Valami hajó vagy szin volt az az Arrogante. Lehetett miattam szállóhely
is, vásárcsarnok is, szinház is. Csak arra emlékszem biztosan, hogy
franczia volt, sok ember volt benne, nagy szerencsétlenség történt vele
s százan meg ezren vesztették életüket. A jó magyar könyörülő sziv
százezreket gyüjtött a szerencsétlenné vált családok számára. A hálás
francziák ezt megköszönni személyesen jöttek Budapestre. Sokan jöttek. A
Margitszigeten fogadta őket nagy lakomával a főváros.
Az ünnepen ott volt Blaháné is. A lapok megirták előre, ott lesz Blaháné
is. Megérjük még azt az időt, hogy innen-onnan azt se fogja tudni a
serdülő nemzedék, ki volt, mi volt az a Blaháné.
Pedig ez az asszony volt az ő korának legnagyobb magyarja, a nemzetnek
legelső és legmagasabb büszkesége. A kit senki felül nem mult, senki el
nem ért. Olyan nemzeti kincs, a mely értékesebb volt, mint minden
korabeli költő, művész, szónok, államférfi összevéve. Éber álom, eleven
költészet, képzeletünk ragyogása, az édes magyar lélek a maga remek
tökéletességében. Előtte sohase volt hasonló, utána lehet, de mi azt el
nem hiszszük. Egyetlen örökké.
Nos hát a francziák magyar ünnepén ott lesz Blaháné is.
Az ünnepről a lapoknak irniok kell. Sokat kell irniok. Minden tudósitót
beoktatott a szerkesztő rettenetes komolysággal, hogy azután ne
Blahánéról irjon ám, hanem a francziákról. Blahánét ugy is megkaphatjuk
minden nap, de a francziák soha nem voltak még itt s ezentul se jönnek
el soha. Ez legyen a tudositók szeme előtt.
Dehogy ez lett. Akár a falra hányták volna a borsót a jámbor
szerkesztők. Én előre megmondtam s dévajul meg is irtam, miként fognak
majd irni a tudósitók. Ez a dévajság szülte e csevegést.