A világ azonban kissé mégis változott. A fekete iharfa sötét lombjai
közt csakugyan volt szentkép, mely a Szüz Anyát ábrázolta. Nehéz volt
ugyan látni, a sürü falevél nagyon eltakarta, örökösen árnyék boritotta
is, de azért, ha szellő mozgatta a lombokat, a falevél rezgésén át akadt
néha nyilás egy-egy pillanatra, a hol a szentképhez az emberek szeme
eljuthatott. Megvallották ezt a hitetlen Tamások is, de megvallották
volna ezt az aszu lelkü, valóságos pogányok is. Mert a mi kétségtelen
valóság: azt eltagadni nem lehet.
Honnan származott az a szentkép?
Földön járó parasztészszel ugy gondolják az emberek, hogy az iharfán nem
nőhetett, égből nem jött, magától nem támadt, angyalok kezével oda nem
juthatott az a szentkép. Azt emberi kéznek kellett a fa sürü ágai közé
fölvinni, ott elhelyezni s madzaggal és szeggel faághoz erősiteni. Ha
meg nincs erősitve, leveri a szél.
Volt Veszprém városában egy ügyes, elmés ember. Eredete olasz lehetett.
Szapora beszéde, kecske szakálla, piros képe, fekete szeme, bozontos
szemöldöke. Nevére már nem is emlékszem biztosan. Ha nem Gyivis volt a
neve, akkor bizonyosan másnak hivták. Könyvkötő, szentképárus,
keretaranyozó és papucshimző volt egy személyben. Mint utóbb kitünt, az
iharfán levő szentkép vagy ahhoz hasonlatos kép sok esztendő előtt
megfordult az ő birtokában. De hetivásáron eladta, valami kegyes öreg
asszony megvette. Gyivis most már azt se tudja: mikor adta el, ki vette
meg, hovávaló az az öreg asszony? De még arra se tenne hitet, hogy éppen
ez a szentkép volt-e valaha az övé?
A térdepelő ember semmiképen el nem ismerte volna, hogy ez a kép az ő
tudtával került a fekete iharfa lombjai közé. Rá se lehetett volna
fogni, az ő jámbor bucsusai meg se engedték volna. Hiszen ő egész nap,
egész éjjel imádkozott. Az ő lelke folyton az áhitat mélységeiben volt
elmerülve, honnan tudhatta volna, hogy az a szentkép mikor, mi módon,
kinek kezei által került az iharfa tetejére.
Azonban mi köze ehhez a nemes vármegyének? Ha ott van az a szentkép, hát
ott van. Nem árt az ott senkinek. Felszállhat az erdei fára a szarka is,
a varju is, a bagoly is és mindenféle repülő állat: miért ne juthatott
volna oda a szentkép is? Hogy pedig ott imádkoznak az emberek: ezen
sincs megbotránkozni való. Imádkozni mindenkinek szabad a maga szive és
hitvallása szerint. Jobb ember az, a ki imádkozik, semmint az, a ki
káromkodik. Abban se ütközzék meg senki, hogy imádkozni éppen a fekete
iharfához seregelnek az emberek. Jobb volna ugyan, ha istennek házában
vagy saját titkos szobájában imádkoznék minden ember, de a kegyes ősi
szokás megengedi a másutt való imádkozást is. S miért kellene
megbolygatni az ősi szokást? Miért kellene ezzel megzavarni, sőt talán
elkeseriteni a jámbor lelkeket? Sokszor a kocsma is messze van s oda is
elmennek az emberek s a nemes vármegye erre se szab tilalmat; – annál
kevésbbé szabhat arra, hogy imádkozni messze ne menjenek.
Igy van ez. Nem is lett volna abból a szentképből semmi baj, ha az
emberek el nem kezdtek volna lassanként suttogni.
Azt suttogták ugyanis, hogy az a szentkép nem más, mint a bodajki
csodatévő szent szüznek képe, a ki eddig ott volt a bodajki kegyes
barátok templomában, de ezentul nem lesz ott, mert egyik szép csillagos
éjszakán átköltözött a csatkai fekete iharfára s ezentul ott marad
mindörökké.
Balga beszéd.
Hiszen csak meg kell nézni azt a szentképet: ott van az a régi helyén.
Ugyanaz a kép, a ki eddig volt. Nem mozditotta azt meg senki azon a
helyen. A ki nem vak, nem világtalan: láthatja mind a két szemével. A ki
nem csonka-béna, nem isten nyomorékja, meg is érintheti mind a két
kezével.
Csakhogy az emberek lelkét néha megszállja a kételkedés. Mint a köd a
völgyet: ugy boritja el néha a homály a lelkeket. A barátok kertésze
szóról-szóra ezt mondta a gvárdiánnak:
– Csókolom a kezét szent atyám, a ki ide jár bucsura, az ugyan szentül
elhiszi, hogy a mi szentképünk megvan a régi helyén, de a ki Csatkára
jár az iharfához: az bizony nem mi bennünk hiszen, hanem a csatkai
szentképben hiszen s aztán egyéb istentelenséget is csak elhiszen. Mi
lesz velünk, ha az emberek odaszoknak?
E fölött már el lehetett gondolkodni.
S a mi Bodajkon történt: ugyanaz történt Czellben is, Andocson is. Azok
körében, a kik oda szoktak bucsura járni, szintén elterjedt a suttogás.
A czelli szentkép is elköltözött, az andocsi is elköltözött a csatkai
fekete iharfára.
S nyilván megbizonyosodott, hogy alig telt el két, vagy harmadfél
esztendő: mind a bodajki, mind a czelli, mint az andocsi bucsusok száma
fölötte megfogyatkozott. Nem a kegyes áhitat és vallásos érzés elől
záródott be az emberek szive, hanem a csatkai fekete iharfához és
térdepelő emberhez siettek seregenként.
János püspök uralkodott akkor Veszprémben. Nagy lélek és nemes sziv,
mivelt és felvilágosodott elme, nagy tudománynyal, az embernek és a
világnak bőséges ismeretével s igazi felebaráti szeretettel. Hű és
tökéletes papi fejedelem a maga egyházában. De lelkének szeretete
egyaránt kiáradt a többi hitvallás követőire is.
Ugy rémlik előttem, hogy az ő uradalmaihoz tartozott Somogy vármegyében
Andocs is s az andocsi királyi haszonvételek az ő jövedelmeit
szaporitották. Vendéglő, kocsma, italmérés, mészárszék mind az övé volt
s bérlők ültek benne; évi bért, tetemes összeget fizettek utána.
Jószágainak egyik kormányzója Szentirmay József volt. Vitéz honvéd
egykor, jószivü, nagyelméjü, derék jellemü férfiu; holta napjáig kedves,
jó barátom. Egyszer csak levelet kap a somogyi uradalmak tisztségétől,
hogy az andocsi bérlők panaszkodnak, nincs jövedelmük, a bért nem
fizethetik ugy, mint eddig, mert a bucsujárók elmaradnak, számuk
felényire, harmadrésznyire apadt. Valami csatkai remete csábitgatja az
embereket magához a Felső-Bakonyban, tegyen a kegyes uraság az ő papi
fejedelmi hatalmával valamit, hogy a régi jó rend meg ne bomoljon, sőt a
mennyire már megbomlott volna, megint helyreállittassék.
A kormányzóból hangosan tört ki a vidámság, a mikor ezt a levelet
elolvasta. Eszeágában sem volt intézkedni. Meg is irta nyomban a
tisztségnek, hogy az ő püspökéhez efféle furcsa panaszokkal ne
járuljanak; jól tudják, az ő püspöke nem olyan ember, hogy a
bucsujárások dolgaiba beavatkozzék azért, hogy az andocsi kocsmárosok
egy-két iczcze borral többet vagy kevesebbet mérhessenek ki. Ha nem
birják a régi bért: fizessenek kevesebbet.
Hetek mulva eladomázta e dolgot ebéd alatt püspökének. János püspök maga
is mosolygott rajta s azt felelte kormányzójának, a kit igen kedvelt s a
ki egyébként rokona is volt:
– Jól tetted Józsi, hogy igy intézkedtél. Hanem azért mégis kell tennem
valamit. A bodajki és kis-czelli zárdákból fájdalmas panasz érkezett
hozzám ugyanazon csatkai remete ellen. Még olyan hirt is terjesztenek,
hogy a zárdák szentképei is Csatkára származtak át, ilyen babonaságot
szó nélkül nem hagyhatunk, átteszem az ügyet a nemes vármegyéhez,
intézkedjék ő.
Igy történt.
Egyszer csak odaérkezik hozzánk 1867-ben János püspök levele a nagy
pöcséttel s abban megkér bennünket, hogy a csatkai remete dolgát
vizsgáljuk meg, a jólelkü hivő nép elámitásának álljuk utját s a
mindenféle babonák terjesztőit intsük meg. Ő is istennek segedelmével s
a ráruházott erkölcsi hatalom szelid eszközeivel segitségünkre siet.
Mit csináljunk?
Arról csakugyan nincs törvény, rendelet, perrendtartás, ügyviteli
szabályzat, királyi parancs, megyei szabály, ősi gyakorlat, hogy ily
esetben mit csináljunk.
Ha valaki remete akar lenni: dolgába bele nem szólhatunk, elhatározását
meg nem másithatjuk. Alkotmányunkat, szabadságunkat meg nem rongálhatjuk
a barátok kedvéért. Ha valaki kapczás, posztónyiró, kefekötő vagy
kolompáros akar lenni: teljes joga van hozzá. Ahhoz is joga van tehát,
hogy remete legyen. S ha már remete, csak nem tilthatjuk meg, hogy ne
imádkozzék. De másnak se tilthatjuk meg, hogy vele együtt ne imádkozzék.
Azt pedig épen nem mondhatjuk, hogy ne a fekete iharfa alatt, hanem a
szilfa alatt vagy bodzafa alatt imádkozzék. Ugyis annyi az elvetemedett,
istentelen, duhaj ember, hogy ha akad valami jámbor lélek, a ki egyebet
se csinál, csak az istent dicséri, azt inkább meg kell becsülnünk, sem
mint kiirtanunk.
Ugy ám, de pénzt is gyüjt, adományt is fogad el.
Igaz a! Csakhogy senkitől se kér, senkit se zaklat, nem koldul, nem
tekereg, csendet nem ront, rendet nem bont, jámbor mint a kegyes barát,
szelid mint az öreg pap, semmi vétke, semmi fogyatkozása. A mit a
szegény emberek önként adnak neki: azt csak elfogadhatja jó szivvel,
köszönettel. Nem szabad az embereket az alamizsnáskodástól elriasztani.