Egy érdekes adomát közlünk itt József főherczegről, az ország
nádorispánjáról, mely érdekesen tünteti föl azt a kedélyes jó viszonyt,
mely közte s a karok és rendek közt fennállott. Kicsiny dolog ez, de a
benne szereplő egyének és a kor jellemzése czéljából megérdemli a
fölemlitést.
Az 1836-iki országgyülés országos állandó küldöttséget rendelt ki a Buda
és Pest városok közt épitendő állandó hid előmunkálatai tárgyában.
Fontos kérdés volt ez akkor.
Hogy állandó hid legyen: ebben csak megegyeztek volna a tekintetes karok
és rendek. De már abban, hogy a nemes ember fizessen-e hidvámot, mekkora
legyen a hidvám, mikor szálljon a hid a nemzetre, miként legyen a hid
örökké fentartható s a »hid örök fentartását biztositó tőkesomma«
igazságos meghatározása miképen történjék, melyik város miként legyen a
hid rendőre, mikor a hid a két város közt fekszik, parancsolhasson-e a
nemes embernek a rendőr: mind e kérdésekben vége-hossza nem volt a
vitatkozásnak.
Elvégre a rendek megegyezni nem tudván, ősi szokás szerint küldöttséget
választottak; vesződjék a kérdéssel a küldöttség, készitsen javaslatot s
ha az nem talál jó lenni, legalább üthetik érte a küldöttséget.
A küldöttségnek egyik Tiszán-inneni tagja Zsedényi Eduárd volt, akkor
még Pfannschmid néven. Őt ismerte még a legujabb nemzedék is. Egyik
Dunán-tuli tagja Kocsi-Horváth Sámuel volt. Veszprém vármegye második
alispánja és követe, ki e küldöttségben való részvétele czimén később
királyi tanácsosságot kapott. E kitüntetéssel akkor a »nagyságos« czim
járt, e czim pedig akkor nagy dolognak tekintetett.
Felette érdekes kérdés volt ezen az országgyülésen a Nemzeti Játékszin
kérdése is, melyre a nádorispán adott volna telket s mely Pesten
országos költségen lett volna épitendő. E fölött is sok vita volt,
kivált a kerületi ülésekben, mert a bécsi kormány sehogyse akarta az
ügyet előmozditani, az aulikus mágnások és követek a bécsi kormánynyal
tartottak, de egyébként is gróf Széchenyi István és Pestvármegye közt
kiegyenlithetlen nézeteltérés volt e kérdésben. Széchenyi nagy,
monumentális, mintaszerü szinházat akart, de ehhez még nem volt pénz;
Pest vármegye pedig azonnal épiteni akart olyat, a milyen telik.
Szóval sok volt az ellenkező nézet e kérdésben is. Szükséges volt tehát
erre is országos küldöttséget választani.
De kikből álljanak a küldöttség tagjai? Ez volt már csak a nehéz kérdés.
Holmi poéta ember abban az időben követté nem igen lehetett. Kölcseyt
már régen haza küldötték a Bécsből felizgatott szatmári konzervativek
segélyével. Fáy András szerény ember volt s egyénisége döntő sulylyal
nem birt. De különben is egy ember alig jöhetett számitásba s Fáy már az
állandó hid küldöttségében is benne volt.
Kellett vagy harmincz ember. Legalább hét-nyolcz a főrendek közül, egy
az egyházi főrendből, kettő a királyi táblától, egy-egy ember
Horvátországból, a szabad kerületekből s a jelen nem levők küldötteiből
s három-négy minden megyei kerületből s a szabad királyi városokból.
Hogy a nádorispánt kérjék fel az elnökségre: ebben mindnyájan
megegyeztek. Hogy a harmincz választott ki legyen: ebben sehogyse
egyeztek meg.
Végre egyik kerületi ülésben azt mondá gróf Széchenyi István:
– Urak, bizzátok a nemzeti szinház kérdését arra a küldöttségre, melyet
az állandó hidra már megválasztottunk.
Beöthy Ödön odakiált:
– Mit ért a hidküldöttség a szinházhoz?
Gróf Széchenyi felhuzza szemöldökét a feje tetejére s odafelel
Beöthynek:
– Annyit csak ért a szinházhoz is, mint a lánczhidhoz.
A karok és rendek hatalmas kaczagásban törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy
a hid-küldöttség összes tagjai közül még lánczhidat senki se látott.
Ez ülésben nem volt határozás. De az urak jó kedvvel mentek szét s oly
bolondságosnak tetszett Széchenyi ötlete, hogy szinte kedvük kerekedett
azt elfogadni.
Pedig nem is volt olyan nagyon bolondságos.
A döntő sulyu férfiak: Deák Ferencz, Bezerédj István, Palóczy László,
Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Pázmándy Dénes, Bernáth Zsigmond, Borsiczky
István, Kubinyi Ferencz stb. a nemzeti muzeum országos küldöttségében
foglaltak helyet. A hid-bizottságban kisebb sulyu férfiak voltak és
Széchenyi arra számitott, hogy a hidkérdésben az övé levén a döntő szó
és befolyás: az övé lesz majd a szinház-kérdésben is.
E számitását közlé Deákkal is. Deák a sikert minden áron óhajtotta s
azért pártvezéri tekintélyének segélyével kieszközölte, hogy a nemzeti
szinház kérdése is a hid-bizottsághoz utasittassék.
A bolondságos ötlet tehát országos határozattá, sőt törvénynyé vált.
Igy lett Kocsi-Horváth Sámuel is nemzeti játékszini országos biztos,
holott eddig még soha szinházat nem látott.
A bizottság rendszerint a megyeház egyik termében tanácskozott. A folyó
tanácskozásokban természetesen a nádorispán ritkán vett részt, helyette
rendszerint a legidősb prelátus vagy zászlós ur elnökölt.
A viták hosszadalmasak s néha hevesek voltak. Megegyezésre alig volt
remény.
Egy alkalommal szóba jöttek mellékesen s pipaszó közben az ország
legjobb borai. Ugy tetszik, e tájban jelent meg Vörösmarty »Rossz bor«
czimü költeménye, hol panaszban tör ki a költő:
Költődnek oh hatalmas Hunnia,
Légyétetőt engedsz-e innia?
Szóba jött a somlyai bor is s félkomolyan, féltréfásan megrohanták
Kocsi-Horváth Sámuelt, hogy ő mint veszprém-vármegyei követ, köteles
somlyai borral a bizottságot megvendégelni. S erre ő annál szivesebben
vállalkozott, mert az ellenkező nézetü Széchenyinek be akarta
bizonyitani, hogy a magyar bor csakugyan jobb a világ bármely idegen
boránál.
Rögtön irt Veszprémbe s hozatott fel somlyai bort a legjavából.
Harmad- vagy negyednap mulva épen ülés alatt jön be hozzá a tanácskozó
terembe tiszti katonája s jelenti, hogy a bor megérkezett.
– Nagyon jól van – felelte Kocsi-Horváth.
Ezzel odafordult a bizottsághoz:
– Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben 1 órakor szivesen
felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.
Tiszti katonájának kiadja az utasitást:
– Vidd a bort a Palatinushoz, mondd meg neki, tisztelem, hütse be a
bort, déli egy órakor odamegyünk ebédre, legyen jó ebéd. De a borra
vigyázz, ki ne cseréljétek, magával a Palatinussal beszélj.
– Értem nagyságos uram! – szólt a tiszti katona, sarkon fordult és
elment.
Kocsi-Horváth Sámuel persze a Váczi-utczán levő Nádor-vendéglő
vendéglősét értette, kit a követek maguk közt csak »Palatinus«-nak
neveztek s kinél ő maga is szállva volt.
De a tiszti katona magát az igazi Palatinust értette, József
főherczeget, s odavitte fel a bort és izenetet.
Ott valamelyik gróf Szapáryval, ő fensége katonai adlátusával botlott
össze a tiszti katona s arra parancsolt rá, hogy őt mindjárt vezesse be
a Palatinushoz, mert izenetet hoz hozzá.
Az adlátus majd kidobatta a katonát borával és izenetével együtt s jól
összeszidván, keményen kiutasitotta.
A tiszti katonát Lódor Jánosnak hivták. Kemény legény volt, jól
ismertem, még vén korában is. Nagyobb urat pedig sehogyse ismert, mint
alispánja, a ki követ is és királyi tanácsos is ezenfelül. Neki holmi
gróf és adlátus nem parancsolt.
A nagy zajra, kiabálásra, mikor már Lódort vasra akarták verni,
figyelmessé lőn a véletlenül arra menő főherczeg nádorispán s
kérdezősködött annak oka iránt.
Az adlátus jelentést tett.
A főherczeg odafordul a katonához, hogy mit akar az izenettel s a nagy
ménkü pinczetokkal?
Lódor katonásan üdvözli s bátran odaszól:
– Tisztelteti a nagyságos alispán ur a fenséges urat, tessék ezt a
somlyai bort behüteni, déli egy órakor ide jön ebédre a megyeháztól az
egész országos deputáczióval s tisztelteti, legyen jó ebéd.
A jóságos nádor mindjárt megértette a tévedést, jóizün mosolygott s azt
felelte:
– Mondd meg fiam a nagyságos urnak, tiszteltetem én is és az urakat
szivesen látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is
majd izenek még nekik.
Lódor megvitte az izenetet. Az urak ott a vármegyeházán majd hanyatt
estek, mikor ezt meghallották. A legnagyobb zavarba jött maga
Kocsi-Horvát Sámuel, az alispán. Miféle stomfax embernek tartja őt most
már az öreg József főherczeg nádorispán. Azonban csakhamar megjött a
nádorispán udvari kamarásának meghivója az ebédre, délutáni három órára.
A meghivón rajta volt, hogy a somlyai bor jól be lesz hütve s lesz jó
ebéd is.
Ezen az ebéden s ennél a bornál az urak véglegesen megegyeztek mind a
lánczhid, mind a nemzeti szinház kérdéseiben. Másnap már a jegyzőkönyvet
is aláirták.
Lódor utóbb lovas huszárja lett a vármegyének s gyakran mondá ifjabb
társainak, ha ő nem lett volna: ma se volna lánczhidja az országnak.