A főbiró észrevette, hogy a térdepelő emberrel nem tud végezni. A néphez
kell intézni okos szót.
Egy pillanatig elhallgatott a szent zsolozsma. Felhasználta a pillanatot
s odaszólt a néphez.
– Emberek! Menjetek innen haza békességgel. Nem szent hely ez, nem ér
itt a ti imádságtok semmit. Se pap, se oltár, se püspöki áldás. Ez a
térdepelő ember senkise, semmise. Meg nem türöm, hogy itt seregeljetek.
Meg ne várjátok, mig megharagszom. Tudjátok, ki vagyok.
Tudták bizony. Sokan ismerték is. Parancsoló szava, daliás huszárja,
türelmetlen kapáló négy tüzes lova nyilván mutatta, hogy ő a vármegye
főbirája.
De akár tudták, akár nem tudták, nem hallgattak bizony ő rá. Egyik
fülükön át bement a hatalom szava, másik fülükön át elrepült. Meg se
mozdultak. Sőt, a kit illetett, magasra tartotta faluja feszületét. S
ujra kezdtek valami másik szent zsolozsmát.
Ott volt a csatkai öreg biró és a jegyző is. Ezekhez fordult a főbiró.
– Ezzel a néppel most nem lehet okosan beszélni. Mától kezdve minden nap
megmondja kendtek azoknak, a kik ide seregelnek, hogy jövő vasárnap
délelőtt tizenegy órakor karhatalommal jövök ide; – magam jövök ide s ha
szép szóra el nem takarodnak, magam kergetem el őket.
Az öreg biró és a jegyző szót fogadott s minden nap kiosztotta a
parancsolatot. Természetesen az lett ennek a következése, hogy a
kitüzött vasárnapon tizszer annyi bucsujáró gyült össze a fekete iharfa
körül.
De ott volt ám a hatalmas főbiró is. Egyetlen pillanatot se késett. És
ott volt ám tizenöt pandur is. Bátor, kemény legény valamennyi. Bajusza
kihuzva, puska a vállán, tarisznya az oldalán, pisztoly a tokban.
A főbiró fölhivta a népet szót hallani, engedelmeskedni, parancsolatot
megfogadni. Megmagyarázta, hogy a bodajki, andocsi és kisczelli
csodatévő képek otthon vannak s ide soha át nem származtak. Ámitás a
remete minden dolga. Szedje össze gönczét minden ember s takarodjék
innen nyomban.
Mintha siketek lettek volna az emberek és némák. Nem feleseltek, de meg
se mozdultak. Térdepeltek s imádkoztak tovább.
De már ezt tovább türni nem lehetett. A jó rend és a hivatalos tekintély
mégis mindenek fölött való. Hova lesz a nyugalom és békesség e nélkül?
A pandurok őrmestere Podári Ferencz volt. Katonaviselt hatalmas szál
ember. Az ökörnek az ő két szarva nem öklel különben, mint az ő két
bajusza. Kegyetlen, komor képpel várta a parancsolatot.
A parancsolat igy szólt:
– Őrmester! Kend szétszórja ezt a csőcseléket.
Az a csőcselék lehetett vagy ezer ember. Meglehetős részben asszony,
gyerek, fiatal, öreg. Jó marku férfi is lehetett köztük három-négyszáz.
Huszszor annyi, mint a pandur. De mi az tizenöt pandurhoz képest? A
pandur erős, bátor, szilaj. A pandur felsőbbség. A pandurnak puska a
vállán, pisztoly a derekán. A pandur is szól az istenhez, mint a
bucsujáró, de csak ugy-amugy visszájáról.
Podári Ferencz őrmester odamegy a sereglő nép kellő közepébe. Kezében
erős suhogó. Rárivall az emberekre.
– Hallottátok a parancsolatot? Nekem itt ne nyöszörögjön, ne térdelje le
a füvet ezentul senki lova-fia. Azt az imádkozó áldóját a megboldogult
dédapátoknak! Értettétek?
Megértették. De se nem nevettek, se nem haragudtak, se nem keseregtek a
beszéden. De meg se mozdultak. Imádkoztak tovább.
Podári Ferencz őrmester megfogja egyik embernek a gallérját, fölrántja a
földről s ugy ellöki, csak ugy repül. Azután a másikat, a harmadikat. A
legények is hasonlatos módon szórják szét az imádkozókat. Asszonyt,
öreget, gyönge népet nem bántanak. De az erősebb fajta embert
taszigálják erre-amarra. S szidják őket, mint a tyukhordó kányát.
Nem használ semmit. A kinek a gallérját a pandur elereszti, megint csak
letérdel az s megint csak imádkozik s hányja magára a keresztet. Mint a
seregélymadár. Egyik helyen fölverik, a másik helyen leszáll. Az
őrmester hiába parancsol, hiába tombol, hiába szedi le a csillagokat az
égről. Legényei hiába vitézkednek. A bucsujáró sereg tovább dicséri az
Istent.
Az őrmester odamegy a főszolgabiróhoz s üdvözli őt katonásan.
– Jelentem alázatosan tekintetes uram, ez a csürhe nem hajt okos szóra.
– Hát a puskatus mirevaló? Hát a golyó mirevaló?
Emberséges ember volt a főszolgabiró, bizonyára csak kisértetbe akarta
hozni az őrmestert, vajjon szót fogad-e? Vajjon belelövöldöz-e az
imádkozó népbe?
Az őrmester ismerte a rendet. Tudta, hogy ha megtagadja az
engedelmességet: vége a becsületnek, a kenyérnek s a szabadságnak. Még
egyszer hátratekintett a bucsujáró seregre.
Azután letette a puskáját és tarisznyáját a gyöpre. Lecsatolta
pisztolytokját oldaláról s azt is letette a gyöpre. A főszolgabiró
lábaihoz.
– Jelentem alázatosan tekintetes uram, inkább nem eszem tovább a
vármegye kenyerét. De én golyóval, puskatussal ennek a nyavalyás népnek
neki nem rontok. Hiszen csak egy goromba szót hallanék tőle. De csak
imádkozik és nyöszörög.
Rettenetes nagy vétek volt ez az őrmestertől. Megtagadni az
engedelmességet! Nem hajtani végre a parancsolatot! Cserben hagyni a
felsőbbséget! Hiszen árulás ez! Lázadás ez! A főszolgabiró odaszólt az
egyik káplárhoz:
– Vasaljátok meg Podárit s nyomban vigyétek Veszprémbe s adjátok a
várnagy kezére.
Elvitték az őrmestert, de a karhatalomnak is vége lett. Imádkozhatott a
nép tovább. A pandurok őrállásaikra széledtek, a főbiró pedig lóhalálban
hajtott a vármegye székvárosába.
Reggel összejöttünk a második alispánnál. A főbiró elmesélte dolgát. S
hozzátette:
– Ezt a bolond ügyet többé ne bizzátok rám. Barom volt az a
pandurőrmester, de igaza volt. Meg ne foszszátok kenyerétől, de nekem
vissza se adjátok.
A vasba vert őrmesterrel csak déltájban értek be a kisérő pandurok. Az
alispán az engedetlen őrmestert kegyetlenül összeszidta s hat órai
kurtavas után megkegyelmezett neki s áttette Somlyó vidékére, a
devecseri járásba.
De mi történjék hát most már a csatkai szenttel? A nemes vármegye nem
hagyhatja félbe az ő nagy dolgát.
A nemes vármegye azt gondolta: engem küld ki az ügyet elintézni.
Csináljak, a mit akarok. Rendelkezésemre adja szentkirályszabadjai Rosos
Miklós szolgabirót s minden hivatalos hatalmát. Nagyot nevetett rá
hajdenczi Hunkár Mihály főszolgabiró. Minő kudarcz lesz ott, a hol még ő
se tudott boldogulni!
Magam is nevettem a megbizatáson. Épen kálvinista embernek való az ilyen
munka. De hiába: ez volt a vármegye szokása. A hol kálvinisták hibáztak,
oda katholikus tisztviselőt szoktak küldeni; a hol katholikusok
hibáztak, oda kálvinistát. Igy legalább nem lehetett részrehajlás.
Kimentem Zirczre, egyenesen a zirczi barátok fényes palotájába. Máshova
szállani a régi jó rend megbontása lett volna. Rezucsek Antal volt az
apát: jó ismerősöm. Bula Teofil a gazda: szinte mondhatnám, jó barátom.
Hatalmas termetü, öles magas, egyenes tartásu, fölséges alak volt az a
Bula Teofil. Barna szemeinek komoly nézése csodálatos volt. Keresztül
látott a sziveken, a veséken, a csontokon is. A szeminárium ifjai csak
nézésétől féltek. Egyik azt mondta: ugy néz, mint a baziliskus. Másik
azt mondta: ugy néz, mint az arkangyal. A kire félórán át mereven
nézett: az vagy pipafüstté vált, vagy a föld alá bujt, vagy kivallotta
az öregapja bűneit is.
Pedig áldott jó ember volt. Bölcsesége, vendégszeretete hires.
Tekintélye nagyobb a Kőrishegynél.
László volt a tiszti huszárom. Maga is, nagy csodánkra, bucsujáró kegyes
lélek. Elküldtem Csatkára, hozza be szép szerrel a zárdába a »szent«-et.
De szép szerrel, ha tudja s ne erőszakkal.
Behozta. Ő tudja, miként sikerült neki.
Ott állott előttem a »szent« a nagy refektóriumban. Bozontos haja,
csüngő bajusza, szőrdarócz köntöse, oldalán olvasója. Bula Teofil tudta
már sorsunkat. Előbb már jó félórán át szemügyre vette a »szent«-et, de
nem szólt neki semmit. A »szent« reszketett a nézés alatt. Mikor
megkérdeztem Bula Teofilt: mit lát ki ez emberből? azt felelte:
– Ravasz lelket.
Magam is igy gondoltam.
Faggatóra vettem a szentet. Nagyon meg volt illetődve.
– Hogy hivnak fiam? Mi a neved?
– Kaki János.
– Hát Kaki János, te vagy a csatkai »szent?«
– Bünös lélek vagyok én, csak a nép hisz szentnek.
– Jól van fiam, én azzal nem törődöm, tudod, hogy én kálvinista ember
vagyok. Hanem hát kérdek valamit. Van-e már elég pénzecskéd?
Összegyült-e már egy telekre való?
Nézett, bámult e kérdésre, de nem felelt.
– No-no fiam, meg ne ijedj! Látom, hogy annyi pénzed még nem jött össze.
Hanem hát értsd meg a szót jól. Ha velem megegyezel, ha az andocsi,
bodajki és czelli csodatévő képeket haza engeded szállani s ezt a hiveid
előtt mindennap kihirdeted s ezzel a barátokat lecsillapitod: akkor adok
neked még egy egész esztendőt, addig csak összegyülik a pénzed. De ha
velem ebben meg nem tudsz egyezni: akkor holnap déli harangszó alatt
kivágatom és tüzre teszem a fekete iharfádat s azután imádkozhatsz, a
mennyit akarsz. Gondold meg a dolgot jól. Ebéd utánig adok rá időt.
Bula Teofil hatalmas ebéddel látta el. Bőven volt a pecsenye, rétes és
illatos bor. Tiszti huszárom vele evett.
Ebéd után készen volt az egyezségre.
Csak arra kért, adjak neki három esztendőt s a maga csodatévő képét
hagyjam meg az iharfán.
Isten neki!
Irásba tettük a kötést s fölcsaptunk rá, mintha kupeczek lettünk volna.
De nem várta ő meg a három esztendőt. Egy év mulva már telket, házat
vett Csernyén, haját lenyiratta, bajuszát kipödörte, szürdaróczát
leöltötte, zsinóros dolmányát vállára vetette s menyecskét hozott a
házhoz, fiatalt, gömbölyüt, tüzeset. Meg is áldotta az Isten nagy csomó
gyerekkel.
Ma is él még, ha meg nem halt. De nem is lett aztán bucsujáró hely a
csatkai iharfából.
Idők multán kikérdeztem Lászlót, tiszti huszáromat, mivel tudott a
»szent«-re hatni, hogy szavamra szépen bejőjjön a zirczi barátokhoz s
elfogadja az egyezséget?
Elmondta.
Együtt szolgáltak a huszároknál. Kaki János Tirolországban látott
remetét s ott tanulta el annak könnyü életmódját. Eredetileg nem is volt
katholikus a gézenguz. A hogy Lászlót meglátta, nyomban hajlandó lett
minden egyezségre.
Pedig nem is került különös fáradságba. László nagyot ütött a tenyerébe
s ennyit mondott:
– Ejnye ni, János! Elment a te sütnivalód! Hát a huszárdolmány helyett
jobban szereted te már ezt a rongyos szürt? Nyakadra küldöm a kádártai
atyádfiait seregestül.
Kádártán csakugyan voltak Kakiak. Egyszerü kálvinista emberek. Ha azok
ellátogatnak Csatkára: nyomban megtudják a kegyes lelkü bucsusok, hogy
az ő szent emberük csak obsitos huszár s nem is az ő hitükön való. De
bizony ellazsnakolják akkor. Agyon is ütik.
A remete megjuhászodott.
– Sohase küld rám, te László, a kádártaiakat. Majd elmegyek én hozzájuk
magam. Csak hadd fogadok előbb szót a te megyei uradnak.
Igy sikerült neki egyezségem.
S a nemes vármegye mégis engem tartott okos embernek, hogy oly szépen el
tudtam intézni a kényes dolgot.