A biróság, ha vizsgálati fogságból kibocsát valakit, azt irja és mondja
róla: szabadlábra helyezte. Valami furcsa bolondos szó ez. Nem is
hiszem, hogy serdülő jogtudósaink ne a némettől tanulták volna ezt a
szót is. Lábra állitani: magyarul van. Lábra helyezni ostobául van. No
de mindegy. A birák urakkal nem tanácsos pörlekedni.
Mi ezt a szót a mi régi vármegyénknél nem ismertük. Hanem a szabadlábast
mi is ismertük. De ez alatt egészen mást értettünk.
A mikor a rab megkapta az itéletet: megkapta egyuttal a vasat is. A
sulyos büntetés abból állott, hogy a rabnak az ő idejét »vasban,
közmunkával s hetenkint egyszeri vagy kétszeri bőjttel« kellett
kitölteni.
Az egyszeri böjt az én vármegyémben pénteken volt, a kétszeri bőjt
hétfőn és pénteken. Másutt másként osztották a bőjtöt. Az napon a rab
nem kapott egyebet, csak kenyeret és vizet. Igaz, hogy más napon se
kapott sokkal többet. Kutya élet volt a rab élete.
A közmunka már más dolog.
Most a rabot mindenféle ostoba munkára fogják. Szabóság, asztalosság,
kefekötés, kosárkötés, gyufatartókészités s egyéb hiábavaló foglalkozás,
a mire rákényszeritik. Ott kell neki ülni egész nap odujában,
műhelyében. Szeme romlik, háta görnyed, tüdeje pusztul. Ha nem vas az
egészsége, fél év mulva arcza halálszinre válik. Azonban meg is
sétáltatják. Szűk udvarban, magas falak közt körben jártatják óraszámra,
mint a nyomtató lovat. Azt mondják: ez a szabad levegő.
Hajdan a czéhbeli remekes mester el nem szivelte volna, hogy az ő
kenyerét rabok pusztitsák, az ő mesterségébe rabok kontárkodjanak. Van
is panasz e miatt mai napság mindenfelé.
A régi vármegye urai másként gondolkodtak. A rabnak is kell szabad
levegő, üde szél, tiszta napfény, Istennek fényes egére tekinthessen föl
a rab is. De ezt érdemelje meg közmunkával.
Mi az a közmunka?
Hol ez, hol az. Valahány ház: annyi szokás. Minden várban és vármegyében
más a közmunka, a hogy a körülmények parancsolják. Hivatalszobákat,
folyosókat, udvarokat tisztán tartani, söpörni, szellőztetni, fütéssel,
ivóvizzel ellátni. A várnagynak mindenféle szolgálatot teljesiteni;
gyerekkel, baromfival, kijáró jószággal elbánni; rabkonyhán mindenféle
segédmunkát elvégezni. A vármegye uraihoz a városban kijárni s ott
favágást, vizhordást, kerti munkát teljesiteni. Szivesen tette a rab.
Legalább elhagyhatta avas illatu oduját. Bagóhoz is jutott, pohárka
pálinkához is jutott. Ismerkedett, beszélgetett, gyakran jó kedve is
támadt, a franczia háboru dolgait szegről-végről megtudhatta.
Ez volt a belső munka. Volt azonban külső is.
A városok nem tartottak utczaseprőt, szeméthordót, útkaparót, kőfejtőt.
Kivették e czélból a rabokat a vármegyétől haszonbérbe. Fizettek érte
valamit. A rabok élelme jószerével kitelt a fizetésből. Voltak épitések,
folyótisztitások, nagyobb bevágások, a hová egyes vállalkozók is
kibérelték a rabokat. Reggeltől délig, ebédutántól napszállatig folyt a
közmunka.
De hát nem szöktek el a rabok?
Nem azok.
Fegyveres őr vigyázott rájuk. Igaz, hogy a fegyveres őr is a maga dolga
után járt, vagy beült a kocsmába pipázni, de azért a közmunkáról szökés
sohase történt. Mert az őrnek egyik-másik bizalmas rabbal mindig volt
szóbeli szerződése, hogy a mig ő távol lesz, addig a biztos rab vigyáz a
többire. Kézadás szentesitette a szerződést, azt tehát meg kellett
szentül tartani. Gyakran az őr leitta magát kegyetlenül. Az se volt baj.
Két rab megfogta az őrt, a harmadik fogta a fegyverét s az órára
pontosan bevitték az őrt és fegyverét is a vármegyeházához.
Természetesen az őrnek se lett semmi bántódása. Hiszen ő az alispán
szakácsnéjának volt a testvérbátyja.
De nem lehetett elszökni azért se, mert a rabnak nem volt szabad a lába.
A mikor rabbá lett: le kellett ülnie székre és a két lábát előre kellett
nyujtania. Lábain csizma.
Jött az őrmester. Hozott magával vasbéklyót. Vastag lánczszemek s a
végükön vaskarika. Nehéz rabnak nehéz vas, könnyü rabnak könnyü vas. Egy
kilótól tizenkét kilóig.
Jött az őrmesterrel a rabkovács is. Hozott magával vasszeget,
kalapácsot, ráspolyt, harapófogót. A béklyó két karikáját ráillesztette
a rab két lábára a térde alatt, a lábikrája fölött s aztán ha ráillett:
rászegezték azt szorosan, istenesen. Ezt a béklyót nevezte a vármegye
vasnak. Ez volt az értelme annak, hogy vasban kell tölteni el a rabidőt.
Ezért nem volt a rab szabadlábas. Mert az a vas erősen áll a
csizmaszáron. Se fölfelé, se lefelé nem csuszhatott, elszakitani pedig
az elefánt se tudta volna.
Hogy szökhetnék már most el ezzel a közmunkás rab?
Hanem aztán a ki rabidejének tetemes részét már eltöltötte, ha jól
viselte magát állandóan, ha társaival nem czivakodott, ha nyugodt
jókedvvel türt mindent, ha ételben és közmunkában nem válogatott, ha az
őrök, káplárok, őrmester, várnagy ellen panaszt soha nem tett: annak
aztán a nemes vármegye megkegyelmezett a hátralevő rabidőre akként, hogy
lábairól levette a vasat.
Szabadlábassá tette a rabot.
Idő kellett ahhoz, mig a rab azután megtanulta az egyenes járást. Ha már
évekig viselte a vasat: lába ugy hozzászokott a kaszáló lépéshez, mint a
régi huszártiszt a kardhoz. Már régen nem huszár, régen nincs kard az
oldalán: mégis ha gyorsan fordul, jobb lábával nagyot kalimpáz, nehogy
beleakadjon a kardjába.
Ime tehát az a szabadlábas, a ki még rab ugyan, de már nincs vas a
lábán.
A szabadlábas azután már vidám legény, ha mindjárt öreg legény is.
Szabadon jár-kel a vármegyeház egész területén. Szabadon beszélgethet
idegennel, rokonnal, közelvalóival. Ételt-italt vihetnek hozzá bátran.
Közmunkára kimegy ugyan, de ott is felügyelő csak és parancsoló. A bőjt
pedig már nem bántja őt se egyszer, se kétszer.
Történhetik vele vidám dolog is.
Egykor egy csetényi rab kitöltötte idejét, elhagyta a vármegyeházat s
jött hozzám igazságért, elbocsátó levélért. Fiatal legénysorban levő
ember volt.
– No fiam, hát hová mégysz most?
– A feleségemhez, gyerekemhez…
Nézem az irásait, nőtlennek van beirva.
– Hát honnan van neked feleséged, gyereked?
– Hát az bizony ugy történt, hogy szabadlábas koromban ez előtt vagy egy
esztendővel megismerkedtem a Csapószeren egy jóravaló cselédleánynyal, a
barát összeadott bennünket kint a kápolnában s hogy történt, hogy se,
egyszer csak megszületett ezelőtt hat héttel a gyerek is. Olyan
egészséges, mint a makk.
Bolond eset. Ha ezt a franczia regényirók tudnák! Milyen könnyü lenne
ezek közt a válópör! Milyen könnyen be tudná itt bizonyitani mind a két
hitestárs az alibit! Még szerencse, hogy a rabság ideje alatt válópert
nem inditottak. Világ csufja lett volna egész börtönrendszerünk.
De még furcsább eset is történt.
Vizkereszt után való vasárnapon szabadult volna harmadféléves rabságából
Pityerész Istók legényember. Pajkos, rossz betyár volt, de jókedvü és
alkalmazkodó, szabadlábas félév óta. Az apja is e néven volt a hires
Sobri Jóska egyik czimborája.
Vizkereszt után való szombat éjjelén épen vasárnapra virradóra özvegy
Cseréné szegény asszonynak valahol fönt a temetőhegyi városrészben
ellopták egyetlenegy tehenét. Pityerész Istók lopta el, a ki pedig még
rab volt, noha másnap szabadult volna.
Hát ellopta. Megtörtént. Javithatatlan betyár, a harmadfélévi rabság nem
változtatott gonosz erkölcsén. Ez még nem lett volna különös eset.
Hanem a mire még eddig semmiféle duhaj nem vetemedett: ő azt is
megcselekedte. Épen a vármegyeházába vitte be és kötötte be az ellopott
tehenet.
A várba vezető utczán balkézről van a nagy vármegyeház, jobbkézről a kis
vármegyeház. Kapujuk szemben. A kis vármegyeházban a számvevőség volt
elhelyezve; egyik alszámvevő beteg volt, hivatalszobája üres volt, –
ebbe állitotta bele a gézenguz a lopott tehenet. Ugy számitott, hogy
napközben mint már szabad ember valahogy kimódolja, hogy estennen miként
vezeti el onnan. Enni, inni ád neki s vele lesz, hogy ne bőgjön.
Vasárnap az ördög se jár a hivatal körül.
Egy kis baj történt azonban. A lopás éjjelén gyönge hó esett s a
károsultak a tehén nyomán eljutottak a vármegye házáig.
– Teremtő szent atyánk! A vármegyeházban van a lopott tehén. A
vármegyeház ura pedig az alispán! Hüh, mi lesz ebből?
De ugy szétfutottak erre a kárvallottak, mint a csirkék. A tehén már oda
van, legalább nem csukják be őket, ha hallgatnak s kárukat nem keresik.
Pityerész Istóknak azonban több esze volt. Érezte, hogy a hónyom mégis
baj, az esetből beszéd lesz, a beszédből nyomozás, a nap hosszu, a
tehenet fölfedezik.
Maga ment jelenteni a várnagynak, hogy reggel egy bitang tehenet
beterelt a kis megyeházba. Itt van la! Ki is vezette már a tehenet s az
ablakvashoz megkötötte.
– Ejnye ni, kié lehet az a tehén?
No majd ő megtudja. Nyargalt erre-arra, délre megtalálta a kárvallott
özvegy asszonyt. Jelentette a várnagynak s mint most már szabad ember,
el is vezette haza a tehenet.
Szegény özvegy asszony. Örömében sirva csókolgatta megkerült tehenét. S
hálás szivvel meg is hivta a betyárt vacsorára és éjjeli szállásra.
Pityerész Istók el is fogadta a meghivást. Annyit evett, mint a farkas.
De az isten nélkül való betyár ezen az éjszakán aztán igazán ellopta a
szegény özvegy asszony tehenét.
Csak évek mulva tudtuk törvénybe állitani.