(Mikor az ember hajóra száll.)
Bucsut vettem a tömegtől. Egy piros arczu, fényes arczu, haragos-tüzes
szemü kofa mellett megálltam, hogy a tömegre még egyszer visszanézzek.
Vajjon helyén áll-e még a jegykiadó bódé?
A kofa megszólit s egy hajójegyet mutat:
– Téns ur, nem venné meg ezt a jegyet egy forintért, adnék ráadásul egy
marok szilvát.
Sohase csókoltam meg kofát teljes életemben. Hanem ez az egy
megérdemlette volna.
– Kedves asszonyság, nem kell nekem a szilvája, itt a forint.
Mikor már a jegy kezemben volt, kérdezém tőle:
– Miért adta el ezt a jegyet?
– Már édes téns ur, nem tudom én, mi az a Karórágó, az a bolond
»szobaur« hozta nekem, pedig akkor is megmondtam neki, hogy én nálam
»hiába«.
Épen Mátyus Arisztid és Vadnay Károly ment el mellettem, mindkettő a
családjával. A hajóhoz mentek.
Követtem őket.
Hejh-hajh, az volt még csak czifra lakodalom. Az a kőpart, tizenhat
lépcsővel s az az alsó sétány a mily széles: ugy volt az tele emberrel
és asszonynyal és kis gyerekkel. Kövér asszonyságok, méltóságos urak,
drága toilettek, fényes czilinderkalapok, bájos ifju lánykák,
képviselők, paraszt fiuk, százan és ezren rettentő gomolyban
össze-vissza, mint mikor a tuczat kártyát megkeverik.
Annyit még láttam, hogy Irányi Dániel magas fejtartással, egyenes
lépésekben vonul el a térről fent a magasban, a kőpart tetején. Az
bizonyos, hogy ő sem nem tolong, sem nem lökdösteti magát. Még Simonyi
Ernőt és Horváth Lajost láttam egy pillanatig az emberhullám tetején, s
azután nem láttam többé senkit és semmit. Elnyelt az óczeán engem is.
Már tudniillik az ember és szoknyaóczeán. Előttem fehér ruhában,
mögöttem fekete ruhában egy-egy termetes szépség, de igazi szépség. –
Hát hiszen hölgyekkel jönni közeli érintkezésbe sohase kellemetlen
mulatság, hanem mikor az ember »kényszerü« helyzetbe jut, mikor ezer
tolongó ember rettenetes ereje és a viszonyok hatalma azt parancsolná,
hogy a hölgyeknek szolgálatot tegyünk s mi kénytelenek vagyunk
bevallani, hogy ehhez nincs erőnk, izmaink kifáradvák, a bejárat (a
hajóra) rettentő szűk s minden erőfeszitésünk hasztalan és érezni a
keblek pihegését és látni a szemek panaszos és megvető villámait: óh ez
mégis oly lealázó helyzet a férfiura! Az igazi férfiura!
E helyzetben voltam én.
– – Hogy volt, hogy nem volt: egyszer csak a hajóhidon voltam. Ah a
szabadság! Pihegő hölgykebelnek, forró, sima, selyem ruhának közelsége
megszünt s én éreztem ismét, hogy karjaimnak és izmaim nak birtokában
vagyok. Ah hölgyeim, nem érdemeltem én meg a szép szemeknek megvető
villámait! Még nem!
– Rettentő kaczagás hajón és rakparton.
Egy czilinderkalap megunta a hajóhidon a nagy tolongást. Bizonyosan nem
érezte magát jól a »vegyes« társaságban. Lerepült gazdája fejéről s
egyenesen bele a szőke Dunának hullámos vizébe.
Halászlegény ül a halászbárkán s mosolyogva nézi azt a sok »bolond« uri
népet, a ki ugy töri magát a hajóhoz és még meg is fizet érte.
Halászlegény mellett hosszu csáklya, csáklya végén goromba vaskampó.
Nosza halászlegény kapja a vaskampót, belevágja azt a czilinder kalapba
s vontatja ki a czilinder kalapot a halászbárka tetejére.
Kivontatja, ismét leül előbbi helyére, a csuffá lett kalapot leállitja
maga elé s nézi, nézi azt mereven és végtelenül. Embertolongás,
asszonysikongás, hajófütty és hajóharang – mind nem használ, ő csak azt
a kalapot nézi és elgondolja, hogy ha neki azt fejére kellene tennie s
abban neki az utczán végig kellene mennie: milyen világ csufjává lenne ő
akkor!