Hogy is kezdődik az együgyü nép meséje?
»Hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt; volt
egyszer egy öreg ember.«
A tudós Ángyánról igy kezdhetném beszédemet én is. Ő is ott volt
mindenütt. Senki se tudott olyan faluról, városról vagy pusztáról, a hol
ne lett volna. Minden pap, minden tanitó, minden nemesi ház jól ismerte.
Minden pápai diák tudott róla valamit. Kis diák, nagy diák, öreg diák
egyaránt. A kis diák mendikás volt, a nagy diák legátus volt, az öreg
diák szuplikáns volt, járta az országutat és parókiákat, a tudós
Ángyánnal mindenütt találkozott.
Csak épen az operencziás tengert kell kihagynom az elbeszélésből. Ezen a
tengeren se túl, se innen nem volt járása soha. Mert ő a Mezőföldön
volt, a Bakony aljától Tolna vármegyéig, a Balaton partján, a Sió
melléken, a Sárviz völgyein, ötven kálvinista falu és város határában.
De itt aztán mindenütt volt s mindenütt otthon volt haláláig.
A mikor én megismertem: öreg ember volt már. Szürke haj, szürke bajusz,
szürke szakáll. A ruhája is szürke tetőtől-talpig. Nem is volt azután
már több ruhája. Volt Balaton-Fő-Kajáron német szabó, Politzer a neve.
Jókedvü, ügyes, zsidó ember. A szomszédságunkban lakott a Nádasdy grófok
birtokán, gyerekkoromban valami D’Orsay nevü franczia ur. A szabók
szemében a legérdekesebb ur a világon. Magas termete, széles válla,
domboru melle, lapos hasa és szűk dereka. Senki se tudott neki jó ruhát
varrni. Nem engedett magáról mértéket venni. Azt a szabót, a ki a mérő
zsinórral körültapogatta, mindig jól elagyabugyálta. Utóbb se
találkozott olyan bolond szabó, a ki róla mértéket mert volna venni.
Csak az öreg Politzer. Ő körüljárta háromszor, mint a macska a forró
kását, megnézte jól s olyan kabátot szabott rá, mintha ráöntötték volna.
Gróf D’Orsay ki is jelentette, hogy ilyen szabó csak Párisban van egy.
Nos hát ez a Politzer varrta meg a tudós Ángyán utolsó ruháját.
Ne gondolja ám pedig senki, hogy az a ruha csak egy vagy két évszakra
szólt s hogy az a ruha csak őszi-tavaszi, vagy csupán téli, vagy csupán
nyári ruha volt s hogy támadhatott volna valaha olyan divat a világon, a
mely annak ártalmára lehetett.
Volt valami szürke posztó akkor, melyet gácsi posztónak neveztünk.
Erősebb az ércznél, tartósabb a bőrnél, nehezebb a darócznál, mégis
vékony, mégis sima szövésü. Szinét soha el nem veszti, se eső, se
napfény meg nem árt neki, fakulni nem tud; se por, se sár, se zsir
foltot nem hagy rajta. Télen meleg, nyáron hüvös, állja a vizet, mint a
bagaria. Elszaggatni pedig épen nem lehetett. Ha az ember okosan viselte
magát; eltartott száz esztendeig. Nemzedékről nemzedékre szállt, mint a
családi ékszer. Műveltségünk minden haladását, Edison minden találmányát
csuffá teszi, hogy e posztó szövésének titkát örökre elvesztettük. Ilyet
többé nem készit az emberiség.
Ez volt a tudós Ángyán ruhája, a mikor én megismertem. A kajári nemes
urak csináltatták neki, a mikor vagy félévig beteg volt a rektoruk s ez
alatt a tudós Ángyán tanitotta a gyerekeket.
Annak is megvan a maga oka, miért hivták őt a tudós Ángyánnak.
Jó kálvinista papi család szülöttje volt a Balaton mellékéről. Pápai
diák, de a legelső diák. Bölcs professzorai el is határozták, hogy
közköltségen kiküldik külső országba. Heidelbergába, Ultrajektumba,
Edinburgba, hires univerzitásokba, hogy a mi tudomány van a világban,
mindazt megtanulja, mindazt hazahozza s itthon azután mérje ki, oszsza
szét egész életén át a tudományokra vágyakozó nemes ifjuságnak.
Talán azért történt, hogy a mikorra elvégezte a bölcsészetet és a
hittant s a papi tisztességet is már megszerezte: akkorra megtanult
németül is.
Németül?
Nem lehet az!
Igaz kálvinista ember, valóságos pápai diák meg nem tanulhat németül. A
német nyelv a labanczok, a zsidók s más egyéb jámbor felekezetek nyelve,
a melyet annálfogva megtanulni nem is lehet, nem is szabad igaz jó
kurucz magyar embernek. Nem is fordult még elő ilyen eset a pápai
kollégiumban. Legföljebb száz esztendőben egyszer.
Annál csodálatosabb volt, hogy a tudós Ángyán megtanult németül. Pedig e
nélkül derék, jóravaló, szorgalmas, buzgó, jó erkölcsü ifju lett volna.
Látatlanban senki se hitte volna el, hogy ő mit tud. De a fiatalok
lelkében mindig ott lappangó nemes nagyravágyás arra ösztökélte, hogy
országot, világot járjon, a szent eklézsiákat fölkeresse, a papokat és
tanitókat meglátogassa s igy mindenütt elhigyjék, hogy ő a magyar,
latin, görög és héber nyelveken kivül még németül is tud beszélni.
Azért természetesen még se hitték el mindenütt. Valami babonaságnak
tartották az egészet. Sok helyen ki is nevették. Egyenesen ráfogták,
hogy nem is németül beszél, hanem zsidóul. Épen ilyenféle beszédet
szoktak hallani a boltos zsidótól is, a sipolótól is.
Lassankint mégis elterjedt a hire mindenfelé. E miatt dévajságból
rákenték a »tudós« nevet. Rajta is maradt örökre. A mikor én
megismertem, lehetett már hatvan-hetven esztendős; akkor már mindenki
csak ugy ismerte: a tudós Ángyán. Nem is emlékezett már arról senki;
mikor és miért nyerte a tudós nevet.
De azért mégse hivalkodásból kedvelte ő meg a kóbor életet. Nagy, sok
bubánat és sürü könyhullatás kényszeritette őt erre.
Jártában-keltében elvetődött Monoszlóra. Szép leánynyal, kedves
teremtéssel, épen neki valóval volt ott találkozása. Megismerkedtek,
összeéreztek, édes, ábrándos szavakat váltottak s ha isten is ugy
akarja, egymás örök boldogságára szent házassági fogadást is tettek.
De most már a külső országba való utazásnak örökre vége. Maradjon
Heidelberga és Ultrajektum ott, a hol van, békességben s éljen meg a
maga emberségéből. Tudós Ángyánt hiába várja. Csak jóravaló ekklézsia,
tisztes papi állás után kell nézni valahol Csallóközben vagy
Vértesalján, vagy talán a Mezőföldön; édes kis feleséggel többet ér ott
az élet, mint a világ minden heidelbergai tudománya.
Igaz is ez.
Csakhogy abba jó esztendő beletellett, mig valami kis ekklézsiához
jutott valahol a világ végén. Őrségben vagy Bergengócziában. Mindegy az.
Mégis édes meleg fészek lesz az. Örömnek, boldogságnak vég nélkül való
paradicsomi tanyája. Csak a monoszlói kis lányka legyen ott az ő
szerelmes hites társa.
Lett is az. De nem neki, hanem valami jóképü vidám birtokos ifjunak s
nem is Bergengócziában, hanem valahol a szomszédban Köves-Kállán. Mire a
tudós Ángyán visszakerült titkos menyasszonyához: akkorra már az egykori
kis lányka olyan derék menyecske lett, csak ugy szórta maga körül a
mosolyt és vidámságot s olyan piros pufók csecsemőt ringatott kebelén,
csak ugy nevetett az ember lelke, ha látta.
De a tudós Ángyán nem nevetett. Elfordult vele a világ, szive
elfacsarodott s két szeme könnyekkel lett tele.
Hát ezért tanulta ő meg a német nyelvet? Ezért tanult ő meg mindenféle
pogány nyelvet? Ezért járta ő végig a kollégiumot s ezért szerzett ő
tisztes papi állást Bergengócziában?
Papi állás?
Mirevaló most már ő neki a papi állás? Hiszen ő egy helyben, panasz
nélkül, az ő szivének nagy keserüségében nyugodtan meg nem maradhat.
Hogy dicsérhesse ő vidám lélekkel az istent és az ő mennybéli seregeit,
ha a végzet elvette tőle az ő szivbeli mátkáját? Tele marad az ő lelke
szomorusággal, árnyék uralkodik ott ezentul örökre s az élet derüs
napfénye oda többé be nem hatol.
Arczczal se fordult többé Bergengóczia felé, hanem a helyett ékes
szavakban megirta az egyház véneinek, hogy ő papi állását el nem
foglalja, tisztjét örökre leteszi, rá ne is várakozzanak, az emberi
elmével föl nem fogható isteni végzet más pályát rendelt az ő számára,
ők pedig éljenek istenesen, gyarapodjanak bőségesen, vigadozzanak
emberségesen s ontsa le rájuk a gondviselés minden ő igaz áldását.
A levelet lepecsételte, postára tette, a választ meg se várta, nekiment
a nagy világnak. A jó bergengócziabeliek talán meg se kapták az ő
levelét. Jó ideig zaklatták legalább esperesüket, püspökjüket, még a
pápai kollégiumot is; hova lett az ő papjuk? Adják elő, ha tudják.
Kurrentálták is a tudós Ángyánt, de mind hiába. Rájuk se gondolt többé a
tudós Ángyán, pedig ők nem voltak okai semmi bajnak.
Hanem e helyett kóbor lett, andalgó lett, peregrinus lett a tudós
Ángyán.
Lehet-e ezen csodálkozni? Lehet-e őt e miatt kárhoztatni? Megmaradhat-e
ő egy helyben, mint a száradó fa, békességtüréssel, ha már minden
boldogságának forrása örökre kiapadt? Hideg szoba, hideg ágy otthon;
idegenek köröskörül. Özvegygyé lett, mielőtt mátkáját kebelére
szorithatta volna. Bizony el kell ő neki futnia önönmaga elől.
Igy került az én szülőföldem vidékére.
Könnyü a gazdagnak, könnyü a világfinak, könnyü a sok szivü embernek.
A ki gazdag, a ki világfi: nagy városban, idegen országban, kényelmes
utazásban könnyen feledkezik, könnyen szórhatja szét bubánatát. Bor,
kártya, dőzsölés mámora könnyen oda furakodik a bubánat helyére s ugy
kiszoritja ezt, mintha soha se lett volna ottan. Még könnyebb a sok
szivünek. Ha az egyik szive beteg: a másikat veszi elő. Szép lány, üde
menyecske, hamis asszony akad mindenfelé. Kiirtja az elmult menyasszony
minden emlékét a háborgó lélek rejtekéből.
De a szegény végzett diák mit csináljon? Le nem szállhat, le nem
telepedhetik soha. Oda száll, oda telepedik mellé keserü csalódása,
szünet nélkül való szomorusága. Fiatal uj papnak sok minden szabad, csak
ez nem szabad. Neki derüs arczczal kell hirdetni a boldogságot, példás
nyugalommal buzditani az elfáradottakat s megvigasztalni a bánatos
lelkeket.
Ő vigasztaljon? A ki maga se talál vigasztalódást?
Ő buzditson? Ő hirdessen örömöt és boldogságot? Ő járjon el névnapokra,
disznótorokra, szüretekre, keresztelőkre, nászlakomákra s vidám
mesékkel, pattogó áldomásokkal ő álljon az emberek élére? A mikor lelke
sorvad, szive vérzik, életét sötét felhő boritja? Ő áldja meg a
szerelmes mátkákat? Épen ő adja át a jegyeseknek az ég üzenetét:
»holtomiglan, holtáiglan?«
Ő ezt nem cselekszi.
Holtomiglan!
Ez a szó igaz szó. De csak az ő bolond szivének De még annak se, ha ott
marad a csöndes papi lak árnyékában.
A szive ugy is elveszett, ott még esze is utána vész.
Csak ki az útra, utszélre. Neki a nagy világnak, melynek nincs se
határa, se keritése. Ott be nem üti fejét semmibe. Felejtkezni csak ott
lehet.
Szép élet a csavargó élet. Ott lakik jól, a hol szivesen látják. Hátán
háza, kebelén kenyere. Ott pihen, a hol elfáradt. Ott fekszik le, a hol
erőt vesz rajt az álom. Hol az árokparton, hol az erdőszélben, hol az
utszéli csárdában. Hol a papnál, hol a rektornál, hol uri házak
kényelmében.
Ismeri őt minden ember, minden gyerek, ő a tudós Ángyán, a kinek nincs
tüzhelye és sehol maradása. Fiatal, edzett; egészségét el nem
pusztithatja semmi. De hátha majd valahol a pusztában s valamikor rátör
a zimankós idő, a dermesztő tél, a gyengülő kor, a kinos erőtlenség, a
sorvasztó nyavalya s nem lesz, a ki homlokát simogassa, ital vizzel
megkinálja, fejealját megigazitsa?
Annál jobb. Hiszen éppen csak ezt várja. Addig nyomoruság a csavargó
élete, mig ez be nem következik. Szálfa kidől, virág elhervad, madár
elbujdosik: az ő elmulása miért volna nagyobb kár?
A bort is megismerte s lassanként meg is szerette. Csodálatos erő van a
borban. Még uri házak asztalánál is, de hát még a csárdában! A hol egy
szál gyertya serczeg, alig bir a füsttel, sötétséggel; rongyos czigány
huzza, szegény legény dudolgat hozzá s tudós Ángyán mesélget dicső
történetekről, a mikor kérdezik, a mikor hallgatják. Ide be nem fér a
köves-kállai menyecskének, a hütlen leánynak ragyogó alakja. Hadd legyen
ő is boldog a maga módja szerint.
A tudós Ángyánnak meg nem árt az ital. A bor el nem gyalázza őt. Csak
bubánatát felejti el, de önönmagát el nem felejti. Pedig a csárda nyeli
el minden üres idejét.
Ismerik már a duhajok is, a szegény legények is mind az egész Mezőföld
vidékein. Ha személy szerint nem is, nevéről bizonyára.
Egykor Sár-Bogárdon pótolta a tanitót. Sulyos beteg volt a tanitó és
egész családja, azért lakást se adhattak neki a tanitó házánál, hanem
valahol a falu végén, elhagyatott házban ütött tanyát. Egyik vasárnap
estén nem volt pénze, véletlenül sehova se hivták meg az urak, lefeküdt
hát idejében s eloltotta a faggyugyertyát. Elaludt nyugodtan az urban.
Éjfélkor rettentő csattanásra riad föl álmából. Mintha mennydörgő
mennykő ütött volna be a szobába. Durván megszakitott alvásának mámoros
ijedelmével néz az ablak felé. Mormogó beszélgetést hall az ablak alatt.
Odakiált.
– Hejh, mi az?
Vad, rekedt hang felel.
– Nyisd ki az ajtót, de sebesen, mert különben, igy meg amugy, a ki
felmarkolt erre a keserü világra!
Káromkodott a vadember, mint a jégeső. Ő vágta be fokosával az ablakot,
beszakadt az ablakfa is. Ez volt a nagy csattanás oka. Alvó ember előtt
olyan ez, mint az ágyulövés a füle mellett.
De most már a tudós Ángyán szeméből is kiment az alvás mámora.
– Mik vagytok, kik vagytok hát odakint?
– Mit kérded? Szegény legények vagyunk.
– Hát aztán mit akartok épen nálam?
Visszamordult a nyers hang.
– Azt se tudod? Pénzt!
– Pénzt?
Tovább nem tudott beszélni. Kaczagás vett erőt rajta. Akkora kaczagás, a
mestergerendás kis szoba csak ugy harsogott bele. Szuette nyoszolyája
majd leszakadt, majd összetört alatta a nagy kaczagástól.
Hárman voltak kint a duhajok. Összenéznek a nagy kaczagásra. Itt valaki
megbolondult. De azért beszól az egyik:
– Mit nevetsz?
– Marhák! Ha nekem pénzem volna, nem volnék én itthon.
– Hát hol volnál?
– A kocsmában, fiam, a kocsmában!
Erre meg most már a duhajok nevettek. Nyomban belátták, hogy a ki igy
beszél: igaz embernek kell lennie. De ki lehet hát az az igaz ember? Ők
azt hitték, valami takács lakik abban a félreeső házban, most vitt szét
az emberekhez valami ötven rőf vásznat, tehát tiz-tizenöt forintja csak
van a ládafiában. Valaki félrevezette őket.
Csuffá lettek hát. Egy kis mormogás után meg is kérdezték a bezuzott
ablakon át egész becsülettel, hogy kit tiszteljenek a gazda uri
személyében?
– Azt se tudjátok? Én vagyok a tudós Ángyán!
Most már mindent tudtak. Más vidékbeliek voltak ugyan, de ezt a nevet
már jól ismerték. Bocsánatot is kértek tőle nyomban s emberségesen
megkövették. Azután csöndes jóéjszakát kivántak s elballagtak.
Ezt az adomát már kis gyerekkoromban hallottam róla. Előbb tudtam, sem
mint őt megismertem. De el is terjedt ez az adoma messze tájékokra. Ha
valaki kölcsönt kért az ismerősétől, s annak nem volt pénze, vagy nem
akart adni, pajzánul csak azt felelte:
– Tudod, hol volna a tudós Ángyán, ha pénze volna?
De azért sohase lett a tudós Ángyán korhely, semmiházi, sőt inkább
becsülték és szerették.
Ötven szent eklézsiának ő volt póttartalékos papja, káplánja, rektora és
segédtanitója, gyakran nótáriusa is. Ideig-óráig való üresedés, beteg
tanitó, beteg pap, elcsapott nótárius mindig akadt. Hivjátok meg csak a
tudós Ángyánt! Kocsin mentek érte. Addig keresték, mig valamelyik
faluban megtalálták. Tisztességes kérést intéztek hozzá s ő ment, ha
mehetett. Végzett pap volt, minden falusi tudományban jártas s mindenre
alkalmatos. Sohase kérdezte, mit fizetnek neki. Sohase igérte meg:
meddig lesz ott, a hová viszik. A meddig kedve tartja. Ha megunja:
tovább megy. De a mig ott marad, becsülettel és sikeresen végzi ő
munkáját, habár a kocsmába minden nap beszól is.
A fizetés fölött se viszálykodott senkivel. Az egyik falu uj süveget, uj
csizmát, uj köpenyeget adott neki. A másik ellátta uj fehérnemüvel. A
hogy a szükség mutatkozott. Étel-ital, dohányzókészség mindenütt volt
bőviben. Pénze is volt valamelyes mindig. Előkelőbb, nemes uraknál
kisasszonyokat, urfiakat tanitgatott németre, francziára, latin
előkészületekre. Csak maradni nem tudott huzamos ideig sehol se.
Különösen az asszonyok miatt.
Az asszonyok kedvelték is, sajnálták is. Nem magas termet, de jó alak,
rokonszenvtámasztó nemes arcz. Miért nem nősül a boldogtalan? Hiszen
tudnának neki szerezni parókiát, nyugodalmas, biztos állást, hozzávaló
tisztes feleséget. Paplány, rektorlány, jegyzőlány akad erre-amarra,
fiatal özvegy menyecske is találkozik, milyen derék hitestárs lenne
belőlük.
A tudós Ángyán az ilyen beszédet nem szerette hallgatni. Komolylyá lett
rögtön. Látta az emberek és asszonyok jóindulatát. Nem dévajságból
incselkedtek vele. Annál jobban fájt neki az a nagy igyekezet. Ha már
nagyon a lelkére beszéltek, egészen elhallgatott, az üres
szószaporitásnak e kérdésben nem volt barátja. Hanem fölkelt, elment a
csárdába s ha társa akadt, ki nem mozdult onnan két napig.
De az ilyen beszéd alatt gyakran a melléhez kapott balkezével. Miért
cselekedte ezt?
A melle alatt sorvadott valami. Ott van a sziv. Éles szemü asszonyok
észrevették. Az a sziv bizonyosan tele van valami nőalakkal, ábránddal,
vágygyal, emlékezettel, talán fájdalommal.
Meglehet: ugy volt. De bizonyos, hogy ott arczképet őrzött hetvenhét
rétü papirba bepólyázva. Valamikor, régen ő maga rajzolgatta ezt finom
csókatollal, fekete festékkel, fehér papirosra. A mikor még fiatal volt
csak szive reszketett, de keze nem reszketett. Annak a lánynak arczképe
volt ez, ott túl a Balatonon, a merre a nap szokott lenyugodni. Ha
asszonyról, lányról, boldogságról beszéltek neki: önkénytelenül
odakapott. Nem veszett-e el vajjon ez a kép is.
Nem sokáig kapkod már utána. Az ő napja is nyugovóra áll. Régen túl a
hetven éven, talán az uj esztendőt meg sem éri.
Nem volt beteg, de gyönge volt. Valami sejtelme támadt.
Felső-Puszta-Bogárdon tanyázott épen akkor. Hivták az urak
Szilveszterestére oda is, Közép-Puszta-Bogárdra is.
Nem ment sehova. Odament a czinkotai csárdába. Förgeteges, havas, csuf
idő volt, alig tudott odavánszorogni. Ha a szél nem segiti: talán el se
jut odáig.
Bátait találta ott, a déghi uraság hires lovas csőszét. Nem is volt más
idegen vendég. Rongyos czimbalmos verte repedezett szerszámát. Egy ital
borért, egy darab kalácsért, egy pipa dohányért. Annak czinczogása
mellett tünődtek és beszélgettek. Ismerte már a csőszt rég időtől fogva.
Többet tünődtek, mint beszélgettek.
A csősz ugy éjfél felé lovára akart ülni. A pusztákon keresztül ujév
reggelére haza akart menni. A tudós Ángyán nem akarta, hogy magára
hagyja.
– Maradjon még itt kend Bátai uram. Hátha szavam lesz még kendhez.
– Szivesen állok szolgálatára Ángyán uram!
Lovát ujra beköttette az ólba. Tovább koczintottak.
Egyszer csak a tudós Ángyán kigombolja kabátját és mellényét s kiveszi
szive fölül a bepólyált képet.
– Arra kérem kendet jó Bátai uram, hogy ha én le találok fordulni e
rongy életnek fakó szekeréről: vigye el ezt a levelet oda, a hova szól s
maga személyesen adja át annak, a kinek szól. Mondja meg neki, kitől
kapta, mikor kapta.
A levél boritékjára rá volt irva: ez s e nemzetes asszonyságnak
tisztelettel Köves-Kállán.
Bátai csősz átvette a levelet s megnézte a boriték irását.
– Messze van az a hely, de szivesen megcselekszem.
– Kezet rá!
Kezet fogtak.
De Bátai csősz visszanyujtotta a levelet.
– Addig is Ángyán uram, kegyelmed őrizze ezt.
– No-no Bátai uram, nem sokáig lesz az kendnél.
Erre a szóra két könyökét lefektette az asztalra s fejét ráhajtotta.
Éjfél felé járt az idő. Kint a szélvész dudolt, bent a czimbalmos
dorombolt, egy pillanatra föl akarta fejét emelni, mintha mondani akart
volna valamit. De feje csak leesett a két karjáról.
Bátai csősz lóra ült. Beszólt a pusztába: meghalt a tudós Ángyán. Azután
beszólt tanyájába: sietős utja van, messzire kell mennie, három napig ne
várják haza.
Ment Köves-Kállára.
De hiába ment. Régen elmult már a hűtlen leány, a vidám menyecske. Fönt
a falu fölött a temető. Terméskövek és kőpadok és egyszerü siremlékek
tanyája. Aszú fű és mulandóság a föld fölött, omló tetemek, por és hamu
a föld alatt. Bátai csősz végig nézi a sirokat. Keres egyet; oda tenné a
tudós Ángyán-küldötte arczképet. A hűtlen lányét, a vidám menyecskéét.
Hiába keresgél. Porait se találni a temető bérczei közt!