(Mikor minden ember egyet gondol.)
Furcsa dolog az nagyon. Volt Pápán a negyvenes és ötvenes években egy
derék, szeretetreméltó plébános: Koroncz László, a ki később Veszprémben
mint köztiszteletben álló kanonok élt és halt meg, lelkében igaz hittel
s testében nagy kövérséggel. Mikor ez Pápára került: tagja akart lenni a
kaszinónak. Minden ember szerette, minden kaszinó-tag bevenni óhajtotta
s kétségtelen volt, hogy a kaszinó-választmány egyhangulag fogja titkos
szavazattal megválasztani. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, minden
választmányi tag azt gondolta: »adta plébánusa, legalább ne bizza el
magát, legyen egy fekete golyója is«, s ekként minden ember fekete
golyót vetett az urnába. – Nosza lett ebből nagy nevetség. Hiába vették
aztán be egyhangu szavazattal, Koroncz ugy megneheztelt: soha se lett
tagja semmiféle kaszinónak, el nem vállalta volna a tagságot istenért
se.
– – Nos hát ilyenforma bolondság történt tegnapi napon Budapesten.
A lapok (az istentelenek) kihirdették, hogy délután négy órakor lesz az
ünnepélyes hajókörut a Dunán a francziákkal, a margitszigeti hangverseny
pedig csak hat órakor kezdődik a kétszáz trombitával. Erre természetesen
minden okos ember azt gondolta: legjobb lesz a szigetre menni a négy
órai hajóval s jegyet se szükséges venni előbb.
Én is azt gondoltam.
Mire odaértem a plébánia-térre: épen négy óra lett. Mire négy óra lett:
épen ötezer ember, asszony, rendőr és napernyő tolongott ott, hogy
jegyet válthasson a hajóra.
– Hohó – gondolám – tolongani nagy melegben rossz mulatság; várakozni
nagy melegben rosszabb mulatság; tolongani és várakozni és mégis elkésni
a legrosszabb mulatság. Plajbászt és papirost!
Számitottam. Ha a jegyváltó jól dolgozik: minden másodperczben, ha pedig
rosszul dolgozik: minden három másodperczben kiád egy jegyet. Ha tehát
jól dolgozik: kapok jegyet hat órára; ha pedig rosszul dolgozik: kapok
jegyet tiz órára.
Igy nem jól van a dolog. Igy nem megyünk a szigetre.
Odafordulok a rendőrhöz, a ki ugyan tiz lépésnyire volt hozzám a
tömegben, de a mire egyik tyukszemem letiporták, kalapom összetörték,
botomat összelapitották, három ember pedig fejem tetején keresztül
kimenekült: akkorra elértem a rendőrt. Erősen fogta épen akkor a
jegykiadó hivatalhelyiség erkélyoszlopát, hogy az egész bódét a
tolongásban el ne vigyék a helyéről.
– Barátom – szóltam hozzá – mi itt a maga feladata?
– Uram, nekem a rendet kell fentartanom.
– Látom, de vagyunk hozzá elegen, maga nélkül semmi baj se lesz itt.
Hanem arra kérem: menjen be a bódéba, kérjen kétszáz jegyet, hadd
induljon innen a közönség, a szabadban legalább mindenki hozzájut.
A rendőr okos ember, szót fogad. Napoleon egy hadsereggel
keresztülhatolt a Mont Cenis-en, én pedig a rendőrrel keresztülhatoltam
a tömegen.
Találkozunk egy egyenruhás urral. Keppijéről megismerjük, hogy a
Dunagőzhajótársaság tisztje. Kezében egy nagy csomag jegy.
– Kapitány ur – szól a rendőr – tessék adni száz jegyet, eladom itt
rögtön s hozom az árát.
A kapitány egy szót sem szól, ránk se néz. Megy a bódéhoz, bezörget az
ablakon s bekiált:
– Van-e még jegy?
– Van még hét.
– No itt hoztam kétszázat, több már nincs nyomatva.
Ezt én meghallottam s akkor körülnéztem. Épen tizezer ember volt már
akkor a téren, a ki jegyet akart váltani.