Boldogult öreg barátomtól, Gubody Sándortól hallottam valamikor egy
történelmi adomát, mely ha valósággal meg nem történt volna, nem
tartanám érdemesnek az elmondásra. Arról szól ez, miként védte meg a
pesti generálkommandó ellen egykor Pest vármegye alispánja a népet:
eszembe jutott pedig épen most, a mikor látom, hogy miként védik meg a
megyei alispánok a generálkommandók ellen a nemzetet és a nemzeti
nyelvet.
1816-ot irtak, a kik irtak, urunk születése után. Pest-Pilis és Solt
törvényesen egyesült vármegyék első alispánja, Szentkirályi László volt,
hires Szentkirályi Móricznak az apja. Alispán volt már tizenegy esztendő
óta.
1816-ban rossz termés és nagy inség volt országszerte s az életnek ára
ez év végén s a következő 1817-nek első felében oly magasra emelkedett,
mint a hogy ma áll.
Ez pedig nagy dolog volt akkor.
Az inséges esztendő előtt husz krajczár volt egy liba, három krajczár
volt egy font finom zsemlyeliszt, hat krajczár volt a pesti piaczon egy
csirke, asszonynapszám hét krajczár, férfinapszám husz krajczár a maga
kenyerén. Olcsón éltek az oktalan állatok is, egy pozsonyi mérő zabnak
az volt az ára, a mi egy libáé; a szénának mázsáját pár krajczárért
adták. Olcsók voltak a mesteremberek is, a vármegye limitálta meg, hogy
melyik mesterember miféle munkáért mekkora dijat követelhet.
Ilyen világba ütött be az inséges év, mikor a finom zsemlyelisztnek ára
három krajczárról fölment tizenötre.
Pedig drága volt a pénz is.
Épen ez inséges esztendőben jutott a bécsi kormány eszébe behozni, az
országra is rákényszeriteni a második devalvácziót. Az első
devalvácziónál csináltak száz forintból husz forintot s ebből a huszból
csináltak a második devalvácziónál nyolczat. A kinek tehát 1809 elején
volt száz forintja, két holdnyi igen jó szántóföldnek örök ára; annak
1816 második felében már nem volt többje nyolcz forintjánál, a melyen
épen megvehetett egy köböl buzát.
Elképzelhető tehát, mekkora volt az inség 1817-ben aratásig.
A katonaság élelmezése akkor is kétféle volt, mint most. Itt Budapesten
kaszárnyán élt a katonaságnak embere, lova s a katonaság piaczi áron
maga szerezte be szállitók utján embernek, lónak az ennivalót. Másként
áll a dolog a falukon beszállásolt és az átvonuló katonasággal. Ezt a
jobbágyok tartoztak élelmezni Mária Terézia idejebeli egységi árakon,
arról azonban gondoskodott a nemes vármegye, hogy a jobbágyok vesztesége
rendesen fel legyen irva és kimutatva s ezt a kimutatást elnevezték
deperditának, vagy minek: – biztosan nem is emlékszem már rá. Az
országgyülések százféle sérelmet csináltak belőle – a soha meg nem
orvosolhatás tudatában is.
Elég az hozzá, 1817-ben átkozottul drága volt a katonaság városi és
kaszárnyai élelmezése s azért a pesti hadparancsnok valószinüleg a bécsi
kormány megegyezésével sajátságos taktikára határozta el magát.
Elhatározta ugyanis, hogy a budai és pesti helyőrséget megsétáltatja
Pest-Pilis és Solt vármegyében s ekként a kaszárnyán fekvő katonaságból
csinált falukra beszállásolt és átvonuló katonaságot. Ekként a katonai
kincstár megszabadul a drágaságtól, a paraszt pedig hadd pusztitsa el
utolsó jármos ökrét is, hogy enni adjon a katonának. Enni adjon hust,
miután gabonája nem teremvén, tésztát ugysem adhat.
A menetirány ugy lőn meghatározva, hogy késő ősszel elkezdik a sétát
Soroksár felé le Kalocsának s tavaszra a tiszai oldalon felkerülnek
Czegléd felé s a Cserháton és Váczon keresztül vissza Budára és Pestre.
Mire visszaérnek: akkorra meglesz az uj aratás.
Hogy az országos katonai parancsnokot Budán hogy hivták akkor: nem
tudom.
Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő, atyja a
népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. A József
császár elleni demonstrácziókban már vezette a pesti ifjuságot, t. i. a
megyeit; 1790-ben már aljegyző volt s azóta folyton igazgatta a
vármegyét. József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása
volt, kivált 1816-tól 1820-ig az alkotmányi sérelmek megyegyülési
tárgyalásai alkalmával.
Igaz, hogy nem volt se királyi tanácsos, se a vaskoronarendnek vitéze.
Csak egyszerü pestvármegyei alispán volt.
Csakhogy mikor a budai hadparancsnok értesité őt, hogy a budai és pesti
helyőrséget kiszállásolja a falvakra és Soroksár lesz az első állomás:
hát akkor Szentkirályi László alispán visszairt hozzá, hogy ő ezt
semmiképen meg nem engedi. Okul természetesen felhozta a nép inségét.
Azonban mikor vette figyelembe az osztrák hadsereg a magyar nép inségét
s mikor engedelmeskedett egy hadparancsnok az alispánnak?
A hadparancsnok visszairt, hogy ő teszi azt, a mit jónak lát; az alispán
pedig azt felelte neki, hogy ő meg felfegyverzi ellene a népet, ám lássa
a generális, hogy aztán mit csinál.
Megjegyzem, hogy az alispánnak nem jutott eszébe előbb felirni a
konziliumhoz, vagy az akkori Széll Kálmánhoz jó tanácsért és
utasitásért, valamint az se jutott eszébe, hogy a pesti szolgabirót,
Adonyi Mihály uramat engedelmességre utasitsa a hadparancsnok irányában.
Hanem értesité Soroksár városát, hogy a katonaság ekkor meg ekkor oda
akar menni a nép nyakára, melynek magának sincs kenyere s egyuttal
utasitá a városi előljáróságot, hogy az ő felelősségére állják utját a
katonaságnak minden módon s mindenféle fegyverrel. Ilyenforma rendeletet
küldött a többi falvak és városokhoz is.
A katonaság kivonult s szép rendben masirozott Soroksár felé. Hát a mint
közel jut s be akar térni a városba: akkor veszi észre, hogy az országut
keresztül van árkolva előtte s a sánczon túl ott áll Soroksár népe
fölfegyverezve fejszével, kaszával, vasvillával s vezetve s bátoritva
megyei tiszti katonák és pandurok által.
A katonaság egy része tüzérség volt. Semmise lett volna könnyebb, mint a
népbe belelövetni. A soroksári biró fel is mutatta a parancsnoknak az
alispán rendeletét s kijelenté, hogy az éhező inséges nép inkább
agyongyilkoltatja magát, semmint azt a siserahadat szép szerével
bebocsássa. Asszonyok és gyermekek is feles számmal álltak ott a sáncz
mögötti tömegben.
A parancsnoknak erre nem volt utasitása. A tömegbe belelövetni nem akart
és seregével szépen visszajött Pestre – utasitásért az akkori Széll
Kálmántól.
Csakhogy akkor József nádor ült a budai királyi palotában, a ki ugyan
mindenféle pört beleakasztott az alispán nyakába, de mégis csak átirt
Bécsbe, hogy az éhező népet nem szabad föláldozni még a katonaságért,
még a devalvált bankóért se.
Mire aztán a sok staféta ide-oda járt Buda és Bécs között, akkorra
szépen kitavaszodott, az aratás is megjött, az isten áldása se maradt el
s a katonaság se halt meg éhen a kaszárnyában.
Jó Szentkirályi László alispán is csak kiállotta a mindenféle pereket és
fenyegetéseket, sőt az 1818 márczius 31-én megtartott tisztujitáskor oly
egyhangulag s oly harsogó éljennel választották meg első alispánnak, a
milyet tán se azelőtt, se azóta nem hallott a régi vármegyeház.