Meséltem is, irtam is valahol és valamikor a Tengerügy titkairól. A mit
irtam és meséltem apróságokban: azt most megujitom, kikerekitem,
egészszé olvasztom. Okuljanak belőle, a kiknek szükségük van az
okulásra. Öreg birák és fiatal jogtudósok.
Mert bizony az itélő biró is ember. Az embernek pedig különös sajátsága,
hogy tévedni tud. De semmiben se tud jobban tévedni, mint embertársai
megitélésében. A magasabbrendü állatok ebben okosabbak. Ők jobban
ismerik egymást. Ők az érdemest nem rágalmazzák, a hitványt nem
dicsőitik s ha találkoznak egymással: az első pillanatra tisztában
vannak azzal, hogy állatfelebarátjuk milyen erős, milyen gyönge, milyen
szelid, milyen vad s miféle indulatot táplál szivében felebarátja iránt.
A Tenger-ügy nem valami csodálatos ügy. Szó se lesz benne a tengerről s
annak viszontagságairól. Könnyü a dolguk a nagy nemzetek iróinak. Ha
kifogynak a szerelemből és a bűnös tettekből: kirándulnak a tengerre. A
tengeren mindig van regényes dolog. A tengernek se feneke, se határa.
Elfér benne minden. Csak ugy ontja a képzelet kincseit, melyek csak ugy
csillognak-villognak a költők, irók, álmodozók kezében. A jámbor magyar
irónak itthon kell maradni a pusztán, a mezőn, az erdőszélen.
Az én Tenger-ügyem nem más, csak egyszerü falusi történet. Hajdan
vármegye dolgának, betyártörténetnek, szegény legények sorának nevezték.
Titkai közül is csak egyet akarok igazán elbeszélni. Csak azt, a mikor
teljesen ártatlan embert komoly, higgadt, bölcs itélőbirák, érett
megfontolás után teljes lelkiismeretességgel sulyos büntetésre itéltek.
Megtörtént ugyanis, hogy báró Splényi Ödön barátom ezelőtt egy
emberöltővel Fehér vármegye jeles szolgabirája volt s különös
ügyességgel és szerencsével egy pillanatban jó fogást csinált. Elfogott
egy csavargó betyárbandát. A bandának vezérét is, tagjait is.
Hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény legényeket, duhajokat. Voltak
ugy hatan, heten. Saját járásában, a Mezőföldön, a Sárviz környékén
akadt rájok. Teljesité is öregébőlnagyjából a vizsgálatot, már a hogy
illett s a hogy ő rá tartozott s aztán beküldött mindent a nemes
vármegyére. A nagy csomó embert a várnagy gondjaiba, a nagy csomó irást
és bűntestet a megyei törvényszék iktatójába. S ezzel ő le is vetette a
gondját az egész ügynek.
A banda vezére Tenger-Horváth János volt. Miért nevezték Tengernek, ki
tudná azt? Hajdan a Bakony vidékén minden duhajnak volt különös neve.
Olyan, a mely nem volt beirva az anyakönyvbe. Gyakran azután rajta
száradt a duhajon igazi neve is, különös neve is. A mig becsületes
gyerek volt: Horváth János volt a neve. A mikor a bandába került: Tenger
János lett a neve. Pedig tengert soha se láttak, se ő, se társai.
Az ügy később az én kezembe került s az én vármegyémben csak e néven
ismertük: »a Tenger-ügy«. Meg is érdemelte a tenger nevet, mert iratai
kocsiszámra, vádlottai száz számra, részletei tenger számra szaporodtak.
Splényi Ödön barátomnak sejtelme sem lehetett arról, mivé növi ki magát
elvégre ez az ügy.
A banda nem régi volt. Mostani szervezetében alig volt egy éves.
Élemedett koru belső tagjai még nem voltak. Nyilt rablásnak és
gyilkosságnak érettségi vizsgáján még nem ment keresztül, de ezenkivül
megcselekedett mindent, a mihez ügyesség, gyorsaság és bátorság kellett.
Egyetlenegy októberi hónap folytán tizenkilencz betörést és nagyobb
tolvajságot vitt véghez Sopron, Győr, Vas, Veszprém és Fehér
vármegyeben. Volt ezek közt lólopás, pinczetörés, boltrablás,
patikakifosztás, akolgyujtás, nők ellen elkövetett erőszak vegyesen.
Lovász-Patonán az alvók feje alól szedték el a pénzt. Falusi gazda ember
mélyen alszik, ha már fejét leteheti. Első álmában az ágyat kivehetik
alóla. Ugyanott a gazda szemeláttára kötötték el a lovat és a kocsit. A
győr-baráti szőlőkben sorban nyitogatták fel a pinczéket s a mikor
menekülni kellett: egyik czimborájuk holt részeg volt már. Hogy el ne
árulhassa őket, a mikor kijózanodik, agyoncsapták. Minden sikerült
nekik. Ügyességük és szerencséjük fölbátoritá utóbb őket arra is, hogy
Somogy, Tolna és Pest vármegyék hirhedett betyárjaival lépjenek
részvénytársulati összeköttetésbe.
Nem kell e felett csodálkozni. Nem kell e miatt a vármegyét és
pandurvilágot szidni. A mai napság még tökéletesebb a szegény legények
szervezkedése. Csakhogy ma nem betyárbanda a nevük. Hanem
hitelszövetkezet, kártyakompánia, lóversenyfogadás, nemzetközi
zsebmetszés s több efféle. A vármegye és a pandur ezekkel jobban elbánt
volna, mint a jogállam és a királyi rendőrség.
Egyszer a győri vásárban nagy mulatságba keveredtek Tenger-Horváthék.
Ittak, dőzsöltek, huzatták a czigánynyal, szórták a pénzt. De azontul a
szájuk is eljárt. Valami szemfüles csaposlegény hirt adott a hajduknak s
ezek csomóba kötözték őket s átadták a porkolábnak.
Akkor még nem voltak királyi biróságok kint a vármegyében. Győr szabad
királyi város volt. Volt neki külön törvényszéke, külön börtöne, külön
porkolábja. Csakhogy a börtönépület nem volt se korszerü, se elég nagy
és tágas. Illavától és Lipótvártól nagyban különbözött. A porkoláb nem
volt bakonyi duhajokhoz szokva. Ő csak csirkefogókat, kapczatolvajokat,
kocsmai verekedőket ismert. Különösen pedig vásáros orvokat. Most pedig
nagy vásár volt. Az orvokkal s egyéb istentelenekkel tele volt minden
börtön a föld felett s a föld alatt. Sőt tele volt már a fáskamra,
mosókonyha, tehénól is. S ime, a hajduk épen most hoznak még egy csomó
betyárt is.
A porkoláb összeszidta a hajdukat. Mi gyönyörüségük van abban, hogy
minden gézenguz embert ide az ő nyakára összegyüjtenek? Nincs már annyi
eszük se, hogy kikergessék őket a városból, hadd fogdossák össze a
pandurok s vesződjék velük a vármegye, ugy sincs a vármegyének egyéb
dolga.
De hát a baj megtörtént, a duhajok ott voltak, öreg este is volt már,
szállást kellett nekik adnia. Más szállást nem adhatott, a városház
padlása üres volt, fölrakta hát őket a padlásra.
Csakhogy a városház padlása nem arravaló, hogy ott veszedelmes
gonosztevőket őrizzenek. A mosott ruhát szokás ott kiteregetni és
szárogatni. A gabonafélének az a magtára. A sütnivaló ott tikkad. Ócska
butorok, használatlan irások és könyvek ott elmélkednek a mulandóságon.
Baglyok és bőregerek ott fészkelnek. A város macskái ott jönnek össze
szerelmi találkozásokra. A födélfák és mindenféle gerendák össze-vissza
vannak hálózva szép fehér, tiszta ruhaszáritó kötelekkel.
Ide zárta Tengeréket a porkoláb.
Hát hiszen Tengerék nem is kivántak egyebet. Egy kicsit aludtak, ugy
éjfélig. Éjfélkor az aczél és kova tüzénél kiválasztották a legerősebb
ruhaszáritó kötelet s annak segitségével leereszgették egymást a
padlásablakon keresztül az utczára. Néhány részeg ember kóborolt ugyan
az utczákon még éjfél után is, látta is a duhajokat, de bizony nem
törődött velük. Nem az ő dolguk a város rabjait őrizni.
Elég furcsa eset volt bizony ez.
Még furcsább, hogy Tenger-Horváth János a következő éjjel Csornán a
város kellő közepén törte fel a gyógyszertárt s annak pénztárát. S ez
annyira tetszett neki is, hogy erről nyomban értesitette levélben a
győri porkolábot s egyuttal illedelmesen megköszönte neki a mult éjjeli
szállást és becsületes ellátást.
A porkoláb nagyot kiáltott, mikor a levelet elolvasta.
– Uczczu ni! Igaz ám! Meg kell néznem a gazembereket. Meg is feledkeztem
róluk egészen!
Bizony másnap nem jutott eszébe a banda ott a padláson. De hát az se
nagy baj. Megérdemlik, hogy egy vagy másfél napig koplaljanak. Eszébe se
jutott, hogy a padlásról valaki megszökhessék. Odaintette egyik
hajdukáplárját.
– Menjetek csak, hozzátok le a padlásról azokat a legényeket.
Hol voltak azok már!
S bizony eltünt velük egy csomó szárogatni való fehérnemü is. Még azt is
elvitték az istentelenek.
Tehát ezt a bandát küldte be báró Splényi barátom a székesfehérvári
várnagy kezére. Noha ő még századrészét se tudhatta annak a sok
csinynek, gonosz tettnek, a melyet az a banda elkövetett.