De még egy dolgot előbb el kellett végezni.
Huszár János mentségére még mindig nem volt egyéb bizonyság, mint
Standár Pirót. De ez is csak lókötő. A kocsmáros mindent tagadott. Az
öreg Mózsára nem lehetett számitani. Régen eltemették azt már, mire a
pest-vármegyei törvényszék megtartja a tárgyalást.
Tudni kell azt, mit csinál a biróság, ha azt állitják előtte, hogy
tévedett, hogy teljesen ártatlan embernek okozott rettentő szenvedéseket
s hogy Huszár már négy évet el is töltött vasban.
Először is a biróság ezt el nem hiszi. A hatalom és a bölcseség nem
tévedhet. Hogy a nap nyugaton keljen, keleten nyugodjék: ez ugyan bolond
eset lenne. De még ez is előbb megtörténhetik, semmint a biróságok
tévedjenek.
Ha Standár Pirót magára veszi a bűnt: ebből sehogyse az következik, hogy
Huszár ártatlan. Ebből csak az következik, hogy Standár is bűnös. Jusson
tehát oda, a hol Huszár van. Vasba, börtönbe.
Igy lesz az!
Ha azonban a biróság kénytelen belátni, hogy csakugyan tévedett: akkor
meg egyáltalán nem szabad neki a tévedést kiigazitani.
Mi a biróság?
Az égben is van hatalom, a ki elitél vagy fölment, a földön is. Az égi
biróság neve isten, a földi isten neve biróság. A biróság az igazság
őrizője és fentartója. Az állam tekintélyét, becsületét, méltóságát ő
képviseli. Az ember jogait ő biztositja. A társadalom nyugalmát ő tartja
fenn. Nála nélkül önzés, szenvedély, gonosz indulat, erőszak, ármány,
fondorkodás uralkodnék a világon s az emberek egymást falnák föl, mint a
férgek a mocsárban s mint a fenevadak az erdőben. A biróság
csalhatatlan.
Olyan dolgot meg nem szabad tudni a lókötőknek és mindenféle duhajoknak,
betyároknak, hogy a biróság is tévedhet.
Az egyes ember hadd szenvedjen. Egy ember nem a világ. A világ rendjének
összeomlani nem szabad. Pedig az történik, ha napvilágra jönne, hogy a
biróság is tévedhet.
Mit szólna ehhez például Dabasi Huszár János? Bizonyosan igy beszélne:
– Én a laczházi lovakat nem loptam, mégis vasban ülök már négy esztendő
óta. De ha loptam volna is: az csak két görhes ló. A kárvallott vesz
helyette másikat. Haragszik érte, de egész életén át nem szenved miatta.
Elfelejti, hajaszála se görbül meg miatta. De mit vett el tőlem a
biróság? Szabadságomat, nőmet, gyermekemet, vagyonom nagy részét,
becsületemet egészen, egész életem sok nagy kincsét. Pedig én csak
szegény, esendő, tanulatlan paraszt vagyok, a biróság pedig vagyonos,
tanult, tekintélyes nagy urak serege. S ime én hordom a vasat azért a
lóért, a melyet nem loptam el, az urak, a biró urak pedig élik világukat
szabadon, becsületben, ragyogásban!
Igy beszélhetne a tanulatlan paraszt. Mivelhogy ő a világ rendjének
fontosságát nem ismeri.
Ennek pedig utját kell állani. Azért nincs helye a perujitásnak, Huszár
János szabadulásának.
Tudtam én, hogy nem minden biró gondolkodik igy, de azt is tudtam, hogy
igy gondolkodnak sokan. Huszár János szabadulásának utját tehát jól meg
kellett csinálnom.
Átirtam minden vármegyéhez s elküldtem a lóleveleket. Nyomozzák ki
egyenként, a lólevelek kiknek kezén mentek keresztül s miként jutottak
Kovács Ádám Ferencz kezére?
Nyolcz vagy tiz vármegyéből hetvennégy lólevélről csakhamar eljöttek
hozzám a jelentések. Ezekből kitünt, hogy a levelek egy részét
katonalószállitóktól, más részét maguktól a lótulajdonosoktól szerezte a
kocsmáros.
Bejön a falusi kisgazda lovával a vásárra. Van levele minden lováról.
Egy levél ára otthon a jegyzőnél tizenöt-husz krajczár. Lovait nem tudta
eladni, tehát nem kellett a levél. Akadt azonban egy becsületes bolond
ember Fehérváron, a ki megvette a levelet ötven krajczáron. Ugyan mit
csinálhat vele? A kisgazdának jól esik a pénz. Hiszen ha megint szüksége
lesz a levélre, megint kap a jegyzőtől tizenöt krajczárért.
Az a becsületes bolond ember a kocsmáros volt. A ki azután a lopott
lovakra illő lólevelet öt forintjával adogatta el. Ezenfelül a lókötők
is odaszoktak kocsmájába. A betyár pedig, ha dolga sikerül, jó kedvében
hatszorosan költ.
Most már sietve megujitottam Dabasi Huszár János pörét s az ujitó
keresetlevelet nyomban átküldtem Pest vármegyéhez.
Csakugyan kiszabadult hamarosan. Az utolsó három évi vastól megmenekült.
Sehogy se ment a fejébe, hogy egy idegen, messze vármegyéből való
fiskus, a ki őt sohase látta, ennyit dolgozzon ő érte. Háláját be akarta
bizonyitani. A következő év őszén lakásomon porlepte ismeretlen
parasztember keresett fel. Látszott, messze utról jött. Hálálkodott vég
nélkül. Utóbb csak előállott azzal is, hogy hozott nekem egy kis
ajándékot, fogadjam el.
Begörgetett szobámba egy óriási fehér tököt. Két bécsi mázsát nyomott.
Rá volt vésve és forradva ez a három szó: Dabasi Huszár János.
* * *
A vén Kiliti Mózsa egész héten át folytatta nálam többé-kevésbbé érdemes
leleplezéseit. A régi betyárélet titkaiból; a csikósok, kanászok,
juhászok benső életéből s a különböző vármegyék börtöneinek rejtélyeiből
ezer meg ezer alakot és részletet tárt fel előttem. Népéletet,
korrajzot, regényeket lehetne azokból irni. Nem egy országos népdal
eredetét tőle tudtam meg. A katonai statáriumok hajmeresztő
kivégzéseiből nem egy ártatlan ember halálát mesélte el nekem.
Sok ügyben meginditottam a vizsgálatot. Tenger Horváth János ügyét magam
elintéztem, sok ügyet az illetékes vármegyékhez szétosztottam. Még
évekig is vesződtek Mózsa titkaival.
Ugy kisérletként olyan esetben is nyomoztam, a melyből már nem is
lehetett bűnügyet csinálni. Például a Serege Miska szomoru esetét is
kinyomoztam csak azért, vajjon igazat beszél-e az öreg Mózsa.
Serege Miska derék szép legény volt valahol Somogyban a Sió partján.
Volt már derék szép mátkája is.
Két legénytársával csárdában bajba keveredett. Azok is kacsintgattak az
ő mátkájára. Két legénytársa a csárdában fokossal beszaggatta a fejét.
Elesett az ütésekre, de megint fölkelt s tántorogva elindult hazafelé.
Kocsmáros, kocsmárosné, tiz tanu látta, hogy elindult. A vére folyt
ugyan, de mikor az ajtón kilépett, tisztességesen még jóéjszakát is
kivánt az ott maradóknak.
Többé sohase látta senki. Eltünt örökre.
A két legényt faggatták kissé, de ők bebizonyitották, hogy Serege Miska
épen szépen a maga lábán ment el s ők még ott maradtak hajnalig.
Eltüntéről semmit se tudnak.
Az öreg Kiliti igy folytatta:
– Pedig, tekintetes uram, tudtak. A mint hazafelé ballagtak, az
erdőszélben belebotlottak szegény Serege Miska holttestébe. Meghalt az
uton, már hideg is volt a teste. A két legény tanakodott: mit csináljon.
Ha a holttest napvilágra kerül: kinos rabság lesz a sorsuk, ők ütötték
agyon. Nehéz gondolatjuk támadt. Fölnyalábolták a holttestet, levitték a
Sióba s a város-hidvégi hid lábához nyakát, kezét, lábát erős kötéllel
odakötötték. Ott nem keresi senki, ott halász se jár, ott sohase apad ki
a viz se. Ott van most is több mint husz esztendő óta!
Serege Miska mátkájára azon túl is hiába kacsintgatott a két legény. A
lány azt mondta.
– Addig szóba nem állok veletek, a mig szegény Miskáról hirt nem hoztok.
Szavát állta. Most is él a lány. Most is sokszor visszagondol örökre
eltünt vőlegényére.
A hidvégi hid lábát nyomban megvizsgáltattam. Bizony megtalálták ott
szegény Serege Miska sárguló csontjait.
Sokáig tünődtem: hirt adjak-e mátkájának?
Nem adtam. Minek szaggassam föl a szivnek behegedt sebeit? Hadd higyje,
hadd remélje szegény lányka, hogy valaha még visszajő elbujdosott
vőlegénye.
* * *
Egy hét mulva eljött az öreg Kiliti Mózsa Mihályért fia. Haza
bocsátottam az öreget. Csak épen hogy hazaért, rögtön ágynak esett s
néhány nap mulva meg is halt.
Jól sejtette. Más törvénybe hivták. A nemes vármegyénél csakugyan nem
kellett többé törvényt állani.