(Eőry Sándorhoz, öreg táblabiró barátomhoz.)
Nemes öreg barátom!
A megváltó Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén szivből
üdvözöllek. Erőben és egészségben, jó kedvvel és boldogságban érd meg
ezt az ünnepet még gyakorta.
Nagy időt értél. Láttad a magyart nagynak és kicsinynek, erősnek és
lankadónak. Hited, reménységed sohase csökkent. Lelked arany,
emlékezésed kincseknek tárháza. Egyik kincsét hadd mutassam meg a
mostani nemzedéknek. Szegény Boros Sándor egykori jóbarátod alakját és
emlékezetét őrizzük meg a feledés mohától. Engedd meg, hogy a magam
nyelvén beszéljem el dicsőséges és szomoru történetét.
* * *
Hadd mondjak valamit származásáról, vér szerint való rokonságáról.
A hagyomány szerint Előd vezér kortársa és bajtársa volt Álmosnak.
Együtt vezették ki magyar őseinket Ázsiából. Ma se bizonyos, nem jobb
lett volna-e ott maradniok.
A hagyomány szerint és a krónikák szerint Előd fia Szabolcs volt, Árpád
apánk egyik hatalmas vezére. Szabolcs vezérnek pedig unokája volt Csák
vezér, a kitől sok derék nemzetség származott és él mind e mai napig.
Az pedig már nemcsak hagyomány, hanem történeti bizonyosság, hogy a
nemes és nagy Kisfaludy nemzetség eme Csáknak az ivadéka. E nemzetség
pedig száz hősnek életével és halálával s két nagy költőnek fenséges
alkotásaival gazdagitotta nemzetünk dicsőségét.
Az Előd, Szabolcs, Csák és Kisfaludy nemzetség vére pedig leányágon ott
csörgedezett a mi jó Boros Sándor barátunk ereiben s ott csörgedez –
hála az égnek – még ma is a Kossuth-fiuk ereiben. Hadd tudja ezt meg
tőlem az én nemes barátom Kossuth Ferencz is, noha bizonyára nálam
nélkül is jól tudja már.
A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak volt egy nagybátyja. Apjának
testvére: Kisfaludy Zsigmond. Csikvándon lakott, birt és uralkodott
Győrvármegyében, a költő apja pedig ugyanabban a vármegyében Téthen.
Mind a kettőnek sok gyereke volt, kivált Zsigmondnak sok szép leánya.
Ezelőtt száz esztendővel csak ugy nevezték őket a vármegyében: a
csikvándi Kisfaludyak, a téthi Kisfaludyak, Sopron-, Vas-,
Zalavármegyékben voltak feles számmal más Kisfaludyak is.
Zsigmond urnak talán legszebb leánya volt Erzsike. Ezt feleségül vette
Meszlényi János előkelő köznemes és birtokos. Az ő leányuk volt
Meszlényi Zsuzsánna, a ki utóbb Kossuth Lajosnak, a magyar faj örökös
vezérének lett felesége.
A Manczi leány, más néven Magdolna, szintén szép leány, talán a
legfiatalabb, Boros Ferencz előkelő nemesnek és birtokosnak adta szivét
és kezét. Tőlük származott Boros Sándor, a ki hát Kossuthnénak
unokatestvére s a Kossuth-fiuknak nagybátyja volt.
Hivebb és ragaszkodóbb rokon még nem volt a világon.
* * *
Akadémiai tanulmányait nem tudta befejezni, oklevél birtokába nem
jutott. Habzó vére, lázongó képzelete, szilaj hazafi érzése széttépte az
iskolai tanulmányok nyügeit. Vivni, uszni, lovagolni, birkózni,
fegyverrel bánni, harczra készülni, osztrákot irtani: ezt látta az élet
feladatának. Volt anyjának egy hajadonul maradt angyalszivü testvére,
Kisfaludy Fánni. Ezt is határtalanul szerette. Ha ennek szelid szavai,
édes tanácsai nem mérséklik: bizony fiatal korában már fejjel ment volna
a balvégzet szirtfalának.
Kossuthban a magyar nemzet föltámadását, üdvét, életét, dicsőségét
látta. Az volt a szavajárása:
– Két fia volt az atya-uristennek. Az egyik Jézus Krisztus, a másik
Kossuth Lajos. Nem is lesz több soha.
Nemzetőri kapitány lett s ez maradt függetlenségi harczunk végéig. Jó
oka volt rá. Nem életkora miatt nem lépett át a honvédséghez, hanem sok
dolga miatt. Győrvármegye volt akkor a fő hadi út. Arra menekült
Jellasich, arra futott Windischgrätz, arra futott áprilisban is,
augusztusban is a Komáromot ostromló osztrák sereg. Osztrák, magyar,
orosz hadsereg, hol előre, hol hátra ismételten arra vonult keresztül. A
mi seregeinket segiteni, az ellenséget zavarni, tisztjeit és katonáit
elfogdosni és lefegyverezni, hadizsákmányt gyüjteni, népünkben a hadi
buzgóságot ébren tartani: ez volt az ő dolga.
Ki nem fáradt soha. Gyors volt, mint a madár. Azt hitték róla, hogy
hétszámra nem alszik. A futó ellenséget kimondhatatlanul pusztitotta.
Volt módja és alkalma hozzá elég.
Különösen haragudott a magyarokra, ha efféléket talált az ellenség
hadsoraiban.
Elfogta Wouwermans őrnagyot, a ki rokonságban állott Marczaltő
urasszonyával, az utolsó Amade grófnővel. Az őrnagy szenvedélyes ember,
haragos katona volt. Még Boros Sándor kezében volt, mint fogoly, s mégis
bátran szemébe mondta, hogy ott öli meg, mihelyt kiszabadul, a hol
megtalálja.
Röstellte a vitéz őrnagy, hogy őt katonái közt egy nemzetőr elfoghatta.
Boros Sándor nevetett erre a nagy haragra.
– Én nem öllek meg német, pedig megtehetném, mert nagyon tisztelem
rokonodat, Amade grófnőt.
A grófnő férje, báró Üchtritz, idegen volt, porosz volt, de hősi
vitézséggel harczolt mellettünk a háboru végéig.
Boros Sándor elfogta gróf Almássy Kálmán ezredest is, a ki az osztrák
hadseregben szolgált. Elvette tőle gyönyörü lovait s egész tarisznya
aranyát. Csakhogy az aranyat emberei közt osztotta szét, a kik
éltek-haltak érte.
De már ezt az osztrák sereg nem türhette. Egy szakasz svalizsért küldött
ellene, élve, halva meg kell őt keriteni. Valami kémjük lehetett a
svalizséroknak, Borost becserkelték, megközelitették.
De Boros Sándort elfogni nem lehetett.
Gróf Almássy egyik lovára felugrott amugy pőrén, a svalizsérok közt
szétrugott s ugy elvágtatott előlük, mint a vihar. Csak a porát látták
arra Marczaltő felé.
De azért utána iramodtak. Dobogott a föld alattuk.
Marczaltőn épen vásár volt. Berobban a vásáros nép közé Boros Sándor.
Maga, lova vérrel, porral tele. Harsogó hangon belerivall a zsivajba.
– Fiaim, honfitársaim, magyarok! Én vagyok Boros Sándor. Üldöz a német.
Befordult már utánam a határba, mindjárt itt lesz. Fejszére, kaszára
fiaim!
Elég volt ez a szó. Tombolt a nép haragjában, lelkesülésében. Mire a
svalizsérok a város végére értek, Boros Sándor sereget vezetett ellenük.
Fejsze, kasza, vasvilla volt a sereg fegyvere.
De ugy elszelelt erre a szakasz svalizsér, Téthig meg se állt. Sőt a
mikor éhesen, szomjasan, fáradtan ebédhez ült, őröket küldött ki akkor
is nagy messze Marczaltő irányában: nem jön-e rájok a kurucz Boros
Sándor?
* * *
Vége lett a harcznak. Az ország kormányzója menekült délfelé.
Boros Sándor feljött Pestre. Elviszi, megmenti a Kossuth-fiukat. Elviszi
a Bakonyba, sürü erdőbe, isten háta mögé, a hol ellenség meg nem találja
őket. Ott nevel majd ő belőlük hősöket, hazafiakat, legyőzhetetlen
bajnokokat. A kik majd, a mikor eljön az idők teljessége, kirontanak
onnan s mint egykor Csaba vezér, szegény eltiprott Magyarországot
megtisztitják az ellenségtől.
Ez volt álma, reménye, vágyódása. Istenek szivéhez méltó gondolat.
Volt a Bakonyban Zámory Kálmánnak egy erdei uradalma. Ő is
unokatestvérük volt a Kossuth-fiuknak, az ő anyja is Meszlényi-lány
volt, Kisfaludy-vér, a kormányzó feleségének testvérje. Oda akarta
vinni, ott elrejteni a fiukat.
Ferencz nyolczéves volt, Lajos Tivadar ötéves. A család beleegyezett.
Hiszen Boros Sándor is nagybátyjuk volt. Fölrakta őket a Mari
szobalánynyal együtt kocsira s mikorra az öreg este beállt, már ott volt
velük a Bakony sürüjében.
Ott voltak utóbb Guyon Richárd grófnak, a győzelmes honvédvezérnek
gyermekei is. Neje Splényi Mária báróné volt s ennek testvére birta
akkor Zámory bakonyi uradalmát.
Mi történt azután ott a fiukkal, majd elmondom máskor.
* * *
Boros Sándor három évig itthon bujdosott. Érdekes és szomoru történet
bujdosása.
De a mikor lehetett – kiment Kossuth után Amerikába.
– Ha Kossuth meg nem maradhatott e földön… én se maradhatok meg!
Ez volt szava. S az ő szava férfiszó volt.
Negyven esztendeig nem jött róla hir. Egy ideig kérdezősködtek utána.
Azután már nem is kérdezősködtek. Hiszen nem élhet már ugy se túl a
nyolczvan éven. És azután azok is elmultak már, a kik ismerték, a kik
szerették, a kik együtt harczoltak, együtt szenvedtek vele. Elmult élet,
elenyészett hang, ki hallgatóznék utána?
Egyszer aztán visszaszállott az égbe Kossuth nagy lelke is. Hamvait
hazahozták tiz év előtt. Itthon marad most már örökre.
Hejh, Boros Sándor, öreg kurucz, dicső nemzetőrünk, nagy bujdosónk,
tudod-e azt, hallod-e azt túl a tengeren, idegen világban, az emberélet
végső határain, hogy istened és örök bálványod: Kossuth Lajos itthon van
már s nem is hagy el bennünket többé?
Megtudta, meghallotta.
Győrnek városában, a karmelita barátok közelében van egy ház, ugy
hivják: Egerváry-ház. Hajdan Mauschberger-ház volt a neve. Néhány év
előtt a ház kapualjában halottat találtak. Ősz, öreg, roskadt alakot.
Száz esztendőnek zománcza nézett le róla. Mellette pisztoly, szivében
golyó. Nyilván maga vetett véget életének.
Ki volt! Senki se ismerte. Soha se látták Győrött.
Azt mondják: kérdezősködött egy asszony után, a kiért egykor minden
férfisziv lángban égett, de a ki már ötven éve porladoz a temetőben?
És megkérdezte azt is: áll-e még a csikvándi kuria, s élnek-e még azok
vagy maradékaik, a kik egykor urai voltak?
Meg akarta tudni: van-e még, a ki ő rá emlékezik?
* * *
A világi hatóság senkit se talált, a ki a halottat fölismerte volna
biztosan. Pedig azt is beszélték, irás volt nála ezzel a négy szóval:
»Én Boros Sándor vagyok.«
* * *
Nemes öreg barátom!
Te vagy élő tanum, hogy ez a történet igaz történet.