Volt egy barátom itt Budapesten. Nagy miveltségü, derék, nemes lélek.
Ábrándozó, nagy eszmékért lelkesülő, mélyen érző, de bús kedélyü férfiu.
E tulajdonságainál fogva nem kellett volna ügyvéddé lennie. De hát
ügyvéddé lett.
Ügyvédnek is bevált. Volt néhány országos hirü pöre. Becsülte az egész
főváros s minden biróság. Becsülték és szerették még az ügyvédek is.
Sajátságos rögeszméje volt. Ugy gondolkodott, hogy más pénzét egy
pillanatig se szabad magánál tartania; ha pedig a félnek rögtön át nem
adhatná: akkor vagy a birósághoz, vagy a bankhoz, vagy valamelyik
takarékpénztárban rögtön le kell tennie. És ugy gondolkodott: ha akár
pénzt, akár más értéket átad valakinek, közjegyzői nyugtát kell vennie
mindenről s azt a nyugtát el kell tennie örök emlékül az utódok számára.
Ki tudja, mikor kereshetik az ember fián? Legyen nyugta mindenről.
Ő is adott nyugtát mindenről, a mit átvett, mindenkinek.
E rögeszme ugyan okos rögeszme volt, de én mégis furcsán jártam ezzel
egykoron. Most már elmondhatom életének e kis történetét, minthogy régen
meghalt, régen eltemettük s régen elfeledtük. Ugy emlékszem: Eszterházy
Izidor volt a neve.
Mikor már hires ügyvéd volt: megházasodott. Beleszeretett egy szép
lipótvárosi lányba, akadály nem volt, elvette feleségül. Tegyük fel,
hogy a lányka neve Platz Piroska volt.
Az esküvő napján az esküvő után, de a nászlakoma előtt, a hogy szokás
is, illendő is, átvette szülőitől a lányt is, a ki most már hites
felesége volt és átvette a hozományt is. Volt egy budai királyi
közjegyző jóbarátja, őt hivta el házassági tanunak is s ő előtte vette
át az asszonyt is, a hozományt is.
Az asszony egy darabból állott, de a hozomány többféle volt. Készpénz,
értékpapir, butorok, konyhaszerek, ruhák, fehérnemüek, ékszerek,
jegyajándékok, ezüstnemüek s több effélék. Mindez szép rendben és
tökéletes pontossággal beiródott a közjegyzői okiratba. Nem volt szabad
kihagyni egy gyüszüt se. De nem volt szabad kihagyni az asszonyt se. Az
én barátomnak, az ujdonsült férjnek szent meggyőződése volt, hogy neki
az asszonyról is nyugtát kell adnia, igy kivánván azt a törvény, a jó
rend és az ügyvédi tisztesség.
Két helyen is előfordult az irásban az asszony. Először a közjegyzői
okirat mellékletét képező leltárban a többi czókmók között ily
szavakkal: »1. Platz Piroska volt kisasszony mint most már hites
feleség.« Másodszor pedig az okirat szövegében e szavakkal:
»Mindenekelőtt elismerem s jelen okirat aláirásával igazolom, hogy Platz
Piroska volt kisasszonyt, most már hites társamat és kedves feleségemet
az ő kedves szülőitől a fönt nevezett s együtt jelenlévő házassági tanuk
előtt hiánytalanul átvettem.«
Hiánytalanul!
Nagyot nézett erre az apa is, az anya is, a menyecske is. Ilyet ők még
nem hallottak. De hát hamarosan megnyugtatta őket a férj is, a királyi
közjegyző is. Elvégre a mi az irásban van, az mind valóságos szent
igazság. A férj a nyugta kiállitása előtt még csak meg se csókolhatja
menyasszonyát, mert az ügyvédi rendtartás szerint minden értéktárgyról
az átvételkor nyugtát kell adni, a menyasszony pedig csakugyan nagy
érték, többet ér a vőlegénynek egy milliónál is. S aztán a szülőknek ez
volt első lányuk, a kit férjhez adtak; azt hitték, hogy az uj törvények
szerint igy kell ennek lenni. Az asztal is teritve volt, az étel is
tálalva volt, a nászlakoma vendégei is ott várakoztak már a szomszédos
ebédlőben; tanácskozni, vitatkozni, késlekedni idő se volt, illendő se
volt: a közjegyzői okirat bizony ugy készült el, a hogy a vőlegény és a
közjegyző kitervezte.
Ilyen házassági szerződés alig készült mostanában. Én legalább ennél az
egynél többet nem láttam életemben.
A nászlakoma végeztével a férj magához vette a hozományt is, az asszonyt
is. Fiakkeron mind a kettőt elvitte a saját lakására. De nem hagyta
otthon egyiket se. A hozományt, a mennyiben készpénzből és
értékpapirból, ezüstből és aranyból volt, elhelyezte a bankban, az
asszonyt pedig elhelyezte egy vasuti kocsiban s vitte magával
nászutazásra. S meg sem állt vele Párisig.
Az asszony szép volt, fiatal volt s derék termetü volt. Szerette is a
férjét s mohón leste, figyelemmel hallgatta minden szavát. De volt is
módja és alkalma figyelnie, hallgatnia.
Mert a férje az egész uton éjjel-nappal az ő szokásait s az ő különös
felfogásának sajátságait magyarázgatta.
– Ismerned kell – ugymond – édes Piroska az én gondolkozásomat s meg
kell azt szoknod, hogy a te boldogságod tökéletes legyen. S azután, ha
én elvégeztem, te fogod nekem megmagyarázni a te szokásaidat s a te
gondolkozásodat, hogy az én boldogságom is tökéletes legyen.
A szerelmes fiatal asszony belátta, hogy ennek igy kell lenni.
Elmondta a férje, miből áll az ügyvédi hivatás. Mennyit kell az
ügyvédnek tanulnia s tudnia. Milyen nehéz a kánonjog. Mennyivel nehezebb
a magyar jog. Mind a kettőt mennyire fölülmulja a büntetőjog. Pedig mind
a három csak gyerekjáték a kereskedelmi joghoz képest. Hát a pénzügytan,
hát a bélyeg, hát még a közigazgatás! Ez még a borzasztó!
Mire a közigazgatást befejezte, akkorra Párisba értek s beszálltak egy
előkelő fogadóba. A szép asszonynak teste-lelke fáradt volt a sok
tudománytól. Vigasztalást csak abban talált, hogy ha kialusszák magukat:
reggel majd megnézik a Louvret.
Dehogy nézték.
Reggeli után az ifju férj elővette a perrendtartást, a sajtóügyet, a
végrehajtási eljárást, a csődtörvényt, a szabadalmi jogot s a bankok és
vasutak üzleti rendszabályait. Időnként vissza kellett térni a már
megmagyarázott tantárgyakra is, mert a férj ugy vette észre, hogy az
asszony közben-közben egyet-mást elfelejtett. Pedig alaposan kell tudni
mindent, minthogy a férj gondolkozását csak igy ismerheti meg igazán a
feleség.
Szegény ifju szép menyecske már kezdett beletörődni abba a kétségbeejtő
gondolatba, hogy a szent házasélet voltaképen abból áll, hogy neki le
kell tenni a birói vizsgát és ügyvédi czenzurát. Eltöltöttek Párisban
két egész hetet s mikor már hazafelé készültek, akkor állt elő csak
férje ezzel a szóval:
– Most már át kell térnünk édes Piroska az ügyvédi rendtartásra.
Az ifju menyecskének pajzán ötlete támadt.
– Kedves Izidor, én a házassági jogban is teljesen járatlan vagyok,
arról is kellene néhány szót mondanod.
– Igazad van édes Piroska, de ezt utoljára hagyom; boldog házaséletünk
folyamán lesz időnk erre elegendő.
De bizony nem lett.
Hazaérkeztek Budapestre. A fiatal asszony tudósabb lett a nászuton a
mindenféle jogban, törvényben és rendtartásban, mint akármelyik
ügyvédhelyettes. Még tudósabb lett akkor, mikor egy-két menyecske
barátnőjének a nászutazást elbeszélte. S egy napon csak odaállott férje
elé s minden harag és neheztelés nélkül ezt mondotta neki:
– Kedves Izidor, a mire eddig tanitottál, az mind csak elmélet volt.
Hogy ez a sok tudomány ki ne párologjon az elmémből: most már a
gyakorlatban is be kellene azt nekem mutatnod.
– Például édes Piroska.
– Például kedves Izidor egy alaposan lefolytatott házassági válópörben.
Ebben aztán könnyen megtanulnám a házassági jogot is, a kánonjogot is,
az ügyvédi rendtartást is, a peres eljárást és mindenféle eljárást is.
És arra se lenne valami nagy szükség, hogy én az én gondolkozásomat
közös boldogságunk érdekében neked magyarázgassam.
Az ifju férj, az én kedves barátom, egy perczig komolyan nézett szép
ifju feleségére s egy perczig komolyan gondolkodott felesége tudós
szavain. Mint mivelt és udvarias ember, a ki szereti és tiszteli az
asszonyt: ekként felelt az asszonynak.
– A hogy parancsolod édes Piroska. Ha beleegyezel, holnap meginditom a
válópört. És ha beleegyezel: irodám helyiségét elzárjuk a lakástól
azonnal s én ma estétől kezdve már a vendéglőben veszek lakást magamnak.
Közös lakásunk fölött te fogsz rendelkezni teljes uri joggal.
– Épen igy óhajtom, kedves Izidor!
A férj meginditotta a válópört. A menyecske és szülői engem kértek föl
jogi képviselőjüknek. A válópör gőzerővel sietett befejezése felé. Tiz
nap az elsőbiróság, tiz nap a másodbiróság s tiz nap a legfelső itélő
biróság. Harmincz nap alatt vége lett a pörnek is, a házasságnak is s
mindenféle jogtudományi kölcsönös oktatásnak is. Alig tartott tovább a
válópör, mint a nászutazás.
Természetesen mindezt csak ugy lehetett elvégezni, hogy a férjjel a
válásra nézve előre megegyeztünk.
A férj nemes embernek bizonyult. A hozományhoz hozzá se nyult. Ugy volt
az érintetlenül, a mint a bankban elhelyezte. A férj ugy vélekedett,
hogy a hozomány az asszonyé, az asszony pedig csak akkor lehet az övé,
ha mindkettőjük gondolkozásának kölcsönös megismerése után a házasság
boldog házasságnak bizonyul. Addig pedig az asszony se övé, tehát a
hozomány se övé. A mikor én e fölfogásra a fejemet csóváltam, a férj
arról biztositott, hogy minden fővárosi ügyvéd igy gondolkozik és igy
cselekszik. Ezzel megnyugtatott engem is. Még a hozományhoz tartozó
butor, ágynemü, ezüst és konyhabeli fölszerelés is érintetlen volt
egészen. Mindegyik házasfél a magáét használta, a másik félnek
ingóbingóságát nem használta. Igy hozta magával a rend és a tisztesség.
De a férj nemes gondolkozása nemcsak ebben nyilvánult.
Hogy a hozományt hiánytalanul kell visszaadni: ez oly igazság, mely
fölül áll minden vitán.
De hogy ezt még egyszer akkora értékkel kell megtoldani s igy kétszeres
hozományt kell visszaadnia, a férj ezt is szükségesnek tartotta. Az volt
a nézete, hogy az elvált ifju nőnek ismét férjhez kell menni, illő
tehát, hogy kétakkora hozománya legyen, mint szüzhajadon korában, mikor
először ment férjhez. Abban a bolondos nézetben volt, hogy ha elvált
asszony a menyasszony, az más, mintha hajadon lány a menyasszony.
Jóbarátai sehogyse tudták a fejébe verni, hogy semmi különbség sincs a
kettő között. Annyit elismert, hogyha gyermeke van az elvált asszonynak:
akkor kevesebb hozomány is elégséges. Mert az uj férjnek legalább a
meglevő gyermekért nem kell tovább vesződnie és várakoznia. A miben
megint igaza volt teljességgel.
Az átvett hozomány helyett tehát kétszerakkora összeget adott elvált
nejének.
Mikor összeszámoltunk s mikor nekem mint jogi képviselőnek mindent át
kellett venni: természetesen irást kellett arról adnom, mit veszek át.
Az elvált férj elhozta hozzám is barátját, a budai királyi közjegyzőt,
hogy a nyugtát ő vegye föl velem.
A pénzzel és értékpapirokkal nem volt semmi baj. A kétszeres összeget el
kellett ismernem.
A ruhanemüek, butorok, ezüstnemüek és konyhaszerek is pontosan föl
voltak irva. Ezeket is elismertem.
Hanem jött egy pont ezek után. Ez a pont igy szólott:
»Végezetül elismerem s ez okirat aláirásával átadót megnyugtatom, hogy
Eszterházy Izidor ur törvényesen elvált nejét, Platz Piroska urnőt
hiánytalanul átvettem.«
Ezt kellett volna nekem aláirni.
Odafordultam az elvált férjhez:
– Barátom, ezt én alá nem irhatom.
A férj egész nyugalommal felelt:
– Add elő okaidat, miért nem irhatod alá?
– Először nem irhatom alá azért, mert ez a közszokással ellenkezik.
Másodszor azért, mert ha aláirom: e miatt mind a kettőnket kinevetnek.
Harmadszor azért, mert erre Platz Piroska urnőtől nincs meghatalmazásom.
Negyedszer azért, mert te nekem az urnőt se hiányosan, se hiánytalanul
át nem adtad, mivelhogy ő se nem pénz, se nem ruha, se nem butordarab.
Végezetül nem irhatom alá azért, mert én az urnőt a vasszekrénybe be nem
tehetem, a bankban el nem helyezhetem, egész életemben nem őrizhetem s
ha uj férje a közjegyzői okirat alapján engem számadásra von: én róla
számot nem adhatok. Hátha időközben fogat huzat vagy az utczán elesik s
kitöri a lábát: mivel mentsem én magam, ha most elismerem, hogy
hiánytalanul vettem át? Pedig történhetik vele még sok egyéb
viszontagság is.
A férj kezébe vette irattáskáját s kikereste abban házassági
szerződését. Kinyitotta az irást.
– Én – ugymond – a házassági szerződésben királyi közjegyző és két tanu
előtt kötelezőleg elismertem, hogy én Platz Piroska urnőt az ő kedves
szülőitől hiánytalanul átvettem, tehát most már a legfelsőbb biróság
itélete alapján nekem is kell okirat, hogy én ugy a hogy átvettem,
szintén hiánytalanul adtam át. Ez az igazság és az ügyvédi rend. Lehet
ez ellen valami kifogásod?
Most akadtam már meg. Mi a manót csináljak? Mig nyugtát nem adok: addig
ügyfelem részére nem kapok semmit. De miként irhassak én alá olyan
furcsa okiratot? Hiszen még megbizómnak is teljes joga lesz ahhoz, hogy
rám megnehezteljen. Közölni pedig nem közölhetem vele ezt a bolondságot.
Gondolkodási időt kértem.
De az én barátom, az elvált férj, mindennap eljött hozzám az ő
közjegyzőjével. Délután négy órakor mindig ott volt, soha el nem maradt,
még a sátoros ünnep se riasztotta vissza.
Végre is alá kellett irnom az okiratot. De két föltételt kötöttem ki.
Az egyik az volt, hogy az okirat örök titok marad hármunk között.
Megfogadta.
A másik föltétel az volt, hogy az okiratban szavatosságot vállal az
iránt, hogy csakugyan hiánytalanul adta át egykori feleségét. Se foga,
se füle, se keze-lába nem hiányzik.
Elvállalta ezt is. Sőt még becsületszavát is hozzá kötötte.
No hát akkor isten neki! Az ő lelkén száradt, nem az enyémen.