Fehérvármegye fiskusa kezébe vette az ügyet s elkezdte az adatokat a
szomszédos vármegyékből beszerezni. De minél jobban buzgólkodott: annál
inkább belátta, hogy ebből akkora ügy lesz, hogy éveken át se lehet
belőle kigázolódni. Maga a vizsgálat is eltart három-négy évig. Holtig
tartani kell a betyárokat. A kiknek száma pedig a sok orgazdával s a sok
alkalmi czinkostárssal folyton szaporodik. Mennyibe kerül a rabélelem a
vármegyének? Hát még a sok tanudij, fuvardij és egyéb költség? Kórházi
és szállitási dijak s több effélék. Ezer meg ezer forintjába kerül a
vármegyének. De hát csupán épen az ő vármegyéje legyen igy sujtolva?
Azután ő maga is, társai is, utódjai is esztendőkig vesződjenek a
Tenger-ügygyel? Ők ki ne járhassanak szüretre, névnapra,
atyafilátogatóba, de leginkább a velenczei-tóra s mindenféle vizi- és
szárazföldi vadászatra, a mikor ők akarnak? Két-három tisztujitás is
közbejön s uj fiskusok jönnek a régiek helyébe. A kiknek ujra kell
megtanulni a Tenger-ügyet. Időközben iratok vesznek el. Egyik nyaláb a
másik után. Azokat lehet is pótolni, nem is. A sok betyár, gézenguz,
semmirekellő ráöregszik a vármegyére. Se elereszteni, se elitélni nem
lehet őket. Utóbb is föleszik a vármegyét.
Itt valamit ki kell gondolni.
Elhatározta, hogy az ügyet átháritja, ha lehet, más vármegye nyakába.
Ezt cselekedte már a somogyi fiskus is, a győr-vármegyei is, a
sopron-vármegyei is. Pedig azok még meg se fogták a csavargókat. Ime,
Győr városa megfogta, de attól meg szerencsésen megszöktek,
elebláboltak. Miért legyen ő rosszabb fiskus ezeknél?
Mikor már egy kocsideréknyi irományt összegyüjtött, szerencséjére
észrevette, hogy Tenger Jancsi és társai Veszprém vármegyében is tettek
rossz fát a tűzre. Vár-Palotán ellopták Szukóp Mihálynak egy
ártánymalaczát s azt az inotai malom árkában megsütötték, megették.
Vár-Palota már az én vármegyém birodalmába tartozott. Nagy hirtelen
összekötözte, csomagolta az embereket és irásokat s átküldte hozzánk.
Igy kerültek az én kezemre. Az emberek voltak már vagy huszan. Az irások
be se fértek az iktatóhivatalba. S a sok dibdáb szerszám, ruharongy,
lopott ködmen, vasfazék, rozsdás fegyver, a mit bűntest néven ismer a
jogtudomány. Három kocsi is tele volt vele.
Jön hozzám a várnagy, nemzetes Keglovics Mátyás uram. Szép rendbe hozza
sürü bajuszát, sürü szakállát.
– Fiskus ur, ezt a sisera-hadat ne fogadjuk el. Kiél bennünket a
világból. Én már kikérdeztem a gazembereket egyenként. Volt ezeknek
dolguk Tolna vármegyében is, a tolnai fiskus kezén még ugy se voltak,
küldjük őket oda. Vagy még jobb lesz, ha Győrbe küldjük őket. Ott már
ugy is elfogták őket egyszer. Vesződjék velük a győri porkoláb, minek
engedte őket elszökni. Lakoljon ő. Megérdemli.
Okosan beszélt a várnagy ur. Csakhogy a várnagyné nemzetes asszony
időközben másként határozott. Volt ugyanis a foglyok közt már asszony
is, lány is. S a jó nemzetes asszony csakhamar kipuhatolta, hogy az
asszony jól tud mosni, a lány meg jól tud vasalni. Urak körül
forgolódott, még a gallért, még a csipkét is gyönyörüen vasalja. Ilyen
szerencsét elszalasztani bolondság volna.
Másnap aztán megint jött hozzám a várnagy.
– Meggondoltam a dolgot, fiskus ur. Mégis csak mi lássuk el ezt a
Tenger-ügyet. Az az ösztövér porkoláb ott Győrben ne mondhassa, hogy mi
irtózunk a dologtól.
Ez is okos beszéd volt.
És csakugyan igaz volt, hogy én voltam már az ötödik vármegye fiskusa, a
kinek a kezén az ügy megtilódott, tovább küldeni hát kicsinyes
munkakerülés lett volna. Elhatároztam, hogy az ügyet kezembe veszem s
elintézem, ha csak lehet. Hadd higyje a jó nemzetes várnagyné asszony,
hogy az ő beleszólása döntött a kérdésben.
Csakhogy könnyebb volt az elhatározás, mint az elvégezés.
A vizsgálatot minden irányban egyszerre meginditottam. A vármegyékhez,
szolgabirákhoz, városokhoz egész csomó megkereséseket intéztem. Hetek
mulva jöttek hozzám vissza a feleletek, vizsgálatok, kihallgatások,
értesitések, válaszok, mindenféle irományok. Meg kellett győződnöm, hogy
a Tenger-ügyben hét vagy nyolcz Dunán inneni s túl a dunai vármegyének
akad tömérdek dolga. Tenger János társai mind más szövetséghez tartoztak
azelőtt. Azok a szövetségesek ma is éltek s ma is dolgoztak. Legnagyobb
volt köztük Tolna vármegye és Kis-Kunság lókötő szövetsége. A
főhadiszállás Székesfehérvár. Itt készülnek a lópasszusok. Ügynökségi
telepek minden vármegyében. A legtöbb telep: Pest, Tolna, Somogy
vármegyében. A vizi szállitási ügynökség Duna-Földváron. Ha egy csikó a
Duna-Tisza közén eltünik, másnap már az ott van a túl a dunai vásáron. A
túl a dunai csikó másnap már a halasi buczkákon piheni ki az éjszaka
fáradalmait. Csárdások, zsidók, lószállitók, telkes gazdák, vásári
czédulamesterek az orgazdák, a segitők, a kézreadók, a röjtögetők, a
tanuk, a szószólók, a közbenjárók. Pontos katonai rendszer mindenütt. S
hasonló, noha kisebb terjedelmü szövetségek buzgólkodnak a gulyások,
kanászok, juhászok közt az ökör, disznó és juh odábbadásában. Száz meg
száz bünügy szálai kezdtek kioldódni nyomozásaim közben.
Mit csináljak!
Minden ügyet el nem intézhetek. Tenger János fiatal legényember volt,
társai is fiatalok. De valamennyiből száz esztendős vén ember lesz, ha
én csak akkor állitom a törvénybe őket, a mikor már majd minden ügy
tisztába lesz hozva. Mind valamennyi ott pusztul el az én nyakamon s az
esetben miként róhatják le büntetésüket?
A felett tünődtem: királyi biztosságot s külön biróságot kérek. Az
Alföldön is akkor kezdődött a Rháday-biztosság a lókötők, rablók,
haramiák ellen. Miért lenne derekabb vidék az Alföld, mint Túl-a-Duna.
Legyen nekünk is Rháday-biztosságunk.
Vagy pedig ollót fogok s az irásokat összedarabolom. Egy jó csomót
elintézek magam, a többit pedig szétosztom az illető vármegyék közt.
Mindegyik kapja meg a maga dolgát s végezze, a hogy tudja.
Mig igy töprengek: egy eset jön közbe, mely elhatározásomhoz megadta az
irányt.
* * *
A Tenger-ügy vádlottjai és foglyai közt volt egy öreg ember. A neve
Kiliti Mózsa Mihály. Ott sanyargott, ott betegeskedett a börtönben vagy
két hónap óta. Néha ételt és ruhanemüt hoztak számára hozzátartozói, szó
nélkül megengedtem mindig, hogy a várnagy beadhassa hozzá. De
szemtől-szembe még nem láthattam.
Valamelyik napon lakásomra jön egy somogy-vármegyei paraszt ember s
tisztességesen kér: hallgassam meg.
Kerek hasu, jó alaku, nagyfejü, jól öltözött, tagbaszakadt büszke állásu
paraszt ember. Bajusza kipödörve keményen.
Előadja, hogy ő ifjabb Kiliti Mózsa Mihály, az idősebbnek fia. Ez idő
szerint községi biró. Mutatja szolgabirójának bizonyitványát, melyből
kitünik, hogy ő mindenképen vagyonos, becsületes és tekintélyes ember.
Ilyennek ismerik falujában is, vidékén is.
Kérdem tőle: mi járatban van? Mit akar?
– Én, tekintetes uram, azért jöttem, hogy boldogtalan édes apámat
kiszabaditsam. Öreg ember ő már és beteges s bizonyosan tudom, hogy nem
sok ideje van még hátra. Ebben az ügyben ugy sincs neki nagy vétke;
szeretném, ha szabadlábra bocsájtaná a nemes vármegye. Legalább igaz
ember módjára otthon haljon meg, ne a vármegye tömlöczében. Ne hagyjon
maga után olyan rossz hirnevet.
– Mit segit ez az öregen, Mózsa? Hiszen ha otthon hal is meg, mint
vádlott hal meg. Különben is volt már börtönben eleget. Sokszor volt
büntetve nálunk is, más vármegyében is. Itt a kórházban pedig jó ápolást
kap. Nyugton várhatja idejét.
Szeliden felelt vissza.
– Mind igaz ez, mind tudom én ezt, uram. Sok szégyent hozott a fejünkre
s nehéz ezt kiigazitani. Sokat pironkodtunk miatta. De mégis egészen más
az, ha otthon magunk temethetjük el tisztességgel, istenes emberek
módjára, mintha a vármegye viteti ki a temetőbe. Engem talán nem bánt
már, noha rám is eleget járt a világ nyelve, de gyermekeimnek ne
mondhassák, hogy tömlöczben halt meg az öregapjuk s pandurok és rabok
adták meg neki az utolsó tisztességet.