája, a ruhája, a toilettje, kedvesem! Egészen összekuszálja a
toilettjét. Istenem, istenem, csak a ruhára vigyázzon!
Kedves Gábosné! A szigeten volt, sötét volt, a publikum messze volt, a
lampionok se világitottak; a sötét, borus, magas fák lombjai himbálóztak
az éjjeli szellőben s hosszu távollét után mégis első gondja csak a
toilettje volt Blahánénak! Ez aztán a világ leggondosabb asszonya.
Éppen mint Nádayné.
Nádaynénak mintha megsugta volna valami, hogy jó lesz vacsoráról előre
gondoskodni, mert a czifra programmban nincs benn a művésznők vacsorája!
Ő tehát bepakolt egy sonkát, egy kenyeret, egy csomó pogácsát egy
utazó-táskába, s igy ment ki a Margitszigetre, az Arrogante-ünnepélyre.
Inni való csak lesz ott, gondolta, ha másutt nem, a Dunából, de
ennivalóról jó lesz gondoskodni.
Oh, asszonyi szeretetnek véghetetlen bölcsessége! Hanem aztán Náday nem
is járt ám ugy Nádaynéval, mint Bartók barátunk Blahánéval.
Odaérnek az alsó vendéglőhöz. Ott volt a tánczvigalom. Oda akart bejutni
Blaháné.
Oda pedig bejutni nem tudott Blaháné. Se hely nem volt már ott, se az
ajtón, ablakon álló, ácsorgó és tolongó közönség oda be nem eresztette.
Pedig ő is és Ida kisasszony is bálra volt öltözve. De azért a bálba nem
mehettek. Szegény Bolond Istók, most megint érezte világon voltának
keserves kinjait!
Egy spionnak született czigány ott kémlelődött a közönség közt s
valahogy fölfedezte Blahánét. Rögtön rohant társaihoz és sugott azoknak
valamit.
Nosza fölkerekedett most egy egész banda barna művész, odaállt a nagy
művésznő elé s egy okos ember közülök nagy tisztességtudással ekként
szólt hozzá:
– Csókoljuk a lába nyomát, nagyságos asszonyom, engedje meg, hadd huzzuk
rá azokat a Soldosné-nótákat.
– Jól van babám, de nem sokáig hallgathatom, mert fázom itt künn ebbe a
könnyü ruhában.
Huzták a czigányok, igazi jó kedvvel huzták a czigányok azt a Soldosné
dalt. Kissé hajtott fővel, mosolyogva hallgatta Blaháné azt a sok szép
gyönyörü nótát, azokat a Soldosné-nótákat!
Éjfél is elmult már régen. Bent a tánczteremben pezsgett a kedv, pergett
a sok szép lány s ablakon át szórta fényét ki a sötétségbe az a sok
lámpa. Künn az égen, a csillagos égen fordulni kezdett már a
Gönczölszekere s a hold is mélyen ült a tengerek alatt, nem mutatta
arczát. Messze tájról, hegyek csucsáról hüvös szellő suhogott át a Duna
vizén s a fák lombjain. Hüvös szellő hordta széjjel a Soldosné-dalok
édes hangjait.
Fázott a művésznő. Vékony, báli czipőcskéje, könnyü selyem ruhácskája
nem birta a hideg éjszakát.
– Menjünk haza, lelkem!
Elindultak a lóvonaton. És ott még hidegebb volt és Blaháné kijelenté,
hogy akár ide, akár oda, bizony ő csak fázik.
De már erre a nyilatkozatra elérkezett Bolond Istók ideje is.
Bartók barátunk leveté kabátját, odatette a művésznő lábaihoz s Ida
kisasszonyt megkérte, takarja be vele a vékony, báli czipőcskéket.
– Nem lehet az, lelkem, hiszen agyonhüti magát kabát nélkül.
Bartók barátunk egy pirouettet csinált jobb kezével s nem maradt adós a
felelettel:
– De már teringettét, ha én náthát kapok, az csak a »Bolond Istók«
náthája, de ha kegyed elreked, a fölött a főváros kesereg, s a félország
szive megreped.
– Lelkem, maga fenegyerek; Ida, most már lábam fejét azzal a kabáttal
betekered.
Igy nem kapott náthát a »pacsirta«.
* * *
Másnap reggel hét órakor odaálltak már a rimaszombati czigányok Blaháné
ablakához. Várták fölébredését, várták hajnalhasadását.
Dalait huzták, mig reggelizett; dalait huzták, mig hajóra szállt s
dalaival kisérték Pestre a kikötőig.
Pedig ez nem volt benne a czifra nyomatu programmban.
– – Igy irtak a lapok és nem másként a francziák ünnepéről.