Harminczöt-harminczhat év előtt történt ez a dolog. A mióta az öreg
Mózsa nekem Dabasi Huszár János esetét elbeszélte. Azóta százszor
eszembe jutott s nem egyszer gondolkodtam részletein.
Lelkiismeret és itélőtehetség az egyik mérő serpenyő az itéletmondó biró
lelkében. A másik az elkövetett bűnös tett, a terhelő bizonyitékok sulya
s a véletlen körülmények sajátságos találkozása. A melyek együtt Dabasi
Huszár János vállaira nehezkedtek.
Sokszor föltettem a kérdést magamban, ha én vagyok az itélő biró: vajjon
a mérleg melyik serpenyője billent volna le? Az-e, a melyik fölment,
vagy az, a melyik lesujt? Vajjon elitéltem volna-e én is Huszár Jánost?
Váltig tagadta a bűnös voltát. Közvetlen bizonyság nem is volt arra,
hogy csakugyan ő lopta el a két lovat. De a körülmények szerint okosan,
jó lélekkel s teljes alapossággal lehetett következtetni, hogy a bűnös ő
volt s más nem lehetett.
A társadalomnak megvan a maga rendje. Jó-e, rossz-e az a rend, mindegy.
Megvan. Az a rend parancsolja, hogy a bűnt büntetni kell. A lólopás bűn.
Más el nem követhette, mint Dabasi Huszár János. Emberi észszel másra
még csak gondolni se lehetett.
Tünődésem mindig azzal végződött, hogy valószinü, hogy én magam is
elitéltem volna.
Pedig nemes Pest vármegye törvényszéke tévedett. Ártatlanul itélte el
Dabasi Huszár Jánost. Tévedtem volna magam is.
Ime az eset, a melyet Kiliti Mózsa Mihály egyebek közt elbeszélt. Ezzel
végezte szavait:
– Lássa, tekintetes uram! Dabasi Huszár János azokat a lovakat csakugyan
attól a Standár Pirót Istvántól vette. Igaz árban vette. Mint igaz
jószágot nyilt országos vásárban igaz pénzen vette. Az áldomást is
csakugyan Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a vásár napján ittuk meg.
Magam is ott voltam, magam is ittam és saját két szememmel láttam ott az
embereket.
– De hát, Mózsa, miért nem mondta meg ezt, a mikor a szolgabiró
kérdezte?
– Még akkor nem tudtam igazán az esetet. Csak később tudtam meg Kovács
Ádám Ferencztől. Tehát akkor még sem tudtam tisztán, hova vágok azzal,
ha megvallom, a mit kérdeztek tőlem.
– Jó, jó, de ez isten ellen való nagy vétek volt. Kend hamis tanuságot
tett s ime, ártatlan ember, a mint kend mondja, már négy esztendő óta
szenved e miatt. Hogy viselheti el ezt a lelkén?
Nem sokáig késett a felelettel:
– Hát hiszen azért mondom el a dolgot, hogy könnyitsek a lelkemen. S
azután nem is egészen ugy van a dolog, a hogy tekintetes uram gondolja.
Lám, a szolgabiró nem mondta meg, mirevaló lesz a vallomásom. Azt se
mondta, Huszárt szoritja-e a törvény vagy Pirótot. Nekem se ingem, se
gallérom egyik se. Csak az a szent, hogy magamféle embernek senkit bajba
keverni nem szabad. Tudtam is én, melyiknek van oka félni a törvénytől.
Ha beszélek; egyiket agyonütöm a szavammal. Ha nem beszélek:
megmenekülhet mind a kettő. Minek ártsam magam az ügybe előre? Hiszen
majd meghí a törvényszék a tárgyalásra, ott azután, ha előbb körülnézek,
majd eldöntöm az igazságot.
Elég jól beszélt az öreg, de egészen még sem hittem el minden szavát.
Hogy jóhiszemben beszélt: a fölött nem kételkedtem. Hiszen szabadulni
akart, halálára készült; miért akart volna engem félrevezetni, a mikor
se haszna, se kára nem lehetett, akármit közöl velem.
Somogy-vármegyei öreg paraszt. Pesthez messze van. Nem is járkál Pestre.
A vármegye minden nap öt-hat ügyet tárgyal. Minden ügynek, a
Huszár-ügynek is száz részlete, sok apró és nagy titka, melyről csak a
tárgyaláson feslik le a kéreg. Vajjon a somogyi öreg paraszt honnan
tudta volna meg hitelesen a törvényszéki tárgyalás részleteit?
Ezért kételkedtem szavaiban.
Mindamellett haladéktalanul intézkedtem, hogy a dolgok belső igazságát
kipuhatoljam.
Az öreg Mózsa szerint Standár Pirót volt a bűnös ember. Ő volt a lókötő
vagy az orgazda, mert ő adta el a lopott lovakat Huszárnak. A kocsmáros
és felesége, valamint az öreg Mózsa is csak hamis tanu volt.
Csakhogy négy esztendő mulva Pirót bűnét napvilágra hozni nehéz. Csaknem
lehetetlen. Maga is, czinkostársai is ugy eltagadnak mindent, hogy
szinte nevetnek rajta az emberek. S azután négy esztendő alatt a nyomok
ily esetben maguktól is el szoktak enyészni.
A kocsmárost épen nem lehet szóra birni. Ha akkor hevenyében is oly
nyugodtan és tökéletesen kimentette magát ő is, a felesége is: mit
várjak akkor négy esztendő mulva.
A lópasszus kérdésében akadtam föl. Kétségtelen volt előttem, hogy a
fonál egyik vége a lólevél.
Ez pedig különös rejtély.
Mózsa beszéde szerint a lopott lovat is, de a két passzust is Standár
Pirót adta Huszár kezébe. De hát hol vette őket?
Két idegen passzus: mindegyik más lóra. Az egyik Somogyból, a másik
Sopronból. Hogy kerülhetett a Standár Pirót kezébe?
Huszár János azt vallotta, hogy a lóleveleket az áldomás közben Kovács
kocsmájában adta át Standár Pirót.
– De hát miért ott?
A szokás nem ez. A szokás az, hogy a vevő ott kint a vásárban kifizeti a
ló árát, az eladó pedig ugyanakkor átadja a vevő kezébe a kötőféket a
lóval együtt s a passzust. Passzusnak kell lenni. Ha van: a
dolmányzsebben van. Onnan kivenni és átadni pillanat dolga.
Még se ott adta át Standár, hanem a kocsmában. Még pedig, a mint Huszár
mondja, a kocsmáros szemeláttára. Ily módon hát a kocsmáros tudott a
passzusátadásról.
Az is lehet, hogy a korcsmárosnál volt a passzus. Sőt csaknem
bizonyosnak lehet tartani, hogy épen ő nála volt. Ha nem nála lett
volna, akkor Standár átadhatta volna a vásártéren is. Vásáros ember ok
nélkül a szokástól el nem tér.
De ha már idáig vagyunk: tovább is kell gondolnunk.
Ha Mózsa igazat beszél, akkor Standár Pirót lókötő vagy orgazda. A
kocsmáros kétségtelenül tudja ezt. S a lókötő és orgazda mégis nála
tartja a passzust s ő a lókötő és orgazda számára magánál tartogatja a
passzust.
Mi ez?
Ha ez igaz: akkor a kocsmáros a lókötő és orgazda czinkostársa. Akkor ő
is bűnös ember. Akkor világos: miért tett ő Huszár ügyében hamis
tanuságot. Meg kellett védelmeznie Standár Pirótot, az ő czinkostársát.
Hadd essék el Huszár. Ez idegen, ezt nem ismeri, ez nem társa.
Az a passzus kérdése másként is érdekes.
Az a laczházi két lopott ló nem akkor került Fehérvárra, a mikor az a
két passzus. A ló csak ama bizonyos bertalani vásár előtt tiz-tizenkét
nappal kerülhetett oda, holott a két passzus azelőtt több mint félévvel.
Mit ér a passzus ló nélkül?
Semmit.
Falusi paraszt az utczán sem veszi fel, ha megtalálja. Hiszen semmire
sem használhatja. Senki se ád érte semmit. Ha fölveszi is, megnézi is,
megint eldobja. De a lókötőnek ér valamit. Gyakran sokat is ér. Lopott
lóval nem adnak passzust, de ha a tolvaj könnyüszerrel olyan passzushoz
jut, mely a lopott lónak megfelel, akkor már ezzel bátran mehet
vásározni.
A két passzus Fehérváron akadt meg utoljára, nem az árpási pusztán. Ámde
Fehérváron nem Standár Pirót István lakik, hanem Kovács Ádám Ferencz.
Valószinü, hogy a két passzus az ő kezébe kerül először. Csak azután
Pirótéba és Huszáréba.
De ne tünődjünk tovább. Hiszen könnyüszerrel bizonyosságra juthatunk.
Ha lókötő passzusa akkor ott lehetett a kocsmárosnál; az esetben most is
lehet ott. Ha igazi czinkos: lesz is nála most is. Lepjük meg hát.
Tartsunk nála házmotozást. Majd meglássuk, mi sül ki belőle.