(Hát Blahánéval mi történt?)
Bizony szép asszony a »lelkem«. De ne nagyon bizza el magát.
Olyan szemekkel, olyan ajakkal és olyan szivvel, mint az övé, nem nagy
virtus szép asszonynak lenni. Ahhoz bizony más is értene.
Hanem hát nem arról akarok én beszélni, a mit mindenki lát, mindenki
hall, hanem arról, a mit rajta senki se lát, senki se hall, mégis tudjuk
valamennyien. De ha aztán egy pár ezer fiatal barátunk haját tépi, fejét
falba veri s születési óráját is megátkozza, miért nem lehetett ő ott
»épen akkor«, annak oka ne én legyek.
Szépen, rendesen, tizenegy órakor vége lett a hangversenynek. Igy volt
megirva a programmban, tehát igy is történt. Hogy hangverseny után mi
történjék a művésznővel: erről nem gondoskodott a programm. Fölösleges
is volt; tűzről pattant menyecskének meg kell élni a jég hátán is. Hát
még a mikor az a menyecske Blaháné.
Igen bizony. Blahánét személye szerint jól ismeri egy millió ember,
arczkép után jól ismeri tiz millió ember s ki volna az, ki az ő
óhajtását megtagadná?
Hanem hát a margitszigeti vendéglős nem látta őt soha. Se szépséges
személyében, se hamiskás arczkép után, sőt hirét se hallotta még teljes
életében.
Hajh-jah! Jó magyar emberek ám ezek a mi fővárosi vendéglőseink. Hát még
a pinczérek! Hát még a fizetőpinczérek! Árpád apánkkal jött be e szép
hazába valamennyi.
Blaháné a hangverseny után felmegy szobájába s átöltözik. És miután az a
csodálatos tulajdonsága van, hogy nem czukorral és sárgarépával él, mint
a kanári, tehát pinczért hivat, a ki hozzon bort, pecsenyét, édes
kalácsot, minden jót.
Pinczér nem jön, hiába szól, hiába sir a csöngetyü.
A szép Ida kisasszony, a művésznő unokaöcscse leszalad az étterembe,
hogy megmondja a pinczéreknek, jőjjön fel valaki Blahánéhoz.
Blaháné, Blaháné, tudja is azt margitszigeti pinczér, ki az a Blaháné.
Végre is egy öreg pinczér emlékezett, hogy ő valaha hallotta már ezt a
nevet, sőt most már azt is tudja, hogy ez az a zsémbes öreg asszonyság
Karloviczról, a ki tavaly is fürdővendég volt már s mindennap megivott
egy dézsa savót egy vörös parapli segélyével, a melyet sohase tett le
kezéből.
Sietve fölczammog a művésznőhöz. A ki már akkor két kezét csipőre téve,
két szeméből ugy ontja a haragos fényt, mint a csillagos ég.
– Hát lelkem, az isten akárhová tegye magukat, nem kapok én már enni se
– mi?
– Kérem, kérem, ezer bocsánat – hebegi a halálra rémült pinczér – nincs
semmi ennivaló.
– No csak ez kéne még, adta népei, majd magam nézek hát utána galambom.
Fél-jobb, előre! Igy ni!
Kilóditja a pinczért, magához veszi Ida kisasszonyt, bezárja az ajtót s
megy le az étterembe mint kaczagó Semiramis. Mert hogy kaczagott és jó
kedve volt: azt ugyis tudhatja mindenki.
Valamint azt is, hogy az étteremben se szék, se asztal nem volt már
üres, még az ablakpárkány is tele volt ülve zsufolásig.
Kimegy a terassera. Ott talál egy asztalt, asztal mellett tizenkét
valakit és tizennégy széket. A két üres széken nem volt egyéb, mint egy
tuczat nagykendő, egy tuczat napernyő, négy bot, kilencz kalap és három
kisgyerek. Ide telepedik le Blaháné és Ida kisasszony. Köröskörül minden
asszony cseveg, minden férfi füstöl, minden pinczér futkos s minden
ember szidja a pinczért, mert minden gyomor éhes.
A hol a veszély legnagyobb: ott legközelebb van a Bolond Istók. Bartók
barátunk ott balanceiroz és ugrabugrál az asztalok között s egyszer csak
észreveszi a művésznőt.
Bartók barátunk egyet ugrik, egyet nyel, egyet pödörint bajuszán, a mi
nincs; egyet simit szakállán, a mi nem is lesz s odalejt Blahánéhoz.
– Hát az istenért! Ejnye! Kisztihand!
– Ugy ám lelkem – csattog a nemzet csalogánya – csak valami
harapnivalót, de szaporán!
Ne neked Bolond Istók! Most mutasd meg, mit tud Bolond Isrók! Tisza
Kálmánt lemordiázni, nem nagy virtus Bolond Istók! Hanem szerezz most
borjuszeletet és omelettet a csalogánynak Bolond Istók!
Szerzett is egy olyan darab sületlen hust, mely neveztetik beafsteaknek,
hogy azt meg nem őrli a malomkő sem, nemhogy a csalogánynak piczi szája.
Kenyeret pedig nem kapott már semmifélét, hanem asztalokon, abroszok és
serviettek közt összeszedett egy nyaláb dirib-darab zsemlehéját,
kiflicsucsát, házi kenyérmorzsát, azt vitte oda Blahánéhoz egy kalappal.
– Kérem, lehetetlen másként. Ha azt parancsolja, hogy itt megöljek egy
eleven pinczért: azt rögtön megteszem, de egyéb ennivaló nincs.
Blaháné felkaczagott. Kaczagása olyan szép, mint legszebb dala.
– Hát azt hiszi maga lelkem, hogy én asztalhulladékból élek, mint a házi
szarka?
Bolond Istók ebben a szempillantásban azt gondolta, mégis jobb lenne, ha
most a világon sem volna.
Hanem a másik szempillantásban mégis örült életének. Mert Türrné, ki
férjével, fiával és kis társasággal másik asztalnál ült, meghallotta a
csalogánykaczagást s küldött oda a művésznőnek hideg sültet és salátát.
Egyebe neki se volt.
Igy tudott vacsorához jutni a nemzet első művésznője az ország
fővárosában!