(A romok közt.)
Szép az a Marseillaise!
Fenség, komolyság s fájdalom dala. De olyan fájdalomé, mely panaszkodni
nem tud s csatára készt.
Kétszázhusz harsona hangját himbálja feléd az esti szellő. Hunyd be
szemed s ha hallod ezt a csatadalt: Caesar veterán légiói vonulnak el
előtted s érzed a mint lábaik nyomán megrendül a föld; – Napoleon
gárdája megy a csatába, s látod, a mint törnek össze a koronák s
remegnek a koronás fők.
Szép az a Rákóczi!
Tűz, láng és vihar és mennydörgés. A Vezuv hányja fel villámait a
csillagtalan éjbe, ha megharsan előtted Rákóczi riadója.
Száguldó paripák robajában, nyalka huszársereg viharos rohamán,
kegyetlen kuruczhadnak elszánt csatatüzében: ott találod magad, oda
ragad el zajongó képzeleted, ha kitárt lelkedbe fogadod be azt a
csatadalt.
Oh ha ez a vasárnapi, budapesti, sört megivó, német nyelvet megbeszélő,
osztrák szomszédot megszerető, Tisza Kálmánt helyén hagyó kedves
publikum tudná azt: ki volt, mi volt az az utolsó Rákóczi!
Jobb is, ha nem tudja. Jobb is, ha Thaly Kálmánra bizza Rákóczi érdemét.
Ő legalább megbecsüli. A publikum siessen a romok közé.
Ott kell bevárni a kürtzenét. Keresztül a zöld pázsiton, oda siet, oda
hömpölyög a nép. Thaisz Elek hiába inti, hiába kéri, hiába szidja,
magyarul és németül a publikumot; hős most a publikum, meghallotta a
Marseillaiset és a Rákóczit, neki mer most menni a zöld fűnek is s
ellenkezni mer most Thaisz Elekkel is.
– – A romok közt.
Tizenöt buvókája s kilenczven kanyarulata van a romok közti utnak.
Százféle vadfának árnyéka versenyez a lenyugvó nappal: melyik tudna
nagyobb homályt terjeszteni. Kezdődik az alkony, ébred a szerelem,
csattog a csók.
Maga sétál a pénzügyminiszter a romok közt.
Fekete ruhában, ruganyos léptekkel végigjárja az alkony homályában a
kanyarulatokat. Kit keres? Mit keres? Minden bokorban szerelmes pár,
sehol, sehol nem üti fel lángját Dárius kincse.
– Jó estét kegyelmes uram!
– Pszt! Pszt!