Csatka kis falu a nagy Bakony-erdőben. Távol esik minden vasuttól és
országuttól. A tudománynak, műveltségnek és felvilágosodásnak nem valami
virágzó tanyája. Nem magyarok lakják. Őseik valami jámbor, szegény német
és tót jövevények lehettek. Csöndes jobbágyok a multban, csöndes mezei
és erdei munkások a jelenben. S jól beszélik a magyar nyelvet. A »minden
német« és »minden tót« eszme el nem ér hozzájuk soha. Istenfélő, kegyes
és vallásos örege-apraja. Eljár a bucsukra hüségesen. Van is benne
módja. A mi vármegyénkben ugyan nincs bucsujáró hely, de Bodajk,
Kis-Czell és Andocs ott fekszik a vármegye határán. Fejérben, Vasban és
Somogyban.
1865-ben furcsa eset kezdődött a csatkai határban.
Van a falun kivül egy magas, kerek domb, valami magaslatnak előfoka.
Alatta döczögős, rossz út vezet. De ez az út bevezet a faluba is. S a
kik kelet felől Czellbe vagy Andocsra s nyugat felől Bodajkra mennek,
bucsusok: ezt az utat el nem kerülhetik. Zöld pázsittal s ritkás erdei
fával van a domb benőve.
Volt rajta különösen egy magában álló, szép erdei iharfa.
Az erdei iharnak, ha nincsen gátja, csodálatosan szép a növése. Sürü
ága, sürü galya, sürü sötétzöld levele. Ha esik az eső, meg nem ázik, a
ki alája menekül. Biztosabb az esernyőnél. Ha pedig valaki a tövéhez áll
s fölnéz az égre: nem látja az eget, s nem látja a déli napot se.
Lombozata olyan sürü. Madár ott fészkelhet, rigó ott dalolhat, mókus ott
ugrálhat: meg nem látni ott se a fészket, se a rigót, se a mókust.
Elbujhatik ott a czigánygyerek is biztosan. A sürü lomb közepén örökös
árnyék és homály uralkodik. Ilyen a szépen nőtt erdei iharfa. Azért
nevezik az irástudók fekete iharnak is.
Az uton járók nem sokat törődnek vele. Szegény ember nem gyönyörködik a
természet szépségein. Ez a gyönyörüség csak urnak való. A szegény ember
nem azt nézi, mit nyujt a természet látnivalót, hanem csak azt nézi, mit
nyujt ennivalót. Az iharfa pedig enni valót nem nyujt. A jámbor
csatkaiak s a szegény bakonyi emberek miatt az a fekete iharfa ma is ott
állhatna a domb oldalán, az úttól alig száz lépésnyire. Talán ott is
áll. Harminczhat esztendő óta nem jártam arra.
1865-ben egyik őszi napon a járókelők azt veszik észre, hogy a fekete
iharfa alatt egy ember térdepel. Keze összetéve, szemei az ég felé,
imádkozik csendesen, dicséri az Istent áhitattal.
Egy pillanatra megállnak az emberek. Egyik-másik oda is köszön a
térdeplőhöz s azután odább mennek. A térdeplőt nem ismerik. Bizonyosan
valami messze tájról való. Talán utas, talán koldus, talán háborodott
elme. A járókelők odább mennek dolguk után.
De az imádkozó másnap is ott van és harmadnap is és mindennap. Ott volt
éjjel is. Őszi idő változó idő. Hol a nap süt, hol a szél fuj, hol az
eső esik. Hüvösre is fordul lassankint az idő. De a térdeplő ember
mindig ott van, mindig imádkozik, mindig az égre néz a fekete iharfa
sötét lombján keresztül.
Haja hosszu, – szél kuszálja, eső csapdossa. Bajusza csüngő, szakálla
kusza. Haja, bajusza, szakálla szép fényes, fekete. Ha felállana: derék,
termetes, bátor arczu szép férfiu volna.
Ruhája csodálatos. Két szürnek a hátuljából áll. Egyiket elől köti,
másikat hátul köti. Mintha zsákban volna. Derekán a két szürdarab
fékszárral van összekötve. Mezitelen lábain rongyos papucs. Kalapja is
van; – zsiros, foltos, nagy karimás, de ez kóczmadzagon lóg a nyakán
hátul. Néha a szél mozgatja is.
Mi ez az ember? Mit csinál ott? Miből él? Honnan került ide? Itt nem
maradhat örökké. Télen a Bakony rossz házigazda. Se meleg szobája, se
meleg étele, se meleg szava. Hó csikorog, szélvész zug, förgeteg szórja
a havat, éhes vad üvölt, holló károg: mit csinál majd a télen a térdeplő
ember?
Bizonyosan barát. De még se barát. Ha barát volna: koldulna, kéregetne,
falubeli emberekkel szót váltana s a mit gyüjt, hazavinné.
Bizonyosan zarándok. Most jön a szent földről, pogányok seregéből. De
még se zarándok. Ha zarándok volna: botja volna, tarisznyája volna,
olvasót árulna, messze utját, sok szenvedését mindenkinek elmondaná.
Holott pedig még csak zsebje sincs zsákalaku szürdarócz ruháján.
Bizonyosan remete. Nem is lehet más, mint remete. Azért dicséri az
Istent éjjel-nappal szakadatlan. De aztán adjunk is neki valami
ennivalót. Ámbátor a jó Isten gondoskodik róla, hiszen gondoskodik az
égi madarakról is s bizonyosan visznek neki édes gyökeret, érett
gyümölcsöt, fehér czipót a hollók is: mégis csak jó lesz neki időnként
egy karéj kenyeret s egy ital vizet is nyujtani.
Nyujtottak is. A kenyeret letették melléje a fübe s a vizet apró
csuporban. Akadt jó lélek, a ki krajczárt is tett le szüre sarkára, de
erre csak a fejét rázta. Neki nem kell a pénz. Minden gonoszságnak pénz
a szülőanyja. S aztán ő előtte minden pénz csak hiábavalóság. Mi hasznát
vehetné ő a pénznek? Az ő lelke Istenre és szentjeire néz s az
örökkévaló boldogságra áhit, nem pedig mulandó földi javakra.
Akadt jámbor öreg asszony, a ki oda térdelt melléje a fübe s vele együtt
imádkozott. Órákon át imádkozott s nézte a fa sürü lombját, noha lombon
kivül nem látott a magasban semmit.
De a remetének látni kellett. Néha a repeső lélek világa fénylett ki
szemeiből, a mint világosan látta a boldogságos Szüz Anya képét ott a
lombok sötét árnyékában.
Nyilván észrevette a jámbor öreg asszony, hogy a remetének látása van.
Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét s esengve kérte, mutassa meg a
látást neki is.
Megszólalt a térdepelő ember.
– Boldogtalan asszonyi állat, ha volna rá érdemed, te is csak ugy látnád
ott fönt a Szüz Anya ragyogását, a mint én látom.
Ki volt mondva a nagy szó.
A jámbor öreg asszony elvitte a szót a faluba s hivő lélekkel elmondta
uton-utfélen mindenkinek. Egész éjjel nem hunyta le szemeit, imádkozott
áhitatosan maga is s másnap tisztult lélekkel megint kiment a térdeplő
emberhez, s ime, most már ő is meglátta a látást, a Szüz Anya ragyogása
neki is megmutatkozott.
És másnak is. És mindenkinek ettől fogva.
Seregeltek a népek a térdeplő emberhez s a fekete iharfához s a szent
érzésekben megittasult lelkek nyilván látták az imádandó Szüz égi
arczát. Ki csak szemeit, ki csak hullámos, fénylő haját, ki az egész
tündöklő arczát. Olyan is találkozott, a ki a szent Szüznek hulló könyét
látta. Az ábránd, a képzelet, a szemnek és a szivnek káprázata, a szent
történeteknek még a gyermekkorból visszasugárzó emléke, az erős hit és
egymás buzditása mindenkit érdemessé tett arra, hogy a kegyes látást
megláthassa.
Ugy mentek az emberek a fekete iharfához, mint a régi szent bucsujáró
helyekre. Sőt még sokkal jobban is. Százan és ezeren voltak, a kiknek
lelke már itt megtisztult annyira, hogy nem látták szükségesnek tovább
zarándokolni. A kik Bodajkra, Andocsra, Czellbe indultak el: még azok
nagy része is ott töltötte el az áhitat idejét s onnan visszafordult.
A térdepelő embert elnevezték csatkai szentnek. Neve és szent hire
elterjedt az egész Bakonyban s a Bakony alján mindenfelé, a hol csak
katholikus kegyes lelkek laknak.
Eljött a tél a maga rideg zimankóival. A nép gunyhót emelt a remetének a
fa közelében. A remete durva, kérges faágból keresztet állitott az
iharfa tövéhez. Épen oda, a honnan biztosan lehetett látni a szent
képet. Az emberek tolongtak, hogy imádságukat sorban egymásután a
kereszt elé térdelve bocsáthassák a magasságba. A csatkai szent tartott
rendet közöttük.
Néha a tavaszi és nyári nagy ünnepek időtáján száz kocsi és ezernyi ezer
ember lepte el a domb alját és oldalát. Feszületekkel és szent
zászlókkal volt tele a domb oldala. Nem a rigók dala, hanem a szent
zsolozsmák hangja töltötte meg a levegőeget.
De a kegyes adományok is megtöltötték a térdepelő ember üres
tarisznyáját. Nem rázta már a fejét, ha krajczárt látott. A krajczárok
után jöttek az apróbb s nagyobb ezüst pénzecskék is. Csakhogy a
térdepelő ember arczán, ruháján, életmódján és kegyességén mindez semmit
nem változtatott.