(A régi nemesi világból.)
Huszár János urambátyám inzurgens volt, még pedig vitéz. Azután gárdista
lett, még pedig nyalka. De azután nem ment a katonasághoz, hanem
hazajött ángyádi birtokára gazdálkodni, atyafilátogatni, dőzsölni, a
szomszédokkal és a cselédekkel és a jobbágyokkal zsörtölődni. Házsártos
természetü és szeszélyes ember volt rettenetesen és az a nagy
tisztesség, hogy a vármegye őt táblabiráinak sorába emelte, épenséggel
nem enyhitette az ő nyers természetének szilajságát.
Kálvinista volt a nyakasabb fajtából. Ha cselédjei közé pápista ember
keveredett, azt gunyolódó szavakkal illette uton-utfélen. Igy állott
boszut azokon, kik őt kálvinista vallása miatt a királyi udvarnál
folyton nevették és boszantották. Pápista cselédjei meg nem maradhattak
tőle békességben. Ezek aztán, miután helyben nem volt plébánia, elmentek
a szomszéd faluba, a hol Festetich Antalnak, a leggazdagabb magyar
köznemesnek házi káplánja volt s annál panaszolták el üldözött voltukat.
A káplán buzgó erkölcsü és tüzes lelkü pap volt; valahányszor névnap
volt uraságánál mindannyiszor szépen megkérte urambátyámat, hogy ne
üzzön gúnyt istennek szentegyházából, de urambátyám nem hallgatott az
okos szóra, sőt a papot is összeszidta akárhányszor. Ilyenkor aztán
hiába ment a pap panaszra az urasághoz. Festetich Antal csak vállat vont
a sok beszédre. Neki szüksége volt a nemesi atyafiakra
követválasztásnál, tisztujitásnál, nem akart összeveszni a pap miatt
Huszár János urambátyámmal. Egyszer aztán a pap, elveszitvén
béketürésének selyemfonalát, egy szóvita alkalmával azt mondá
urambátyámnak:
– Nem nyugszom addig, míg a domine spectabilis be nem kerül a vármegye
börtönébe.
– De hiszen szent atyám, előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában
és pörge kalapban, mintsem azt megérné.
Urambátyám háza bent feküdt az udvarban, oszlopos tornáczával az utcza
felé. A tornáczban a falon mindenféle kardok, fokosok, puskák és
pisztolyok voltak felaggatva. Emezek töltve, amazok hegyesre, élesre
köszörülve, valamennyi mindig kéznél, miután urambátyám a tornáczon
szokott iddogálni, hol egyedül, hol többed magával. Ha valakinek a képe
nem tetszett neki, a ki elment mellette az utczán, azt nagyon könnyen
megvagdalta, ha el nem futott; utána lövöldözött pedig, ha futni
merészelt. Sok embert tett csuffá ilyenformán.
Egyszer két rossz gebén a vén Jakab zsidó vánszorgott előtte a
feneketlen sárban. S odaérve a tornácz irányába, nagy alázatossággal
levette kalapját s hangosan beköszöntött:
– Alázatos szolgája! Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.
Nosza felugrik e szóra urambátyám, kupáját leteszi kezéből, megragadja
inzurgens fringiáját, kifut a zsidó után, ez a nyavalyás hiába biztatta
rossz lovait s urambátyám ugy összeapritotta a vén Jakabot, hogy
vérben-fagyban vitték haza dégi lakására.
– Teremtette zsidaja, mondá aztán bajuszát pederve urambátyám, még én
velem szóba mer állani engedelem nélkül.
Hogy ez a szóbaállás nem állott egyébből, mint tisztességes és alázatos
köszöntésből s hogy ebben nincs semmi gorombaság: ezt nem merték
urambátyámnak az iddogáló pajtások megmagyarázni. A zsidó nem jött akkor
számba.
A dolog azonban ugy volt, hogy a vén Jakab a hatalmas Festetich Antalnak
házi zsidaja volt. Göbölyt, gabonát, mustrabirkát, dögbőrt ő szokott
eladni; vasat, szerszámot, egyetmást ő szokott beszerezni; rendes
lótó-futója volt az uradalomnak konvenczió nélkül, még az öregekről
maradt az uraságra s ez szerette a vén zsidót, gyakran el is
beszélgetett vele.
A vén zsidónak összeszabdalását olybá tekinté Festetich Antal, mint az ő
nemesi jussainak vakmerő megtámadását. Hátas lovaira, fáczánjaira s házi
zsidajára különösen kényes volt. Ezeket nem engedte bántalmazni.
Lett is a dologból nagy patália. Uradalmi fiskálisát rögtön utasitotta,
hogy az esetet jelentse föl a vár megyének s követeljen példás
büntetést.
A legközelebbi generális kongregáczión már fölvétetett az ügy.
Urambátyám mellett besereglett ugyan az egész nemes atyafiság, ügyvédje
is jó volt, de Festetich Antal hatalmas befolyása ellen nem volt
mentség. Pár nap mulva urambátyám megkapta a vármegye határozatát, a
mely szólott ilyenformán:
»Mi Nemes V. Vármegyének karai és rendei, fő- és közrendü papjai, fő- és
közrendben lévő nemesei s mind egész közönsége, kik a folyó 1828-ik
esztendei Szent-Mihály havának 9-ik napján, ugymint Kisasszony után való
napon és a következő napokon V.-ben tartott generális kongregáczióban
összegyültünk, adjuk tudtára mindeneknek, a kiket illet, hogy minek
utána országunknak és vármegyénknek ugy az egész nemességnek, mint a
polgárság és szegény adózó népnek közjavát érdeklő fenforgott ügyeket
elvégeztük volna, szemünket a személy- és vagyonbeli bátorság dolgára
vetvén, Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Tolnai Festetich Antal
urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának ő uradalmi fiskálisa által
hathatósan előterjesztett panaszára fölvettük Tekintetes, Nemes,
Nemzetes és Vitézlő Huszár János urnak, köznemes társunknak és
atyánkfiának, ő felsége volt nemes testőrzőjének, vármegyénk
táblabirájának ügyét, a melyben miután vármegyénk magisztratuális
főfiskusának hivatalból való meghallgatása, valamint több rendbéli
társunknak lelkes felszólalása, de egyuttal bepanaszlott köznemes
társunk ügyvédőjének is meghallgatása s mindeneknek lelkiismeretes
egybevetése folytán meggyőződtünk volna arról, hogy bepanaszlott
köznemes társunk bizonyos Jakab nevezetü vén zsidó embert, egyébként
panaszló nemestársunknak subinquilinus házatlan zsellérjét, midőn az
békességes járatban az uton menne, hirtelen való vagy haragos indulattal
minden szemmel látható és lélek szerint elfogadható ok nélkül kivont
karddal megtámadta s fején, vállán és kezein érzékenyen és majdnem
életét is veszélyeztetve, kegyetlenül megvagdalta, mely erőszakos
cselekedete a személybeli közbátorságot veszélyeztetvén s fennálló bölcs
hazai törvényes rendeléseinket is sértvén, ugyanazért elhatároztuk,
hogyha panaszló nemes társunk ugy kivánná, már emlitett Tekintetes N. N.
és Vitézlő Huszár János ur nemes társunk magisztratuális akczió alá
vétessék, ügye a kebelünkben levő törvényes székünkhöz áttétessék s
magisztratuális főfiskusunk által aztán tovább vezettessék, most
nevezett nemes társunknak e levelünk rendén kötelességül adván, hogy
törvényes székünk meghivására megjelenni, annak mindenekben
engedelmeskedni, kérdéseire megfelelni s itéletét köteles tisztelettel
fogadni, tisztében álljon, egyébként nem cselekedvén, stb. Kelt stb.«
Urambátyám megkapván a vármegye ezen határozatát s megvendégelvén az ezt
kezébe adó esküdt uraöcscsét, bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt,
mintsem hogy e fölött buslakodott volna. Azonban még az asztalnál ültek,
midőn Jancsi nevü huszárja egy levelet hozott be neki, melyben
szórul-szóra ez volt irva:
»Domine Spectabilis! Most már tetszik látni, ugy-e megmondtam, hogy
előbb-utóbb bekerül a vármegye börtönébe. A ki egyébiránt maradtam
tisztelettel alázatos szolgája, N. L. gyóntató káplán.«
Urambátyám felpattant e szóra, szemei tüzet szórtak s harsogva kérdezé:
– Ki hozta e levelet Jancsi?
– A Festetich uraságnak Kajla czigányja.
Urambatyám fogta a dupla puskát, utána eredt a czigánynak, utána is lőtt
kétszer, de nem találta el, miután a czigány akkorra már ugy elfutott,
hogy szemmel se tudta belátni.
Bejött, letette a puskát, a lovakat befogatta, felöltözött kaczkiásan,
megrakta a tarisznyát utravalóval, a kocsi derekát karddal és puskával s
lóhalálában hajtatott be V.-be. Volt egy jó barátja a káptalan tagjai
közt, azt akarta meginformálni, hogy azt a káplánt a püspök tegye el
Déghről, mert különben ő, ha találkozik vele, fülét, orrát lemetszi s
elküldi a nemes káptalannak.
R. kanonokkal még a királyi udvarnál ismerkedett meg s mindenképen
bizalmas lábon állt vele. A kanonok azt felelé:
– Minden kivánatodat teljesitem barátom, de ezt az egyet lehetetlen.
Nincs arra jussa még a püspöknek sem.
– Hát mit csináljak?
– Nyugodjál meg az istennek bölcs rendeletében.
– Bolond beszéd az papom. Hogy lehessen igaza annak a káplánnak? Nézd
csak a levelét.
A kanonok olvasta a levelet s aztán igy szólt:
– Pedig édes barátom, magam is ott voltam a megyei gyülésen és Festetich
Antal ur nagyon el van határozva téged megüldözni. Most már csak egy
módja van annak, hogy az akcziótól megmenekedjél.
– Mi az?
– Légy pápistává. Akkor közbelépünk s visszavetjük a panaszt.
Urambátyám nagyot fujt, aztán nagyot káromkodott s aztán nagyot ütött a
kanonok jobbik tenyerébe.
– Ökörtül lótanács, de a szamár megfogadja. Azon a káplánon én akarok
kifogni.
Egy hét mulva urambátyám áttért, meg is gyónt, maga a püspök gyóntatta
meg. Megszünt a pöre azonnal.
De százszoros pöre támadt helyette az atyafisággal. Soha meg nem
bocsátották neki e rettenetes lépést. Kerülték házát, kerülték uri
személyét, sőt felfogadott gyerkőczök mindenféle istentelenséget
kiabáltak be esténként az udvarára.
A püspök azt mondá neki, hogy jó keresztyén embernek feszületet kell
házánál tartani. Megfogadta a szót. Egy ácscsal két gerendából
csináltatott akkora feszületet, a mekkora csak a tornácz végére
beférhetett. Megföstette vörösre s odaállitotta a fegyverek közé. Volt
vagy másfél öl magas, temetőbe is jó lett volna. Pajkos suhanczok ezért
gunyolták legjobban.
Urambátyám nem állta ki ezt a mulatságot egy hónapnál tovább. A
familiával minden áron ki akart békülni. Egy nagy dologra határozta el
magát.
Egy estére meghivta az egész atyafiságot barátságos lakomára. Maga ment
el mindenkihez, hogy mindenki eljőjjön és senki az ő meghivását meg ne
vesse. Elment személyesen a déghi káplánhoz is s most már ez is szivesen
engedett a meghivásnak.
Este kezdték a lakomát s világos virradtig folytatták. Jakab zsidót,
vallást, feszületet elő nem hozta senki. Czigány huzta, felköszöntők
járták, még a pap is kimulatta magát kedve szerint.
Napfölkeltekor kimegy a pap s mikor visszajön, azt mondja:
– Domine spectabilis, nem láttam a tornáczban a feszületet.
Urambátyám kimegy, körülnéz, a feszületet meglátja a favágó törzsökön,
mellette két cselédje fejszével. Az ő rendeletére történt ez s most egy
töltött pisztolyt fogván kezébe, megparancsolta a fejszés embereknek,
hogy a feszületet apritsák fel tüzifának, különben agyonlövöldözi őket.
A káplán tiltakozott e szentségtörés ellen s rögtön el akart távozni.
– Nem addig van az pap. Itt maradsz még velünk egy óráig s azt teszed, a
mit én parancsolok. Különben halálfia vagy.
Szemei villogtak, bornak és haragnak tüze égett bennük.
Öt percz mulva a feszület forgácscsá vált. Fél óra mulva bogrács alatt
égett s a papnak is enni kellett a jó paprikásból, mi ily istentelen
módon készült.
Akkor elővett urambátyám egy tizennégy rétü finom, patyolatból készült
betyár-gatyát és egy hosszu pántlikás, pörge, kanász-kalapot; a
káplánnak mindezt fel kellett ölteni s ugy ballagni haza a szomszéd
faluba végig az utczán, fényes nappal, embereknek, asszonyoknak nagy
bámulatára.
Alig ért haza, ott volt a czigány urambátyám levelével:
»Domine reverendissime! Most már tetszik látni; ugy-e megmondtam, hogy
előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem
én a vármegye börtönébe jutnék. Maradtam stb.«
No hiszen belekerült most urambátyám a vármegye börtönébe. Meg is ülte
azt jó két esztendeig.
De meg is érdemlette. De jó ember is lett utána, midőn végre hazakerült.
A káplánnal is, a vén Jakab zsidóval is kibékült istenesen.