Kovács Ádám Ferencz csakugyan kocsmáros volt Székesfehérváron.
Ugynevezett kis kocsmája volt valahol a nagy vásártér közelében. Vastag,
termetes alak, széles jó magyar arcz; – akármelyik káptalanbeli urnak jó
lett volna az arcza, ha vastag bajuszát simára levágja. Semmi rossz
indulat nem látszott az arczon. Ellenben csak ugy tündöklött róla, hogy
ő biztos minden ő dolgában s rendben van szénája tökéletesen.
Volt felesége is. Szintén termetes, jóképü, barnabőrü asszony. Ugy
pergett a nyelve, mint a kerepő. Ebben különbözött férjétől, a ki meg
szűk beszédü volt. Egyébként se félt semmitől.
Meghallgatják Kovács Ádám Ferenczet. Mit tud a laczházi lovakról, Dabasi
Huszár Jánosról, Standár Pirót Istvánról, áldomásról, bertalani vásárról
s a többi mindenféle dologról.
Hát bizony nem tud ő semmit. Az igaz, hogy Bertalan-napi vásár szokott
lenni Fehérváron, megvolt most legutóbb is, látásból ismeri ugyan
Standár Pirótot is, Kiliti Mózsát is, de Dabasi Huszár Jánosnak soha
hirét se hallotta. Az ő kocsmája arravaló, hogy ott vásár napján is, más
napon is igyanak az emberek. Áldomást is ittak a vásár napján is, de a
maga ételét-italát kifizette mindenki, igy hát ő nem irta fel, hogy kik
áldomásoztak. De az mégis bizonyos, hogy a kérdezett emberek azt ő nála
nem cselekedték.
Összevágott ezzel a beszéddel a felesége vallomása is. Az asszony
egyébként se tudhat semmit. Nem lót-fut ő az ivóba. Vásár napján száz
ember eszik-iszik ő nála minden pillanatban. Neki a konyhán a dolga.
A mi igaz is. A vizsgálóbiró meggyőződött arról, hogy ez a két ember
egyenes lélekkel beszél. Huszár János ugyan most is követelte, hogy a
kocsmárost meg a feleségét állitsák szembe vele, de már ezt a
vizsgálóbiró meg nem engedhette. Ő azt a két becsületes embert
Fehérvárról Pestre be nem csődithette.
Miért is?
Hiszen Kiliti Mózsa Mihály se nyujtott Huszárnak semmi erősséget. Azt is
kihallgatták. Megvallotta őszintén, hogy ő ugyan ott volt ama bertalani
vásáron, volt Kovács Ádám kocsmájában is, ivott is az áldomásozókkal,
adókkal, vevőkkel, árosokkal, vásárosokkal, de hogy épen kik voltak azok
s miféle áldomásban ivott: arra már nem emlékszik. Ő már öreg ember s
akkor már borittas is volt. Kiment a félszerbe s aludt is egyet.
– No Huszár János, minden szavad hazugságnak bizonyult!
Ezt mondta a vizsgálóbiró Huszár Jánosnak, mikor mindezeket tudtára
adta. S egyuttal szentül hitte, hogy jó nyomon van s hogy csakugyan
Huszár a gonosztevő.
A lovak a laczházi legelőről éppen a bertalani vásár előtt két nappal
vesztek el. Huszár éppen erről a napról nem tudja alibijét igazolni.
Dabasról már eljött, Fehérvárra éppen csak a vásár hajnalán érkezett, a
mint ő maga mondja; utja Laczháza felé vezetett; az meg most már éppen
bizonyos, hogy Fehérváron se volt, mert Kovács Ádám Ferencz kocsmájában
meg sem fordult. Ellenben Standár Pirót István meg alibijét is fényesen
igazolta.
Kinek lehetne még kétsége?
Huszár Jánoson most már meglátszott, hogy komolyan megijedt, a mint mind
e nagy terhelő bizonyiték a vállaira nehezedett. Észrevette, hogy a
hurok már kezd szorulni nyaka körül, de azért még mindig tagadott
mindent s védte magát életre-halálra.
Ez se lepte meg a vizsgálóbirót. Épen a megátalkodott gonosztevők
szoktak ekként cselekedni. De Huszár Jánosnak még nem akadt el szava.
– Tekintetes uram, a csillagos ég még se szakadhat le csak ugy
átabotában. Nem lehet az. Azt már látom, hogy minden ember kutyahitü
rossz ember s ellenem esküdött, de hát az a két darab lópasszus mit
vétett? Hát talán én csináltam azt is? Talán én loptam azt is? Ha loptam
is, valakitől csak lopnom kellett. Tessék csak utánanézni annak a két
levélnek. A pókháló gyalázatos vékony szál, de a pók mégis egyenesen el
tud rajta menni. Hátha az a két passzus is odavezet az igazsághoz!
A vizsgálóbiró a fejét csóválta.
– Sok dolgot adsz Huszár János. De ebben az egyben mégis igazad van. Azt
a két lólevelet csakugyan meg kell vizsgálni. Ámbár majd meglátod, nem
lesz abból semmi hasznod.
Megvizsgálták a lólevelek ügyét.
Az egyik passzus rejteki volt Sopron vármegyéből, a másik tabi volt
Somogy vármegyéből. Mind a két levél igazi volt, mind a kettő több kézen
ment át lóval együtt, de mindegyiket más lóra adták ki s nem azokra, a
melyeket Huszár János kezén talált a laczházi ember.
Az egyik levél története addig terjedt, hogy azt lószállitó zsidó adta
be lóval együtt a katonasághoz Fehérváron. A másik levél története pedig
addig terjedt, hogy azt tekintélyes uri birtokos adta át lóval együtt
nyilt fehérvári vásáron ismeretlen nevü és lakásu vevőnek. A gyanunak
még árnyéka se terhelte az uri birtokost.
Kihallgatták a községi jegyzőket, a kik a leveleket készitették s a
lótulajdonosokat, a kiknek a jegyzők a leveleket átadták. Kihallgatták
azt a tekintélyes uri birtokost. De a lószállitó zsidót is. Igazságban
találtak mindenkit. A huszárőrmestert már nem lehetett kihallgatni, mert
nem lehetett megtalálni.
Eltelt ezzel is jó négy hónap. Huszár ez idő alatt is csak ült. De még
se nyert vele semmit. Sőt nagy rejtély támadt. Hogy kerülhetett az a két
passzus éppen az ő kezére a lopott lovak mellé, holott az egészen más
két lóra volt eredetileg kiállitva? Ennek a rejtélynek csak egy kulcsa
van. A két passzust is tilos uton szerezte Huszár János, éppen azért nem
akarja megvallani. Ha igaz uton jutott volna hozzá: megvallaná.
Tehát még a két passzus is az ő lelkét terhelte. Sőt nemcsak a lelkét, a
mint később az itélet bebizonyitotta.
Ily állapotban került az ügy a törvényszék elé.
Bizony Dabasi Huszár János: el kellett téged itélni. Hiába védelmezett
okos ügyvéd, hiába védelmezted te is magadat.
Mert hogy a két ló a laczházi ember igaz jószága volt s tőle ellopták a
legelőről, ehhez nem fért kétség. S hogy a két lopott lovat Huszár János
kezén találták meg: ezt maga Huszár is készségesen elismerte.
Miként jutott kezére a két ló: ezt nem tudta igazolni. Minden tanu
ellene vallott, minden szava hazugnak, minden mentsége sikertelennek
bizonyult. Még mentsége is sulyosan terhelte.
Az is szaporitotta bűnét, hogy még passzusai is hamisak voltak. Hiszen
nem a két lopott lóra, hanem másik két lóra állitotta azt ki a rejteki
és tabi nótárius.
Azt is beismerte maga is, hogy a mikor a két lovat a laczházi legelőről
ellopták: akkor ő nem volt otthon Dabason. Azt pedig sehogyse tudta
bebizonyitani, hol volt hát, ha nem a laczházi legelőn?
Életének multján is folt van. Előélete rovott. Lólopásért, orgazdaságért
máskor is elitélték már.
Lólopásért három évre szokta a nemes vármegye a vádlottakat elitélni. A
fogságot vasban, közmunkában s hetenként két napi bőjtöléssel kellett
eltölteni. A bőjtös napon csak kenyér és viz volt az étel-ital, semmi
más.
De a vármegye sok sulyositó körülményt látott. A bűnbe való ismételt
visszaesés nagy dolog. Hiszen ez a Huszár János javithatatlan ember.
Valóságos veszedelme embernek és lónak s a békességes társaságnak.
Azután érthetetlen konok tagadása, holott bűne oly világos, mint a
napfény. A helyett, hogy töredelmes lélekkel magábaszállna: még
vakmerően felesel.
Hat esztendei fogságra itélték.
Hiába apellálta ügyét a királyi táblára, a hét személyes táblára, a
királyhoz és atyauristenhez. Minden felsőbbség, minden hatalom
jóváhagyta a nemes vármegye itéletét.
A mikor ügye véletlenül az én kezembe került, már akkor négy év óta
hordozta a vasat. Egy esztendeig mint vizsgálati fogoly, három
esztendeig mint elitélt fogoly.
Még hátra volt három esztendeje.