Bizony gondot okozott, mit csináljunk mi a csatkai szenttel, a fekete
iharfa szentképeivel s a bucsujáró seregekkel.
Az első alispán Véghely Imre kálvinista volt. Ő csak nevette az egész
dolgot. Bele nem avatkozott volna a világért se. Bizonyosan volt benne
egy kis káröröm is. Hadd koplaljanak kissé a bodajki, andocsi és czelli
barátok. Ugyis elhiztak már mód nélkül. Nem árt nekik a bőjt, ha időn
kivül esik is.
A második alispán Késmárky József volt. Ő már katholikus, neki kellett
intézkedni.
Odaadja nekem János püspök levelét.
– Mit csinálnál pajtás ezzel a bolondsággal?
Megyei fiskus voltam, átnéztem a levelet, egyébként is tudtam már az
ügyről. Azt kérdeztem:
– Hivatalos véleményt adjak?
– Ne is verset irj ám róla.
Megforditottam János püspök levelét s a hátára ráirtam a fiskusi
javaslatot.
»Intézkedés végett kiadandó a járásbeli fő- és alszolgabiráknak.« Dátum
ekkor s ekkor. Aláirás.
Az alispán elnevette magát.
– Nesze nektek fő- és alszolgabirák!
Mást tenni nem lehetett. Minden bölcseség azt parancsolta, hogy mást ne
cselekedjünk.
Miért?
Az ügyet ezzel mi egyelőre elintéztük s János püspököt és a barátokat
megnyugtattuk. Nyomban belátták, hogy a nemes vármegye egyebet nem
tehetett. A szolgabiró az, a ki mindentudó, mindenütt jelen való és
mindenható. Papokkal, jegyzőkkel, községi birákkal, előljárókkal,
pandurokkal majd elintéznek ők mindent okosan.
De hát miként intéznek el?
Az már az ő dolguk. Háromféle elintézési mód között szabadon
választhatnak.
Az egyik mód az, hogy nem csinálnak semmit. A nemes vármegye irását
beiktatják valahova, vagy be se iktatják sehova s azután alusznak rajta
heteken, hónapokon, esztendőkön keresztül. Az alatt vagy kidől a fekete
iharfa, vagy elpusztul valamerre a csatkai szent, vagy a bucsujárók
belátják, hogy minden szentkép haza szállt a maga tisztes ősi helyére,
vagy a barátok elfelejtik az egészet s János püspököt nem zaklatják
panaszukkal. Ez lesz a legjobb megoldás. Nagy bölcseség vala abban, hogy
a tisztviselők ne siessenek a dologgal, semmit idő előtt el ne
intézzenek s hacsak a végső szükség nem parancsolja, el se intézzenek
semmit. Elforog a világ náluk nélkül is. Sokszor jobban és simábban
forog, ha kerekébe bele nem kapaszkodnak.
A második elintézési mód abból áll, hogy valami okossággal és
ügyességgel rendbehozzák a dolgot s a kecske se marad éhen, de azért a
káposztáskertben se lesz szemmellátható hiba.
Igy is jól lesz.
A harmadik elintézési mód pedig abból áll, hogy sebbel-lobbal
beleavatkoznak a dologba és csinálnak valami országos bolondságot.
Igy is jól lesz. Mert akkor a nemes vármegye bölcs elmélkedéssel
megmondja, hogy az intézkedés kudarczot vallott ugyan, de a miatt nem az
ő tisztviselőit terheli a felelősség, hanem a papokat és barátokat,
miért nem vezetik a hivő népet okosabban. Mert hogy a nemes vármegye a
maga fő- és alszolgabiráit nem hagyja: az már szentirás; – a papoknak és
barátoknak pedig ugy se árt semmi.
A Bakonyt négy járásra osztottuk föl s átadtuk egy főbirónak s három
szolgabirónak. Nekik kellett a kényes ügyet, valahogy nyélbe ütni.
Fajszi Ányos Tivadar, nagy-alásonyi Barcza Gábor és
szent-király-szabadjai Rosos Miklós voltak a szolgabirák. Hires,
nevezetes régi nemzetségek ivadékai s tisztes férfiak. Hajdenczi Hunkár
Mihály volt a főszolgabiró, a kinek hatalma kiterjedt mind a négy
járásra. Nagy vagyonu és nagy tekintélyü férfiu. Édes unokaöcscse Hunkár
Antalnak, a ki csodálatos hősi elszántsággal megállitotta Győrnél a nagy
Napoleon világbiró hadseregét, a ki ősz fejjel 1849-ben is végezte a
nemzet ügyeit s a ki azután idegen országban börtönök mélyén töltött
hosszu esztendőket, pedig egykor vére hullásával védelmezte meg királya
trónusát. Már ő utána is nagy név szállt a mi főszolgabiránkra, de ő
maga is tudott szerezni magának. Később vármegyénk képviselője is lett a
felső Bakonyból.
A mint megkapta az alispán levelét, maga köré gyüjté Zirczen szolgabiró
társait s közölte velük a furcsa ügyet.
– No gyerekek, melyikőtöknek lesz kedve beleharapni s a csatkai szentet
elkergetni?
Dehogy volt kedve egyiknek se. Majd a manó viaskodik azzal a száz meg
ezer bucsujáró kegyes néppel.
– Bizony csak te végezd azt el Miska bátyánk. Ember kell oda és négy ló.
Neked legalább megvan a négy lovad is.
Mosolygott a főszolgabiró. Éppen igy gondolta maga is.
S a hogy gondolta: ugy cselekedett.
Legtüzesebb négy lovát fogatta be Bánkon nyitott hintójába. Kocsisa a
fekete struccztollas kalappal, tisztihuszárja teljes diszszel, forgós
csákóval, félvállra vetett zöld kuruczdolmánynyal, az oldalán
tarsolylyal és fringiakarddal ült a bakon. Ugy ment törvényt tenni a
hivők, bucsujárók és szentképek közé a csatkai fekete iharfához. Vigan
ficzánkoltak a tüzes lovak, csak ugy porzott az út a kocsi nyomán.
Odaindult, oda is ért fényes nappal. Kocsija megállt a domb alján. A
négy sárkány felugrott volna a domb tetejére is, ha az tele nem lett
volna imádkozó emberek seregével.
Büszke ember volt a főbiró. Pattogó járásu, pattogó beszédü. Hát még
állásának nagy tekintélye! Hát a tiszti huszár! Hát még a négy tüzes ló!
Négy ló! Nagy dolog ez a világnak kormányzásában. A gyalog ember nem is
ember. Semmi esetre se nemes ember. Az csak afféle gyalog ember;
zsöllér, napszámos, lótó-futó, kasza-kapanyüvő semmi ember. A ki egy
lovon jár, még az se jön emberszámba. Zsidó, czigány, elárvult, szegény
ember szokott egy lovon járni. Falun kinevetik, utczai gyerekek utána
kiabálnak.
Meg kell süvegelnie még a kisbirót is, még a harangozót is. A kuvaszok
is majd lekapkodják kocsija üléséből. Két lóval járni csak hagyján. De
két lóval jár minden telkes paraszt, minden vásározó mesterember. Az
igazi uraság négy lónál kezdődik. S négy lónál kezdődik az igazi
tekintély is. Tekintély nélkül nincs hatóság, s a hatalom se ér semmit.
Hejh be sokszor többet ér a tekintély és a méltóság minden okosságnál,
minden igazságnál!
Leszállt a főbiró kocsijáról s lassu lépésben fölballagott a fekete
iharfához. Utána nyomában a hatalmas termetü tiszti huszár. A térdeplő
és imádkozó emberek félrehajoltak, hogy akadálytalanul juthasson el a
fáig. Nem szóltak semmit.
A fa előtt ott állt a durva fakereszt. A kereszt előtt térdepelt a
remete s imádkozott buzgóságosan. Rá se nézett a hatalmas emberre, a
főbiróra.
De a főbiró szót intézett hozzá.
– Ha elvégezted könyörgésedet, állj föl. Beszédem van veled. Én vagyok a
főbiró, a vármegye hatósága.
Hallotta vagy nem hallotta a térdepelő ember a szót, de szemei a
magasságba néztek s csak az imádkozást folytatta. Főbiró, vármegye
hatósága, tiszti huszár, négy ló: mind nem adott ő azokra semmit.
Néhány szempillantásig várt a főbiró. Azután odaállt a kereszt mellé a
remetével szemközt. S hangosan szól hozzá.
– Héjh ember, ide nézz, felelj a kérdésemre. Azt akarom tudni, ki vagy,
mi vagy, honnan vetemedtél ide, mit akarsz itt?
A térdepelő ember most se mozdult meg, hanem mégis ránézett a főbiróra.
S csöndes szelid mély hangon felelt.
– Én most az egek urával beszélek, nekem ő parancsol.
Némán, lélekzetét is visszafojtva hallgatta az áhitatos nép ezt a
beszédet. Tudta a szegény nép azt, hogy a főbiró nagy ur s a vármegye
nagy hatalom. De a mint a remete csöndes, de bátor szavait meghallotta:
nyomban elkezdte egyik szent zsolozsmáját énekelni. Férfiak és nők és
gyerekek érczes hangján a bánatos szent ének elhatott a mélybe és a
magasba, de a szivekbe is. Még a hatalmas főbiró szivébe is.
Pedig az a szív is tele volt büszkeséggel s a kötelesség érzete azt
parancsolta, hogy rendet csináljon, az embereket onnan elkergesse.