Az eset régen történt. Alig lehet kipuhatolni, mikor. Bizonyosan több
mint százötven év előtt. Akkor sok szomoruságot okozott és sok
szóbeszédre adott alkalmat. Még ma is emlegetik az emberek, noha ma már
senki se tudja igazán: mi történt s miért történt, a mi történt.
Két hires, törzsökös nemzetség volt Szent-Gálon: a Tamás- és a
Zsebők-nemzetség. Volt ugyan ott több is, de hiresebb egy se volt. Száz
darab földje, huszonnégy ökre, egész falka disznaja volt mindegyiknek.
Házuk az öreg templom közelében. Szolgájuk, szolgálójuk elegendő
számban. Ugy tudom: maradékaik most is élnek.
A mikor az eset történt: Tamás Ábrahám volt az egyik nemzetség feje, a
másiké Zsebők Mózes. Akkor még a jó kálvinistáknál meg volt az az ősi
szokás, hogy gyermekeiket az ó-testamentomi szent nevekre keresztelték.
Az Ábrahám és Mózes néven meg ne ütközzék senki. Az ő gyermekeik sem
kaptak más nevet. Nemzetes Tamás Ábrahám uram egyetlen leánya Rebeka
volt, nemzetes Zsebők Mózes uram egyetlen fia Benjamin volt. De a
faluban csak ugy hivták őket: Rebi és Béni.
A két gyermek jó szemmel nézett egymásra. Már a falusi iskolákban is
vonzódtak egymáshoz. Szivesen játszadoztak együtt. A Béni gyerek alig
volt tizenkét vagy tizenhárom éves, de már könnyebben esett lelkének, ha
mikor elment a Rebi mellett, ennek ingvállához hozzáérhetett a
dolmányaujja.
Azonban mit tud ahhoz a gyerekész, mit jelent az efféle vonzódás? A
Rebit jobban kedveli, mint más ember lányát. Egyik macska jobban tetszik
neki, mint a másik. Igy van a báránynyal is, a borjuval is, a csikóval
is. Ideig-óráig tart a különös érzés s azzal vége. Jön az élet!
A gyerek majd felnő. Vastermete kifeszül a suhanczkor zsinóros
dolmányából. Most még csak fokossal vagy ostorral jár, de nemsokára
puskát kap, kopója lesz, czifra vadásztarisznyára tesz szert és
sarkantyu is peng ünnepnapkor a csizmáján. Egy-két év eltelik s mennie
kell a királyi vadászatra. Járnia kell tehát erdőt, mezőt s fölvernie a
vadakat. Mire őt is kirendelik a király számára vadat ejteni: akkorra
szemét, kezét, inait biztossá kell tenni minden lövésre, minden
fáradságra. Igy kivánja a becsület. De a család tisztessége is. Nem
szabad megriadnia a farkastól se. Sőt ezt is föl kell keresnie még a
Halyag tetején is, még a Hárságy szakadékain és sötét völgyein is.
Ez az élet. Hogy jutna itt eszébe a Rebi lányka? Csak ugy jut eszébe,
mint más lányka. De még talán ugy se. Hiszen a gombási csárdás
leányával, a pápavári kocsmáros hugával, sőt még a herendi szöszke,
sovány sváb lányokkal is többször találkozik, mint a Tamás Rebivel.
Éjjel-nappal az erdőt bujja, a Rebi pedig otthon van az édesanyja
mellett.
Azután jön majd a község dolga s a vármegye dolga. Tisztujitás,
követválasztás, hosszu dőzsölő kirándulások, vásárok, torok, családi
ünnepek. Vámosra és a Balaton mellékére atyafilátogatások, szüretek
következnek össze-vissza egymásután. A fiatal deli legényt mindenütt
szivesen látják. Másutt is van, mindenütt van serdülő lányka, viruló
hajadon, jó szó, édes mosolygás, sóvárgó sziv – legényembernek kedves
mulatság.
Nagyon jól van, hogy igy van. Zsebők Mózes és Tamás Ábrahám uraimék ugy
sem tudnak összeférni. Gyerekeikből ugy se lehetnének e miatt
hitvestársak. Csak a saját bajukat szaporitanák, csak a két nemzetség
zenebonáját szitanák a gyerekek, ha egymásra komolyan gondolnának.
Senki se tudja megmagyarázni, miért oly idegen a két öreg egymáshoz. Jó
mód, jó egészség megvan mind a kettőnél. Becsület, tisztesség nem
hiányzik egyiknél se. Asszonyuk, lovuk, erszényük tökéletes rendben. A
főszolgabiró, ha kinéz a járásba, papramorgóra bekopogtat mindegyikhez.
Még a tekintetes alispán ur is szivesen fog velük kezet, barátságosan
elkérdezi az otthonvalók állapotját s jó kedvvel kivánja egészségükre a
tüsszentést. Az egyházi és községi tisztségekben is jártas mind a kettő,
sőt a királyi udvarhoz is elküldték már mind a kettőt, a mikor a vadbeli
hűbért a király asztalára el kellett szállitani.
Mi bajuk lehet tehát egymással? A ki ezt tudhatná, nincs olyan teremtett
lélek.
De mégis van. Ők maguk ketten jól tudják, hogy egymás mellett el nem
férnek. Nagy a világ, de kettőjük számára még se elég.
Már gyermekkorukban örökké viaskodtak. Játékban, jégen, erdőjáráson,
vadkörte-szedéskor örökké birkóztak. Ha egyik erősebb lett volna, mint a
másik: akkor semmi baj! De erejük, daczuk, szerencséjük mindig egyenlő
volt. Mindig keményen szaggatták egymást. Mindig teljes kifáradás lett a
vivódás vége, mindig azzal váltak el egymástól:
– Csak kerülj a kezembe még egyszer!
Pedig szülőik békében éltek egymással. Volt is dolga a nadrágszijnak
akkor, mikor tépett ruhával, dagadt fejjel, véres szemmel hazamentek. De
indulatukon a nadrágszij se tudott változtatni.
Szilajságuk nőttön-nőtt az idővel és korral. Bizonyára elpusztitották
volna egymást, ha közbe nem jön a a háborus világ. Nemes gyerek volt
mind a kettő, elmentek hát a királyné szavára a burkus ellen
inzurgensnek. Ott azután távol estek egymástól, elég bajuk volt a
burkussal is, nem estek egymáson keresztül.
Csakhogy jónak-rossznak egyaránt vége szakad. Még a háborunak is.
Vásározó emberek már előre hozták a hirét, hogy a két vitéz jön már
hazafelé, itthon is lesz nemsokára. Mi lesz akkor, ha a faluban megint
szemben találkoznak egymással? Ha indulatuk megint lángra lobban? Ha
csákó a fejükön, kard az oldalukon, vetélkedő gyilkos kedv a szivük
fenekén?
De az öregek se aludtak otthon. Mind a két legénynek megvolt már a
szivbelije. Az öregek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a
legényeket esküvőre, lakodalomra várják. Szép menyecske, okos asszony,
szerető hitves mellett majd csak megjön az eszük.
Ugy is lett.
Teltek az évek. Nagy tisztességeket ért el mindkettő. Élemedett, komoly
emberré vált Tamás Ábrahám is. Zsebők Mózes is. De azért ezentul se
barátkoztak egymással. Csak a kényszerüség hozta őket össze imitt-amott.
Határjáráson, királyi vadászaton, közönséges gyülésen, vagy idegen
áldomáson, de ilyenkor se szivesen intézték a szót egymáshoz.
Volt is erre némi okuk. Mert a sors ugy hozta magával, hogy az
öregbiró-választásnál mindig szembe kellett szállniok egymással. Két
pártra bomlott a nemesi közönség. Az egyik párt mindig Tamás Ábrahámot,
s a másik párt mindig Zsebők Mózest akarta diadalra juttatni.
Hét esztendőn keresztül mindig Zsebők Mózes lett az öregbiró. Igaz, hogy
Tamás Ábrahámot azután rendesen megválasztották vadászbirónak, de mégis
csak nagy keserüséggel járt az, hogy az öregbiróság mindig elröppent
előle. Pedig nem is igen vágyakozott talán utána. Hiszen a vadászbiróság
is nagy dolog. Az is többet ér a főszolgabiró méltóságánál is. De mégis
csak keserü boszuság az, hogy mindig az ő vetélkedő társának kell
győznie.
Egyszer azután nagyot változott a dolog.
A Rebi lány egyszerre csak felnőtt lány lett. Tegnap még senki se vette
észre, ma pedig mindenkinek elállt szeme-szája, a ki csak láthatta. De
olyan szép hajadon lett belőle, a milyen Szent-Gálon nincs több, de
talán még soha se is volt. A hol áll, a hol jár: illat van ott és
napsugár. Bolondja lett minden nemes legény. Még Vámosról is, még
Szent-István-Király-Szabadjáról és a többi nemesi községből is eljártak
csodájára az emberek.
Hanem az se lett volna ám épelméjü ember, a ki el tudta volna hinni,
hogy a Béni gyerek szivében csak egy pillanatra is elhalványult a Rebi
lány ragyogó képe. Szilaj, deli legény lett a Béni gyerek, járta is az
erdőt és a vidékbeli atyafiságot szakadatlan, volt is egy-két jó szava a
leányokhoz, a kikkel uton-utfélen találkozott véletlenül az atyafiak
társaságában, de azért szive szerint se nem látott, se nem hallott, se
nem ismert senkit, csak a Rebi lányt s abban is bizonyos volt, hogy a
leány is jó szivvel van iránta.
De akár tudtak, akár nem tudtak erről a nemes legények, nem törődtek
vele. Százan is bomlottak a leányka után. S összebeszéltek, fogadást
tettek, kezet fogtak arra, hogy a leánykának örömet szereznek. S bolond
észszel, pajkos indulattal azt gondolták ki, hogy Tamás Ábrahám uramat –
törik szakad – öreg birónak megválasztják. Habár a község jó rendje
megbomlik is, habár Zsebők Mózes uramat a guta környékezi is. Ezzel
bizonyosan örömére lesznek a Rebi lánynak.
Ha tudták volna: mi lesz ebből!
A nyolczadik esztendőben csakugyan Tamás Ábrahám lett az öregbiró.
Hiába! Az a száz dévaj legény csakugyan szavának állt.
Rettenetes baj származott ebből.
Az áldomást meg kellett tartani. Az ősi jó szokás ugy hozta magával. Az
áldomásnál első ember az uj biró. De ott kell lenni a tavalyi birónak
is. Zsebők Mózes el se maradt volna onnan a világért se. Ugy parancsolta
a tisztesség is, hogy ott legyen.
De nemcsak el nem maradt, hanem komor képpel, szilaj, daczos érzéssel,
keserü boszuval ott ivott a mulatók közt. Sőt talán többet is ivott,
mint a hogy szokása volt. Nem is határozta volna el magát, ha többet nem
iszik, arra a rettenetes szóra, a melyet ajkain kiejtett.
A mint egy pillanat alatt valamelyes csend támadt a mulatók közt,
megfogta a kupát, fölállott ültéből, intett a dudásnak és czimbalmosnak,
hogy hallgassanak. S kupáját magasra emelve, e szavakat ejté.
– Nemes atyámfiai, felebarátim! Én is fölemelem kupámat és szavamat biró
urunk, uj urunk egészségére. Kivánom Istentől: sokáig éltesse! De még
azt is kivánom, hogy uj urunk, biró urunk számára kötényt szerezzen be a
közönség, viselje azt is tisztességgel, mivelhogy ezentul a királyi
vadászok nemes köztársasága a kötény segitségével választja meg az ő
előljáróságát.
Tovább nem mondhatta. Nem is volt több szóra szükség. Mert a mikorra
beszédével odáig ért, már akkor minden tagjabiró ember fölállott s ki a
padokra, ki az asztalokra ugrált, de nem kupa, hanem fokos villogott a
kezükben.
Mert hát szó, a mi szó, most már mindenki porrá vált, a kik akkor,
százötven év előtt éltek és viaskodtak, most már ki lehet mondani az
igazságot. Az a szó nem volt okos szó Zsebők Mózes uramtól. Sőt nagy
bántás volt abban a szóban. Méltán gerjedt haragra a miatt a győzedelmes
tábor. Még az Isten házában is megriasztotta volna az embereket, nemcsak
az áldomásivásnál.
Igaz, a mi igaz. A Rebi leány csodálatos szépsége nélkül s a legénység
pajkos összebeszélése nélkül ugyan alig győzhetett volna Tamás Ábrahám
uram, de hát a lány szépsége végre Isten adománya s nem is nagy vétek.
Fölhányni azt nem illendő dolog. A legények dévajságáért pedig Tamás
Ábrahám uram csakugyan nem felelős. Hiszen előre nem is tudott róla.
Kötényt a szentgáli birónak!
Lehet-e ennél nagyobb sértés?
Igaz, hogy a kötény is tisztességes ruhadarab; asszonynak, leánynak jól
is illik, szükséges is, de férfinak csakugyan csufság. Nem is született
még olyan nemes ember a világon, a ki kötényt kötött volna valaha maga
elé. Jobb lett volna vakon születnie, semmint ezt megcselekedni. Csak a
herendi és bándi svábok viselnek kötényt, a kiket tizenöt-husz év előtt
telepitettek a vidékre a labancz uraságok, de hiszen a sváb nem is jön a
szentgáli nemes előtt emberszámba.
Isten a megmondhatója, mi lett volna a nagy förgetegből, ha néhány éltes
ember s kivált a Béni gyerek utjába nem áll a gyilkos indulatnak. Sok
vér folyik, sok koponya bezuzódik, sok sirás és átok támad utána
bizonyára. De a Béni gyerek odaállt az apja elé. Ugy állt ott, mint a
sudárfa a Halyag ormán. Két kezét leeresztette, de jobb kezében ott volt
a sulyos csákány. A kire talál sujtani, nem látja az többé a fölkelő
napot. De azért az okos szóval se késett el.
– Bátyáim, nemes atyafiak! A ki csak kis ujjal is hozzáér az én apámhoz:
halál fia. Egymás életét meg kell becsülnünk.
Azután odafordult Tamás Ábrahámhoz, a Rebi leány édes apjához és sokkal
csöndesebb hangon, csaknem kérő hangon azt mondotta neki:
– Kegyelmed, bátyám uram, elégedjék meg a mai napra a birósággal. Az én
apám felett győzedelmeskedett, de azért nekem nem fáj a kegyelmed
birósága.
De Tamás Ábrahám lelkében ott incselkedett már az ördög. A diadal mámora
s a bor mámora az ő elméjét is megzavarta. A kötény az ő indulatát is
lángra lobbantotta. A Béni gyerek szelid szava csak dühösebbé tette.
– Apádnak adj tanácsot, ne nekem. Mondd meg neki, hogy fattyujának lába
nyomát házam körül ne lássam többé.
Fattyu!
Az ős nemes család ivadéka, a deli, bátor legény csak fattyu! A ki nem
alábbvaló a Tamás nemzetségnél, s a ki sok emberöltő óta mindig elején
állott a nemességnek: azt fattyunak meri mondani élő ember! S áldomás
közben, az egész falu előtt, a hol együtt van a község szine-java!
De föl is ugrott e szóra Zsebők Mózes s egyenesen oda akart rohanni
Tamás Ábrahámhoz, a Béni gyerek azonban két vaskarjával átölelte.
– Bizzuk Istenre a döntést, édes apám, tudja kegyelmed, hogy annak az
embernek nincs fia, a kit szemre bírjak.
– No hát bizzuk!
Ezt már rekedt hangon mondta az öreg Zsebők. Láng és boszu volt már
minden csöpp vére. De azért nem ellenkezett, a mikor fia szelidséges
erőszakkal kihozta az áldomásivó nagy társaságból s elvezette haza,
nyugodalmas ősi hajlékába.
Tamás Ábrahámnak bizony nem volt fia. De mégis csak összetörte volna őt
az a Béni gyerek, ha az angyalok keltek volna is védelmére.
Hanem hát leánya volt, a szépséges Rebi lány. A kiért pedig életét is,
mennybeli üdvösségét is odaadta volna az a Béni gyerek.
De azért, a mit Isten elvégezett: meg kellett annak történni.
Tél volt már. Az uj esztendőtől alig néhány nap választott el. A hegyek
és erdők tele voltak hóval, de a mezőkön csak imitt-amott volt nyoma a
hónak.
Túl Herenden, túl a Horhi pusztán, a pataknak Halyag felé néző irányában
két férfi ballag fölfelé. Délután már az idő. Nincs nagy hideg. Tömött,
szürke hófelhők gomolyognak le a magas Bakonyból, a Kőröshegy és a
Hajszabarna tetejéről. Lassan fujdogál a déli szél is. Száz jel
bizonyitja, hogy esés lesz. Esteledik is nemsokára. Hova megy az a két
férfi? Ki az a két férfi?
A pataknak széles a völgye. Jobbról-balról magas domb a partja. Mind a
két domb kopár. Az egyik férfi az egyik dombon, a másik a másik dombon
ballag. Jól öltözött szentgáli nemes mind a kettő. Puska a vállukon, de
se kopó, se vadásztarisznya velük. Se el nem hagyják, se meg nem előzik
egymást. Ezek most nem vadra vadásznak.
Bizony nem. A két szentgáli biró ez. Az uj és a tavalyi. Tamás Ábrahám
és Zsebők Mózes. Ezek most egymásnak a szeme közé akarnak nézni.
Megállnak a forrás fölött. Puskalövésnyi távolság választja el őket. A
falvak messze. Élő ember nem láthatja őket. A mi majd történik, meg nem
tudja senki. Csak a forrás és az erdő. Ezek nem árulják el a titkot.
Zsebők Mózes leveszi válláról a puskát, megnézi, fölporozza s odakiált
átellenesének:
– Készen vagy?
Tamás Ábrahám is leveszi a válláról a puskát, ő is megnézi, ő is
fölporozza s aztán nyugodtan szól:
– Készen vagyok.
Két hatalmas durranás szólal bele a ködbe, a szürkületbe. A köd és a
szürkület elnyeli mind a kettőt.
Zsebők Mózes megtántorodott a lövésre. Valahol golyó találta. Leült
pihenni az avarra. De érezte, hogy gyöngül. Azt is érezte, hogy ruhája
nedves a vértől. Mit csináljon? Mi történt? Bágyadt volt már elméje is.
Körülnézett. Sötét volt már egészen. Haza kellene mennie, éjszakára kint
a Bakonyban nem maradhat. De véresen hogy mehetne haza? Nini, hát itt a
forrás. Abból egyet inni is lehet. Erőt is ad a viz.
Föl akart kelni. Nem tudott. De azért a domboldalon le tudott
vánszorogni a forráshoz. Mire odaért, oly sötét volt, mint a korom, mint
a pokol. De azért tapogatódzás közben észrevette, hogy a forrás oldalán
eleven ember fekszik. De hát eleven-e? Kezét homlokára tette s a homlok
meleg volt.
De ki lehet hát?
Elővette nagynehezen tűzszerszámát s elkezdett csiholni. Tizszer is
ütött a kovához, mig egyszer jól találta s egészséges szikra pattant. De
annak fényénél mégis meglátta, hogy az az ember senki más, mint Tamás
Ábrahám!
– Én uram teremtőm!
Még egyszer kezdett csiholni. Tamás Ábrahám bajuszán, a mint ott feküdt
a fűben, árvalányhaj pihéje feküdt. De az árvalányhaj pihéje meg nem
mozdult.
– Te már leszámoltál.
Nagynehezen átmászott a forrás másik oldalára. Nem kellett hosszu utat
tennie. A forrás nyilása nem sokkal nagyobb, mint egy nagy vasfazék.
Azért mászott oda, hogy a mikor sebét mossa, be ne föcskendezze a vizzel
a halottat.
Ereje azonban elfogyott már. Dolmányának ezüst gombjait nem tudta már
kigombolni. Érezte, hogy végéhez közeledik.
– Talán ha aludnám egyet.
Letette a fejét a forrás másik partjára s el is aludt nemsokára.
De nem is ébredt föl többé soha.
Elkezdett a hó esni. Egész éjjel, egész napon át szakadatlanul esett. A
két birót öles hó takarta el. Szebb temetésük a királyoknak sincs.
Másnap nem került elő a faluban se az uj biró, se a tavalyi. Harmadnapon
már a fél falu kereste őket. Veszprémben, Herenden, a malmoknál, a
Gombási csárdában s mindenütt a tisztásokon és a rengetegekben. Sehol
semmi nyomuk.
Jó késő tavaszszal, mikor a hó elment, akkor találták meg a juhászok.
Ott feküdtek szépen akkor is egymás közelében. Csak a forrás választotta
el őket. Mindegyik mellett fegyvere.
Se holt, se eleven nem volt a szegény jó Rebi lányka, a mikor édesapja
holttestét megpillantotta. Lábai megtántorodtak s ha a Béni gyerek ott
nincs, bizony lerogyik a pázsitra.
A Béni gyerek megfogta a kezét.
– Édes Rebi hugom!
Sok sürü népség állt ott köröskörül, de a lányka, mintha észre se vette
volna, odaborult a Béni gyerek karjára s ott zokogott csendesen sokáig.
A forrás most is megvan.
A szomoru eset óta a neve: Két biró kútja. Épen negyven éve lesz, a
mikor utoljára láttam. Magas hó volt akkor is partjain, de azért a
forrás környékén néhány arasztnyi távolságban a legszebb mezei virágok
nyiltak. Langyos a vize, a telet nem ereszti közel magához.