– Rákóczi korából. –
A nagy fejedelem hatalma elmult, a nagy hős emléke elhalványodott, a
nagy vértanu dicsőségéről nem volt szabad beszélni se. Szürke köd borult
a világra s a hazafi lelkekre. A fejedelem, a hős, a vértanu ott
nyugodott már a török nemzet fővárosában mélyen eltemetve. De
emlékezetét még mélyebbre temették el itthon az idők és a
viszontagságok. És az ingadozó hitü nemzedékek, a kik utána következtek.
Az irodalom s a mesék és dalok ábrándja se tartotta fenn dicsőségét. A
ki emlegette volna: keserü csapásnak nézett elébe. A paraszt a bőrét, a
nemes ember a fejét és a jószágát félthette. Még a törvény is ugy szólt
róla, mint pártütőről, veszedelmes, rossz emberről, a szabadságnak
ellenségéről.
Ezelőtt negyven-ötven esztendővel bizony kevés nyomát találtam én a
nagyközönségben az ő dicső emlékezetének. A hol, a merre mérhetlen
uradalmai feküdtek: csak ott emlékeztek rá néhányan. De azok is inkább
csak azért, hogy a mostani uraságok őseinek árulását emlegessék.
Túl a Dunán nem volt birtoka, itt még jobban elfeledték, mint a felső
Tisza partjain. De azért az én kis falumban mégis fönmaradt
emlékezetéből egy kis napsugár. Hadd csillanjon meg ez is nyájas olvasóm
előtt.
A faluvégen, a napkeleti oldalon, a harmadik utcza utolsó házát még ma
is ugy nevezik: a Durcsán-ház. A gazdája nevéről nevezik igy.
Kis gyerekkoromban még jól ismertem utolsó gazdáját. Durcsán Mihály volt
a neve. Volt is vele valami dolgunk. Apám, mikor mezőszentgyörgyi
birtokát kivette a zálogból 1838-ban, az ő házában vett bérbe egy kis
szobát és félkonyhát valamelyik számadója részére. Ő maga is gyakran
megfordult benne.
Rongyos kis házacska, a milyen a faluvégeken szokott lenni. Kopott
vályogfala, hámladozó meszelése, vihartépett, fésületlen nádteteje,
korhadt kútágasa, töredezett kútkámvája. Se kerités, se kapu, egy-két
busuló szederfa, embermagasságu bojtorján, laboda és sóslórom az
udvaron. A kémény teteje ledőlve, fekete a füsttől, ötven esztendeje nem
látott meszelőt.
Ilyen volt a ház.
De gazdája se volt sokkal különb.
Öreg legény, szürkülő hajjal. Kusza bajusz, kusza szakáll, csak a szél
rázza ki néha belőle a port és pelyhet. Előre hajtott fej, földre néző
éles szemek, lógó, sóvány termet, rongyos dolmány, melyen hetvenhétfelé
szakadva a fekete zsinór. Szótalan örökké.
Ilyen volt a gazda.
De csak akkor volt ilyen, a mikor józan volt. Az volt a szerencséje,
hogy ritkán volt józan. Mert a mit napszámmal, aratással s egyébként
keresett: azt bizony ő mind megitta. Egyéb öröme nem volt az életben.
Pedig hát nemes ember volt. Egykor hires, régi nemesség ivadéka. De a
végzet ugy rendelte, hogy vele örökre elpusztuljon a hires nemzetség. De
ő nem busult e fölött. Igy kell annak lenni. Ha a világ nem becsülte meg
a nemzetséget: eb ura a fakó, ő se becsüli meg a világot.
Nem is Durcsán volt az ő igazi neve.
Mestergerendáján irást őrzött. Háji-báji irka-firkák nyalábját. Volt
köztük kutyabőr is. Erre különösen vigyázott.
Egyszer megmutatta apámnak a kutyabőrt. Apám volt a mezőföldi nemesség
háznagya s a falubeli nemesség inspektora. Durcsán Mihály is egy
szavazat volt. Nagy küzdelmek, sürü gyüléskedések folytak 1848 előtt,
minden szavazatot meg kellett becsülni. Apám oldalán sok jó napot
töltött el Durcsán Mihály, volt hát bizalma hozzánk. Igy mutatta meg
egykor a kutyabőrt is. Igy néztem meg én is.
Nemesi levél volt, még pedig czimeres. A czimerre már nem emlékszem. Sas
volt-e benne vagy griff, medve vagy oroszlán, vagy egyéb fenevad:
elfeledtem. A lobogók szineit is elfeledtem. Csak arra emlékszem, hogy a
nemességszerző neve Mikhael Dywrsánszky volt. Régi levél, isten tudja,
melyik király idejéből. De akármilyen régen élt ez a nemességszerző ős:
Durcsán Mihály tisztán tudta a vele való összeköttetést s be tudta
bizonyitani a tőle való leszármazást.
De hogy lett hát a Dywrsánszkyból Durcsán?
Nagy történet ez. De éppen ez az a történet, mely elénk idézi Rákóczi
dicső korszakának egy kicsinyke részletét. Igaz, hogy nem éppen vidám
részletét, s nem is olyat, mely érdemes volna arra, hogy az ország
történetébe beleiktassuk.
Jőjjünk tisztába először is az irással.
A régi iródeákok néha dőre észszel irtak. A »Dy« például azt jelentette
náluk, a mit ma a »gy« betü jelent. Az »u« betüt pedig gyakran »w«
betüvel irták. Azt a nevet tehát igy kell olvasni: Gyursánszky. Hogy a
közbeszédben miként ejtik ki: megint más kérdés.
Egyik Durcsán Mihály a dicső fejedelemnek volt vitéz katonája. Ott járt
mindenütt, a hol ember kellett a gátra. A mi Durcsán Mihályunk százszor
is elbeszélte, hogy a mikor a cserencsétlen trencséni csatában dicső
fejedelmünkkel a lova egy vizmosásba zuhant, fejedelmünk megmenekülése
után este, kurucz Durcsán Mihály visszalopódzott a szakadékba, a lóról
levette a nyerget s lábairól leszedte az ezüst patkókat, nehogy azok az
ellenség kezébe kerüljenek s még a gyalázatos labanczhad ezzel is
eldicsekedjék.
A kurucz-ős tehát derék legény volt.
Minden Durcsán az elsőszülött fiát Mihályra kereszteltette. Ez a szokás
már apáról fiura szállt. Egyszer megkérdeztem: mi ennek az oka?
– Majd ha egyszer nagyot iszom: elbeszélem.
Az volt a szokása, hogy csak akkor beszélt, a mikor ittas volt. De nem
is kellett sokáig várakoznom.
– Hát annak az az oka, fiatal uracskám, hogy az se igaz Durcsán ám, a ki
még a temetőbe is nem a maga lován megy ki! A magunk lován jöttünk
Ázsiából, a magunk lován megyünk a mennyországba!
Igaz ez!
A halotthordó-készséget Szent Mihály lovának nevezik. Ezért kell hát
minden Durcsánt Mihálynak keresztelni!
Ily állapotban beszélte el egyszer nevének történetét is.
Kurucz Durcsán Mihály nem fogadta el a szatmári békekötést. Neki
semmiféle potentát nem parancsol. Kutyahitü emberek voltak azok, nem
igaz magyarok, a kik azt a gyalázatos törvényt hozták. Ő bizony hű
maradt fejedelméhez s dicső vezéréhez a halálig. Elkiséri őt Lengyelbe,
nagy Törökországba, tenger mellékére, örök bujdosásba. Vele él, vele
hal, soha el nem hagyja.
Csakhogy a dicső vezér elhagyta a világot, ezt a siralom völgyét s árván
hagyta jó kurucz vitézét.
Mit csináljon most Durcsán Mihály ott az idegenben?
Jó darabig busult, szomorkodott, tünődött, de azután mégis csak eszébe
jutott, hogy volt ő neki egykor szép hazája, édes szülője, tisztes
birtoka, szerelmes mátkája, talán megvan még vagy az egyik, vagy a
másik, talán várják is még haza, talán még nem is feledték el egészen.
Nagy kérdés.
Delelő napja már elmult, életének fordulója lefelé mutat már, három-négy
év innen-onnan s belebotlik a hatvanadik esztendőbe: mit keressen
otthon?
Ha egyebet nem: nyugodalmat. Fejét legalább ott hajtja le, a hol először
látta a napvilágot.
Hazajött.
Bizony nem igen várták. Mind elmult már, a kiket egykor szeretett s a
kik egykor szerették. Egy-két rokon, egy-két gyerekkori pajtás mégis
akadt s ezek mégis jó szóval, jó szivvel fogadták.
De mintha mégis várták volna. Földje avaron, háza pusztulóban, lábas
jószága semmi. Egyebe sem volt, csak pusztai galambja. Jókora sereg
odafészkelt elhagyott házába. Ezekből élt eleinte. S mégis mintha várták
volna.
De nem volt ebben köszönet.
Valami rosszlelkü, vagy éhes ember elárulta hazatértét. Elmondta a
királyi fiskusnak, hogy kurucz volt, pártütő volt, bujdosó volt s a
fejedelemhez hű volt annak haláláig. Se kegyelmet nem kapott, se hűséget
a királynak nem esküdött, mégis hazatért, pedig háza, kertje, szőleje,
földjei vannak nemes Veszprém vármegyében fekvő Mező-Szent-György
határában.
Napirenden voltak akkor az ilyen árulások. Az áruló kapta meg rendesen a
pártütő birtokát.
Hát hiszen az a birtok nem sokat ért. Csakhogy kurucz Durcsán Mihálynak
mégis az volt e földön mindene.
Egyszer csak megjelenik nála a királyi ember, a szolgabiró és az esküdt,
s nagy mennykő idézést a kezébe nyomnak. Idézik nemes Dywrsánszky
Mihályt a királyi törvény elé, mivelhogy hűtlenséget, ribilliót és
perduelliót elkövetni, idegen országban kóborolni, ő szentséges felsége
a király ellen összeesküdni, a hűtlen fejedelem és bűnös társai iránt
hűséggel viseltetni s ekként minden isteni és emberi törvényt lábbal
taposni nem átallott s vakmerőségét még ezideig meg nem bánta.
Megmagyarázzák neki az idézést s ő meghallgatja.
– Jól van, jól kedves uraim. Ott leszek a mondott napon, Szent András
havának 16-ik napján a törvény előtt. Magam leszek ott, senki más én
helyettem nem lészen ott.
Ott is lett, csakhogy egy kis kerülővel.
Volt ugyanis egy régi kurucz bajtársa egykor: nemes Gyurtsák Mihály Árva
megyéből. Egyenesen elment hozzá Váraljára. Ott ugyan nem találta, hanem
valahol Nyitrában vagy Nógrádban megtalálta s kért tőle atyafilevelet.
– Adj levelet, kenyeres pajtásom. Nem áhitom én se ökröd, se szamarad,
se szolgálóleányod, se semmiféle jószágod. Kutyahitü labanczok
zaklatnak, de más néven zaklatnak. Tudod, hogy Gyurtsák a nevem, azt is
tudod: igaz nemes vagyok. Vén sasok vagyunk mind a ketten. Atyádfia
vagyok, adj erről levelet, hadd verem ki a szemüket a te igazságoddal.
Gyurtsák Gergely adott atyafilevelet, nemes Árva vármegye meg is
hitelesitette s e levéllel kurucz Durcsán Mihály a birák urak előtt nagy
büszkén előállott:
– Máskor pedig nagyságos birák urak, királyi embernek épszemüt küldjenek
hozzám, ne világtalant, mert ime, én a nemes Gyurtsák Mihály vagyok, nem
pedig a Dywrsánszky Mihály.
Ez bizony igaz. A birák már duzzogtak kissé, de hát ők hibázták el a
dolgukat. A pört félre kellett tenni. Durcsán nyugodtan térhetett haza
rongyos házába, pusztai galambjaihoz.
Most már meg is házasodott. Deresedő fejjel, de hát a házasságba is be
kellett harapni valahára. A házasság nem testámentum, hogy utoljára
hagyjuk.
Hanem az ismeretlen, gonosz áruló nem nyugodott. Megint megmozditotta
ellene a veszedelmet.
Egyszer csak megint ott termett előtte a királyi ember a szolgabiróval
és az esküdttel, s megint nagy mennykő idézést nyomtak a kezébe. Most
már nem nemes Dywrsánszky Mihályt, hanem nemes Gyurtsák Mihályt idézték
a törvény elé.
– Ott leszek. Bizonyosan ott leszek!
Most már éppen nem engedhette, hogy a házat elvigyék feje fölött, a
feleségét sem hagyhatta szabad ég alatt.
Eszébe jutott, hogy volt ő neki egy másik jó kurucz pajtása is.
Gyurcsányi Pál volt a neve, valahonnan Tisza mellékéről való. Azt is
megtudta lassankint, hogy ez a királyné asszonynál, Mária Terézia
királynénál nagy kegyelembe jutott s megkapta tőle Silingyiát s ott
lakik tornyos várban.
De hát hol van az a Silingyia?
Valahol csak van. Dunán túl, Tiszán túl valahogy csak feltalálja. Volt
már hátas lova is. Előre!
Föltalálta. Szegeden, Makón, Aradon utbaigazitották. Valahol az isten
háta mögött Zaránd vármegyében, vagy hol feltalálta Silingyiát. Ott volt
a kastély is s benne ott volt szerencsére kurucz Gyurcsányi Pál is.
Csakhogy az már nem volt kurucz. Labancz volt az istenadta, pápistává is
lett, királyi tanácsosságra is érdemesnek találták. Vajjon lehet-e ezzel
boldogulni?
Lehetett.
Mindjárt megismerte Durcsánban egykoron való kenyeres pajtását. Mindjárt
megemlékezett arról is, hogy a nagyszombati csatában épen ő mentette meg
a bőrét egész csomó német kezéből. Ő nála nélkül most nem ülne
Silingyiában, tornyos várban.
Ő is engedett Durcsán Mihály kérésének, ő is adott atyafilevelet. Nem
ugyan a maga személyében, hanem kegyelemből tartott magánál egy
elárvult, vagyon nélkül való szegény öreg atyafit, – annak személyében.
Ő már nagy uraság volt, neki óvatosnak kellett lenni. Vett is kurucz
Durcsán Mihálytól jó levelet arról, hogy se neki, se maradékainak a
Gyurcsányi-nemzetség javaihoz semmiféle joguk, igényük és követelésük
nincs és soha nem is lehet, mivelhogy ősei ekkor, meg akkor,
mindenesetre valamikor, de mégis Krisztus urunk születése után minden
törvényes osztályt, sőt még leánynegyedet is bőségesen kivették, s ezért
ő elvállalja a szavatosságot ugy a maga, mint a mindkét nemü örökösei
részről minden ősi és szerzett és szerzendő javai erejéig.
Ez még nem volt elég. Most föl kellett keresni a jó Gyurtsák Gergelyt.
Utazott sárban-vizben, éjjel-nappal egy hónapig, mig föltalálta.
– Baj van kenyeres pajtásom. Nem vagyok én Gyurtsák Mihály, hanem
Gyurcsányi Mihály. Még utóbb valaki álorczásságot vethetne a szememre s
fejemet és jószágomat kérhetné. Magam felől nem aggódom, eb a ki a
világot bánja, de már feleségem is van, gyermekem is lesz, bajt nem
hagyhatok rájuk. Gyere jó pajtás, egyezzünk ki.
Kiegyeztek.
Durcsán Mihály elismerte, hogy ő se közelről, se távolról, semmiféle
atyafiságban és vérrokonságban nem áll a nemes Gyurtsák-nemzetséggel,
mivelhogy az ő igaz neve nemes Gyurcsányi Mihály. Viszont Gyurtsák
Gergely is elismerte, hogy ő az atyafi-levél kiadásakor tévedett, mivel
hogy éppen ott rágta ki az egér a kutyabőrt, a hol a nemzetség neve rá
volt föstve.
Együtt bementek a nyitrai káptalanba, ott közösen bevallották az
egyezséget s Durcsán Mihály nyomban kért is magának erről hiteles
igazolványt.
Ekként fölfegyverkezve ment most már kurucz Durcsán Mihály a királyi
törvény elé.
– Imhol birák urak, az igazságom. Nem nemes Gyurtsák Mihály, hanem nemes
Gyurcsányi Mihály vagyok én. Máskor ne világtalan csahost küldjenek
hozzám királyi embernek. Megmondtam már a multkor is, harmadéve!
A birák csak összenézik az irásokat, csóválják a fejüket, hümmögnek
egymásután. Szemmellátható igaza van a vén bolond kurucznak.
De a királyi ügyek igazgatója nem adja meg magát könnyedén.
– Hová tette kend Gyurcsák Mihályt, a ki itt volt harmadéve kendnek a
képében?
A vén kurucz előrerántotta tarisznyáját, s kivette belőle a nyitrai
székeskáptalan hiteles levelét. Alá volt irva mind a tizenkét kanonok s
rajta volt a nagy pöcsét.
– Akkor is én voltam, a ki voltam, csak az irásban volt a hiba. Imhol!
Átadta a levelét. A melyből nyomban megbizonyosodott mindenki, hogy a
hiba a sok háborus időben s a sok éhes egérben van. Azt pedig már a
birák urak jól tudták, hogy a háboru elpusztitja, az egér megrágja a
szegény ember igazságát.
Büszkén jött haza kurucz Durcsán Mihály. Megint csak hátrakötötte a
fiskus sarkát. Most már nemcsak a pusztai galambokat találta itthon,
hanem az asszony mellett egészséges gyereket is.
Még most se nyugodott meg az áruló. Még most is fölfegyverezte ellene az
éhszomjas királyi fiskust. Jó későre ugyan, megint csak törvénybe
idézték.
De most már könnyü dolga volt.
A faluban, a vármegyében se tudták már, mi volt valaha igazi neve. A
népnek az a természete, hogy mindig rövidebben, mindig simábban mondja
ki az ember nevét. A szomszédos Dégh faluban Festőnek hivják az
uraságot, holott az apját még Festeticsnek, az öregapját Fersteticsnek
nevezték. A Szentesi-családról ma már senki se tud semmit, csak a
Szente-családot ismeri mindenki. Az Egerfarmosi takácsból Farmos takács
lett. A Birbó kőmüves agyonütné, a ki őt Birnbaumnak hivná, holott az
apjának még ez volt a becsületes neve.
Igy járt a vén kurucz is. Gyermekkorában talán Gyursánszkynak nevezték
ősi nevén. A hogy a bujdosásból hazajött: hol Gyurcsányi, hol Gyurtsák,
hol Gyurtsán volt a neve. A kinek a hogy tetszett. Neki magának ugyan
mindegy volt. De végre, a hogy a szilaj csikó sem ficzánkol örökké,
hanem megáll valahol: azonképpen megállapodtak az ő nevében is. Se
egyik, se másik: Durcsán Mihály az igazi neve.
Igy irták be a vármegyei nemesek lajstromába. Igy vett részt a
gyüléseken, tisztujitásokon, követválasztásokon. Igy pörlekedett, igy
tanuskodott, a gyerekeit is igy vezették az anyakönyvbe.
Száz igazságot adott neki a vármegye, hogy ő az igazi, a valóságos, a
kétségbevonhatatlan nemes Durcsán Mihály. A ki ez ellen szót merne
emelni: az lárvátus, kaumniátor vagy vértagadó. A királyi tábla emberei
mind leszédültek a székről, mikor az ő sok nagy igazságait megértették.
Dehogy mert ellene pisszenni a hatalmas fiskus.
Száz esztendeig élt a vén kurucz. Öregapám még ismerhette őt
gyermekkorában.
Nos, hát ennek volt utóda az a Durcsán Mihály, a kit én ismertem kis
gyermekkoromban. S ezt a történetet beszélte el, a mikor felöntött a
garatra.
De ha legyőzte már a bor, ha elfogta a mámor: még furcsább dolgokat is
beszélt. Nem is beszélt, hanem csak motyogott. Hol dalolva, hol fogait
csikorgatva, hol csak ugy suttogva.
– Kutyahitü labancz!… Kifeszitem én még a te bőröd… Hazajön még a mi
nagyságos fejedelmünk… Nincs olyan messze innen a tenger partja nagy
Törökországban… Leszek én még ur egyszer ezen a világon!… Az én szavam
higyjétek, ne a labanczét!
Bolondság volt ez. Csak ittas ember szólhatott igy. Nem is adtak az
emberek semmit rá.