Egy férfiut temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva
ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy
táborban küzdöttem sokáig a közélet mezején s kivel sok jó órát
töltöttem el a nemes férfimulatság élvei között.
Hire, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével,
de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes
család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas
állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig
alispánja, országgyülési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt
is.
Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel
jelzett sirban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A
kereszt elkorhad, a sirhalmot eltapossák, koszorut nem tesz rá, virágot
nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végkép, és azok
felejtik el legtökéletesebben, a kik egykor szerették és becsülték.
Halálát nem adták tudtul a nagy világnak. Halotthirdetést nem küldtek
szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én
magam is csak egy vidéki hirlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy
egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még ez a hirlap is
csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.
Mert e férfiu elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre
elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületet megmenteni nem
lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt
méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől
megmerevül a sziv, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége.
Kétségbeesésében megszerezte azt a port s azon a poron megszerezte a
halált.
Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledték
mindazok, kik neki jó emberei valának? Miért visz el képzeletem a sirra,
hogy megtiporjam annak porát s miért emlékezem vissza életére, hogy
annak irtóztató bukását fölidézzem?
Bizony nem könnyelmü kiváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat.
Hanem szomoru igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani
a nemzetnek s melyeken okulni kellene a nemzedékünknek. A hogy ez az egy
ember elpusztult: ugy pusztultak el harmincz év alatt százan és ezeren
és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be
a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.
Ám járja be valaki országunk vármegyéit s városról-városra,
faluról-falura kérdezze meg: hova tünt el az a faj, mely megalkotta
Verbőczy nemzetét s mely ezer éven át vészben, viharban, keserü
küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor s fentartotta
mindig ezt a hont?
Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: im azt a földet
járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok
neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem
mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei
regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsen többé. A föld
idegené, uj emberé, s a ki igaz örökségként birhatná e földet, az rég
kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagy világban. Nem uraik többé
önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzuzta őket a
haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.
Más faj állott a kihalt helyére, – igy zeng búsan a rég elmult kor rég
elmult dicsőségének lantosa.
De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni
uj embereknek?
Miért rokkant össze a régi faj a demokráczia sulya alatt, melyet ő maga
önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a
történelmi nemzet, melynek a demokráczia szabad levegőjén el kellett
sorvadni?
Iszonyu kérdések ezek, melyekre szomoru a felelet.
Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a
sok közül s szomoru élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.
Uri házban nevelkedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az
életnek mindennapi kenyér-küzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi
társadalom légköre vette őt körül s annak erényei s bűnei tapadtak
lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az
apai hajlék körül, melyről azt hivé, hogy annak szolgálat a kötelessége,
neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a
rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában s rendelkeztek
vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az
önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek,
minden élvezetnek örökké kell tartani s örökségképen ő reá kell annak
szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről-nemzedékre.
A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyitványait, melyekre
szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak
jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó nagy munka nélkül is
megnyerték azt a levelet, melyben meg volt irva, hogy ők jognak és
alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé
gazdagok.
Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai
gazdagsága birtokukban lett volna is: a munkásság szeretetét, az erények
legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem
szerezheték. A kire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül: az
bizton számithatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel s nem ő
azt. Gyakran ki sem kerülheté.
Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt
alkalmas őt kigyógyitani. A nemzeti ujjászületés nagy kora csak uj, noha
nemes ábránddal szaporitá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem
törlé el.
Hazament a husz-huszonkét éves ifju végezve és tudva mindent, a mire az
öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztujitás közhivatalra
emelte őt.
Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e fáradozott-e érte,
hogy képességét bebizonyitsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis
dicsőséggel, ünnepélylyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket
jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg
mást, mint az ifjunak nevét s a rá háramló szép vagyon köztudatát.
Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, egyéni vak előnyök, de
nem erények.
Az ifju józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmü volt. A tömjén nem
szédité el, de odáig fölemelkedni nem jutott eszébe, hogy a midőn
kilépett a közélet porondjára, megkészitette volna életének és sorsának
üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban,
munkaszeretetben s mit követelhet ő az élettől hivatalban,
kitüntetésben, élvezetben?
Az ifju elfogadta a hivatalt és kitüntetést s élvezé a jelent. A hivatal
kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya,
vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: ime ezek tölték ki a napok és
órák ürességét.
Mert a nemes és gazdag ifjut senki se tanitá arra, hogy a hivataltól
maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi
társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy
legalább igen kevés embernek jutott eszébe.
Az élet minden nagy előnyeért az ifju nem adott mást cserébe, mint
igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetreméltó
egyéniséget. Hogy is lehetett volna rossz lelkü az az ifju, kihez
születésétől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak
szeszélye?
Mindenki szerette az ifjut, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy
közszeretet is ártalmára volt. Elragadozta önönmagától s neki sohase
engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti
mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelid, de örökös élvei miatt
még családalapitásra se jutott ideje.
Jött a forradalom s vele a keserü harcz. A fegyver csattogásai közt
nemcsak a muzsák hallgatnak el, hanem a demokracziának szelid, házi
erkölcsei is: a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése,
a jövendőre való számitás okossága.
Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem
volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak
minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett forditani. Rokonok és
jó barátok és busuló hazafiak seregesen látogatták az ifjut, a ki
azonban már élemedett férfiuvá vált.
Jött 1861 s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők
közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes
állást adott a férfiunak – pár hónapig. A nap ismét elbujt a felhők alá.
Egy szép reggelen, a mindig szigoru becsületességü férfiu számitást
csinált és látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi, mint a
mennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem
maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.
Csak a hazának és a mindennapi megélhetésnek.
Azt hitte: tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és
szent összeesküvésnek, mely forradalom utján akarta szabaddá tenni a
hazát.
S midőn ez sikertelen volt: a mindennapi megélhetés kötelessége
hivatalra kényszerité. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bizott
benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a
birói széknek, országgyülési képviselője egy kerületnek. Utóbb
törvényszéki elnökké tette őt a király.
Előhaladott korral hanyatlott már a férfiu testben, lélekben egyaránt,
de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társaskörök nem
bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok,
gazdag rokonok és jóbarátok csak ugy környékezék, mint a mikor még
megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelmüen hurczolák magukkal s ő
könnyelmüen engedé magát hurczoltatni.
Ám a demokrata-kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom
élveinek vendéglői számláit kifizetni. Egy szép napon kitünt, hogy a
férfiu kezére hitre bizott közpénzek nagy összege elveszett.
A rokonok és jó barátok nyomban helyretették ugyan a hiányzó
közpénzeket, de ő szétfoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott.
Barátai azt hitték: golyót röpit agyán keresztül. S megvetették s többé
nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.
Ő pedig még meg akarta kisérleni az életet s a munkát, hogy jólelkü
hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn kisérletének hiuságáról
meggyőződött: reggel halva találták ágyában.
Kézsmárky Józsefnek hivták. Az ő élettörténetét vázolom e sorokban. Az
övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem
tudták kibékiteni a demokrata uj korszak erényeivel és kötelességeivel.
Most már ott pihen a berhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy
sirnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét
együtt kellett oda eltemetni.
Szivem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserü érzete, midőn megtudtam
szomoru esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála
kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.
S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez
a munka; – s a legmagasabb erény a munkaszeretet.