Elmondta s én elmondom utána, a mint következik.
Dabasi Huszár Jánosnak egyszer dolga volt Pesten is, Dömsödön is.
Dömsödi utja Laczházán vezetett keresztül.
Nyugodtan koczog kocsijával, két kis lovával Laczházán. Semmi baja,
semmi gondja. Eszébe se jut, hogy valami balsors is érhetné. Az utcza
már nem is hosszan nyulik előtte; ott van már a város vége. Látja jól.
Fényes nappal. Becsületes magyar emberek közt mi baj érhetné?
Az egyik háznál kint az utczaszinen áll a gazda. Vállát nekitámasztja a
kapubálványnak s pipáz keményen.
Meglátja Dabasi Huszár Jánost s megnézi kocsiját, lovát. Nézi, nézi s
egyszer csak bekiált legényfiához:
– Ferkó, hozd csak hamar ide a vasvillát!
Ferkó odaugrik a vasvillával.
– Ferkó, nézd csak ezt a két lovat. Nem a mi két lovunk ez?
A lovak porosak, de azért fülük mozgásáról, lábuk járásáról, testük
állásáról fölismerik a lovakat.
– Az a! A mi lovunk az a két ló!
Kiugrik a gazda meg a fia az utczára s odakiált az utazóhoz:
– Egy szóra! Álljunk meg atyafi!
Huszár János megáll.
– Mit akarnak kigyelmetek?
A gazda meg a fia nem szól, hanem megnézik a lovak fogát, szőre szinét,
szügyét, békáját. Csak akkor szólnak.
– Épen téged vártunk akasztófa virága. Gyere csak be hozzánk az udvarba.
A legény kantárszárnál fogva már épen forditja a lovakat a kapu felé.
De hát Huszár János se ijed meg mindjárt a maga árnyékától. Igaz
járatban van. Belecsördit a lovakba. Erősen fogja a gyeplőt s menni akar
előre. De még nagy méltatlankodva rá is szól a laczházi gazdára és
fiára:
– A ki áldótok van! utonállók vagytok? Nézze meg az ember!
De már ekkor hamarosan lerántják a kocsiülésből Az a legény erős gyerek.
Dabasi Huszár János csak azt veszi észre, hogy ott fekszik az utcza
porában s ütik mint a zsuppot. Kékre-zöldre verik hamarosan. Lovát,
kocsiját elveszik, magát pedig a községházához hurczolják s belökik a
sötétbe.
Mi ez? Miért van ez? Mi történt hát?
Dabasi Huszár János nem tudja, mit gondoljon. Hamarosan nem is igen
gondolkozik, mert hideg vizzel kell borogatni egész testét. Ebül van a
nagy hadakozás után. Enni nem kap, nem is kivánja. Reggelre már jobban
van, noha alig aludt valamit. Reggel pedig két pandur áll eléje, kezét
megkötözik s nyomban viszik a szolgabiró elé.
A szolgabiró ugy fogadja, mintha régi ismerőse volna.
– Hát megint itt vagy Huszár János?
– Itt én uram, de most csakugyan nem tudom miért
– No, majd csak megtudod azt is lassanként.
Kihallgatják. Az esküdt ur a kihallgató biró. A vád az, hogy ezelőtt
tizennégy nappal éjjel a legelőről ellopta a laczházi ember két lovát.
Miért tette? Kik voltak a társai? Hol volt, merre járt, mit csinált
tizennégy nap óta?
Meghallgatják a laczházi gazdát is. A ki napnál fényesebben
bebizonyitja, hogy a két ló az övé már esztendők óta. Az egyik ló a maga
nevelése, a másikat a kunszentmiklósi vásáron vette Majsai Páltól, ki is
fizette az árát nyomban, az áldomást is megitták nyomban. Tanui ezek meg
ezek s rajtok kivül az egész város. A két lovat nem adná kétszáz
forintért. Két hete lopták el a legelőről. Dabasi Huszár János kezén
fölismerte lovait. El is vette tőle iziben, valamint a szerszámot és
kocsit is. Ebből majd kikerül a költség. Nem tagadja azt se, hogy Ferkó
fiával együtt a lókötőt kissé megtapogatta, de annak is a lókötő maga
volt az oka, minthogy szép szóra nem akarta a kocsit, lovat kiadni
kezéből.
No Dabasi Huszár János, mit szólsz te mindezekre?
Dabasi Huszár János világjártas ember. Volt már ő a törvény előtt is
egyszer-kétszer. Tudta, hogy a birák előtt nyugodtan és illendő hangon
kell beszélni. Nem is félt most már semmitől. Hiszen biró előtt az ügye.
Az ő ügye pedig tiszta és világos. Igazsága szent.
Elmondta, hogy a laczházi ember elvette tőle a lovát. Nem is bizonykodik
abban, a mit a laczházi ember állit. Elhiszi, hogy a két ló az övé volt
s hogy azt két hét előtt ellopták a legelőről. De nem ő lopta el. Ő egy
hét előtt a fehérvári Bertalan-napi vásáron vette Standár Pirót István
árpási lakostól igaz pénzen, száznegyven forinton, ki is fizette azonnal
a vételárt, kapott is passzust, lólevelet mind a két lóról, meg is van
mind a kettő otthon a ládafiában, tessék érte elküldeni, a felesége első
szóra odaadja.
– Jól van, Huszár János. Ha igazságod van, majd kiderül. Most Standár
Pirót Istvánt meg kell hallgatnunk, életed eddigi folyását ki kell
puhatolnunk, a lólevelet meg kell szereznünk, de mi bizony addig nem
tartunk itt magunknál, hanem bemégysz Pestre, a központi megyei
tömlöczbe, ott lészen ellátásod.
Igy is történt.
A két lólevél megkerült. A pandurok elvették az asszonytól. A lólevelek
valódiak. Irás, pecsét, aláirás – mind igazi. A lovak leirása is
megfelel a két ló szinének s egész minőségének, csak a lovak egyikének
évszáma sántit kissé. De hát az nem baj. Parasztlónak ugy sincs
anyakönyve. A másik ló évszáma azonban tökéletes.
Hanem az árpási lakossal már baj van.
Kihallgatják Standár Pirót Istvánt. Saját szolgabirája hallgatja ki. Ő a
lóeladásról nem tud semmit. Ő Dabasi Huszár Jánosnak azt a két lovat
soha el nem adta, ő azon a Bertalan-napi vásáron feléje se ment
Fehérvárnak, hanem otthon volt és szántott-vetett vagy mit csinált, sőt
ő ennek az embernek szinét se látta, hirét se hallotta soha.
Huszár János csak mosolyog, csak a fejét csóválja, a mikor vele a
vizsgálóbiró ezt a hirt közli, sőt fel is olvassa előtte Standár Pirót
szavait. Nem is kiván egyebet, minthogy vele állitsák szembe azt az
árpási embert.
A vizsgálóbiró azt mondja:
– Meglesz. De lelkedre kötöm, hogy hiábavaló munkát a biróságnak ne
okozz. Lásd, Huszár János, te már egyszer lólopásért, egyszer
orgazdaságért el voltál itélve, nehéz a te mentő szavad elhinni. Ha
nincs igazad, ügyed ne késleltesd, hiszen magad bánod meg; annál több
időt töltesz itt.
Dabasi Huszár János csak megmaradt a mellett, állitsák szeme elé Standár
Pirótot.
A szembesités megtörténik. Standár Pirót István keményen áll
nyilatkozata mellett. Sőt méltatlankodik, haragra gerjed, jól
összeszidja a biró előtt Huszár Jánost, a miért ez lopott lovakkal
merészel ő rá hivatkozni. Végül odafordul a vizsgálóbiróhoz.
– Rettentő dolog az uram, hogy nekem ilyen nagy munkaidőben ilyen rongy
ember miatt, egy lókötő miatt kell Pestre bemászkálnom.
Belátja ezt a vizsgálóbiró is.
Azonban Dabasi Huszár János még most se ijed meg. Még most is csak
mosolyog és a fejét csóválja s nyugodt bátorsággal határozottan szemébe
mondja Standár Pirótnak a lóadás-vevés apró részleteit.
– Csak ne oly foghegyen – szólt – Standár Pirót István uram. Hát nem
emlékszik kend, hogy az áldomást Kovács Ádám Ferencz kocsmájában ittuk
meg? Nem emlékszik kend, hogy az áldomáson Kiliti Mózsa Mihály is ott
volt? Nem emlékszik kend, hogy ez is, a kocsmáros is, felesége is, tehát
hárman látták, a mikor kend nekem a két lólevelet átadta? Gondolkozzék
csak kend egy keveset!
Minderre Standár Pirót nem hajt. Nem gondolkozik. Megmarad a mellett, a
mit ő állit s nagy bátran követeli a vizsgálóbirótól, hogy hallgassa meg
hát mindazokat az embereket, a kikre, mint tanukra Huszár hivatkozott.
Hát hiszen egyebet tenni nem is lehetett.
De a vizsgálóbiró mégis elgondolkozott. A két ember közül az egyik
bizonyosan istentelen gonosztevő. De hát melyik lehet az? Igaz, hogy a
tanuk majd eldöntik. De milyen szép lenne előre eltalálni, hogy melyik
hát az igazi gonosztevő?
Bizonyára Huszár János marad a kátyuban. Korábbi életén sok a folt. A
lopott lovakat most is a kezén találták. Standár Pirót István
vagyonosabb is, mint Dabasi Huszár János. Ez csak kisgazda, jószerével
csak zsöllér, amaz pedig telkes gazda. Kétségtelen, hogy vagy az egyik,
vagy a másik tudós a laczházi lovak elkötésében. De hát melyik?
No de mindegy. Folytassuk a vizsgálatot.