Gondolkodóba estem, eltünődtem a fölött, a mit az a falusi öreg biró
mondott. Igaza volt. Nagy jótétemény volna rá és gyermekeire nézve az
öreg Mózsa hazabocsátása. Rossz gondolat nem lakhatott az öreg biróban.
Eszébe se juthatott, hogy apját, a hetvenhat esztendős vén, rokkant,
beteg embert megszöktesse s a törvény kezéből kivegye. Hova szöktetné?
Mit csinálna vele? Akkor még nem jött szokásba Amerikába rucczanni. S
aztán a vén ember el se hagyná szülőföldjét. Sőt ha közel érzi utolsó
napját, visszajönne oda a világ végéről is. Nem tartaná vissza még az
akasztófa rávigyorgó rémarcza se.
Sőt még gyöngéd szép gondolat is a paraszt birótól ez a terv. Rá nézve
sokkal kényelmesebb volna, ha a vármegye temeti el az öreget. Hazulról
ugy is eltünt, otthon való temetése legalább nem juttatná az emberek
eszébe, minő volt élete és halála az öregnek. S fia mégis haza kivánja,
hogy ha már kondul a harang, istenes ember módjára tehesse a hant alá.
– Jól van Mózsa, menjen kend haza békességgel. Egy hét mulva jőjjön el
ujra. Akkor talán majd hazaviheti az öreget. Addig majd határozok.
Át kellett néznem az irásokat. Meg kellett tudnom, miféle vádak
nyomakodnak az öreg ember vállaira. Tudnom kellett azt is: miből áll
betegsége, mennyi időre számithat.
A törvényszék tudós orvosa azt mondta, hogy az öreg elélhet még
két-három évig is, ha étele, itala, nyugodalma meglesz; ha belső
részeiben bonyodalmak nem támadnak; ha életirtó betegséget,
tüdőgyuladást s egyéb efféle nyavalyát nem kap; ha szeszes italtól,
meghüléstől, fellobbanó indulattól s egyéb rendetlenségtől gondosan
óvakodik.
Megkérdeztem Lőrinczet is, a börtönőrök öreg káplárját, mire becsüli
Kiliti Mózsa Mihály életét.
– Az uj holdtöltét még megéri, annyit kinézek belőle, de azontul nem
adnék életéért egy potya pápai piros pipát.
– Miből gondolja ezt?
– Jól ismerem. Negyedszer van itt már nálunk. Mindig beszédes ember
volt. Száz tanácsot adott még nekünk is. Most pedig már nem törődik
semmivel. Csak fekszik a deszkán, mozogni se kiván. Csak néz, csak int,
csak bólint, a szót sajnálja egész nap.
Tehát az öreg káplár egy hónapot szánt neki. Mert most épen holdtölte
volt.
Felhivattam magamhoz Kiliti Mózsa Mihályt. Hadd lássam magam is. Hadd
beszéljek vele. Látatlanban még sem akartam határozni.
Hires nevezetes ember volt egykor a maga világában.
Apja a káptalan jobbágya volt. Surján legény korában még gyerekészszel
megagyalta az urasági hajdut, a miért az vele is, apjával is
kegyetlenkedett a robotos munkán. Az ispánra is rágyujtotta a házat, a
miért az durván incselkedett, sőt erőszakoskodott szép testvér hugával.
Az urasági tisztek mindenképen katonának akarták bekötni, ő pedig
bujdosott a katonafogdosás elől. Nagy a világ. Somogyi és tolnai
erdőknek se hosszuk, se végük. Elkeveredett a juhászok, kanászok közt.
Azt mondták rá, betyárrá lett. Igaz is, hogy bujdosása közben
megismerkedett az erdők minden hires betyárjával.
Ott volt, mikor Milfájtot felakasztották. Megnézte, megsiratta. Jól
ismerte a hires Sobri Jóskát s a Bakonynak e félelmes haramiája, annyi
monda és népdal hőse, nála töltötte az éjszakát halála előtt
harmadnappal. Ő hantolta el Sobri sirját a lápafői erdőben s talán csak
maga tudta, hogy Sobri utolsó pajtása, Pap Andor, hova tünt el, miként
élt, miként halt, miként kerülte el a törvény kezét haláláig. Ismerte az
utolsó túl a dunai nagy gulyást, Basa Szente Jánost s ennek csikólábu
öcscsét, a Buczkó Palit, a ki az üszőt, tinót elfogta gyalogszerrel s
megfékezte puszta kézzel. Felkereste, meglátogatta Becskerekit, mikor ez
már hires haramia volt és Rózsa Sándort, a mikor már hire kezdett
szállongani a Bácskában.
Ő maga sohase rabolt s embert soha nem ölt, de az üldözött bujdosó
szegény legényeket mindenütt védte, rejtegette, gyámolitotta s ezek is
részeltették őt egyszer-másszor szerencséjükben. Sokszor került a
vármegye kezére, két izben talponálló biróság előtt is meg kellett
jelennie és Somogy, Tolna, Veszprém, Fehér vármegyék börtöneiben
töltötte el életének javát.
Most már hetvenhat éves volt. Magas, sovány, kissé hajlott termetü,
kemény arczczal, erős tekintettel, rendetlenül leboruló hatalmas
bajuszszal. A kor és a betegség elgyöngitette s mikor magamhoz
felhozattam, alig tudott megállani a lábán.
Leültettem s elmondtam neki öregbiró fiának kérését.
Figyelmeztettem, ha csak lehet, szabadon bocsátom, de ha van lelkének
valami terhe, iparkodjék attól megszabadulni s ha igaz az, a mivel most
vádolják, vallja be azt röviden s ne nehezitse, ne késleltesse a
vizsgálatot.
A Tenger-ügyben csakugyan nem nyomakodott rá sulyos vád. Mindössze is
csak annyi terhelte, hogy résztvett a Tenger-társaság egy vagy két
áldomásában. A társasággal legalább együtt látták Fehérváron, alakja jól
ismert, élete rovott, a pandurok közt a legvénebb is, a legifjabb is
szemmel kiséri, méltán gyanusithatták, hogy ő is részes a Tengerék
dolgaiban. Ezért fogták el a csendbiztosok.
Készséggel elmondotta, a mi igaz volt. Együtt mulatott Tenger Jancsival
és czimboráival a vásár alatt Kovács Ádám Ferencz fehérvári lakos
kocsmájában. Tudja, hogy Tengerék mindnyájan rossz emberek s akkor is
tudta, mikor velük együtt ivott. De egyetlen vállalatukban se volt
részes, se a tervezésnél, se a végezésnél, se az osztozásnál. Azután igy
folytatta:
– Nem az én vidékemen jártak ezek, tekintetes uram; én pedig erőtlen,
öreg ember vagyok már ahhoz, hogy akár ezekkel, akár másokkal
csavarogjam. Van az én lelkemen elég!
Nagyot sóhajtott.
– De megis lakoltam érte teljes életemben. A mióta fiamat biróvá
választották s láttam, hogy őt az emberek megbecsülik, sőt még a
szolgabiró ur is oda száll házához, azóta én készakarva nem vettem részt
semmi rossz cselekedetben. Hiszen istentelenség lett volna az tőlem,
hogy a fiam becsületes nevét bepiszkoljam. De én már gyönge, erőtlen
ember vagyok, annak nem tudtam ellenállani, hogy a fehérvári vásárokra
be ne járjak s Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a szegény legényekkel
egy-két szót ne váltsak. Mert oda szoktak azok járni tiz vármegyéből is
s nekem jól esett, ha őket egy pohár borral megkinálhattam. A szabaduló
rab is benézett oda mindig. Sokszor egy-két napot is töltött a
kocsmában, mig el tudta gondolni, melyik irányban induljon neki a rongy
életnek. Jó szivvel adtam nekik tanácsot, sokszor hasznát is vették. Én
meg elkérdezősködtem tőlük az oda bent való dolgokról. Megvannak-e még a
régi börtönőrök? Szót lehet-e egyikkel vagy másikkal váltani? Tetszik
tudni, tekintetes uram, a börtönőrnek csak a fegyvere meg a gunyája
egyenlő, de a hány ember: az is annyiféle. Egyik jobb, másik rosszabb
szivvel van a szegény rab iránt. Mindig megkérdeztem, hát én rám
emlékezik-e még valaki? Régi pajtásaim közül ki keveredett bajba s mikor
szabadult? A maga lábán ment-e ki a fonnyasztóból vagy a Szent Mihály
lova botorkált ki vele? Jobb lett volna ugyan, ha effélével nem törődöm,
de már hiába. A vén betyár is olyan, mint a vén czigány. Mikor már maga
nem tud muzsikálni, szivesen elhallgatja a gyerekek nótáját.
Meghatott e sajátságos őszinteség.
Megmondtam az öregnek, hogy fia egy hét mulva jön be érte, akkorra
rendeltem be s őt akkor hazabocsátom. Hanem mikor a törvényszék a
tárgyalásra berendeli, annak hivására okvetlenül megjelenjék.
– Megigérem, megigérem, de a felől már nem vagyok biztos, hogy
megjelenek; kivált ha a meghivás késni talál. Más biróság elé hivnak
engem s nem a nemes vármegyére. Érzem én azt. Oda pedig el kell menni,
mert annak a biróságnak a vármegye se parancsol. A mint pedig én egyszer
leesem a lábamról, többé föl nem kelek én soha. Hanem ha a harangozó nem
siet nagyon, hát akkor megjelenek.
Másnap a börtönőrök előtt azt a kivánságát jelentette ki, hogy velem
beszélni óhajt és pedig négyszemközt. A börtönőröket szigoruan
utasitottam, hogy minden rabnak minden kivánságát haladéktalanul
közöljék velem s jaj volt annak a börtönőrnek, a ki ez ellen véteni
merészelt volna. Az öreget rögtön felhozattam magamhoz.
– Sok mondanivalóm volna, tekintetes uram. Egész éjjel nem hunytam le
szemem, nem tudtam aludni. Eltökéllettem magamban, hogy a mi a lelkemen
van, mindazt megmondom az urnak. Sok hiba van a világban. Egyet-kettőt
talán még ki lehetne igazitani. Ha most nem szólok: a hiba örökre hiba
marad. De négyszemközt szeretnék beszélni.
A börtönőrt elbocsátottam s intettem az öregnek, beszéljen.
– Sok titkot tudok én, uram. Ne vegye szavamat bolond beszédnek, de
higyje el az ur nekem, hogy a törvény nem lát világosan. Gyakran nem oda
üt, a hova kellene, sokszor pedig egészen odaüt, a hova nem kellene. Egy
ember hordja már harmadik esztendeje a vasat nemes Pest vármegye
tömlöczében. Ez a Dabasi Huszár János. Olyan ártatlan abban a dologban,
a miért elitélték, mint a ma született gyerek. Pedig még három
esztendeje van hátra az itéletből s tekintetes uram meg tudná menteni,
ha akarná. Hallgassa meg szómat, elmondom az esetet igazán.