díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták
keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi
czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át
elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az
ősi homálytalan dicsőségnek.
Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.
Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is
kirántják alóla?
PÁRBAJ ÁGYUVAL.
Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba
ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs
az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz
kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez
parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek
tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a
zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága
palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske
egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az
ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog
a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a
maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az
ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb
fütyülése a virágos bozótban.
Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit.
Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult
máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az
idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más
népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el
nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt
dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia,
hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne
rohanja a vár külső erődeit.
Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan
érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes
meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak
fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a
zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával
aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s
megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a
tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó
ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a
tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy,
félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a
világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s
azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a
sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s
ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a
vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az
éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos
szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem
fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a
mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik,
egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a
durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan
szét, száz golyót szórva szét a magasból.
Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.
Ez volt egy fiatal asszonynak a mindennapi gyönyörűsége.
A kedvese közelében nem félt.
Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról
nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új
várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron,
hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy
pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi
német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes
olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a
mi őt személyesen érdekelte.
Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány
kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az
adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra,
rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező
esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»
S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak,
még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott
erődítményeket.
Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól
meg tudta a férjét vigasztalni.
– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt
mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári
hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán
megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán
keresztül. A két part a párbaji sorompó.
Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a
nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a
császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta
olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd
tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy
pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető
ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a
dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás
alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved
meggyőzhet felőle. Elvárlak».
A levél bizonyosan eljutott oda, a hová czímezve volt.
Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra
talált.
Párbaj ágyuval!
Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának.
Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont
karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél
golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése:
«hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű
felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab
pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve,
hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az
ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére
az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak
kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta,
hogyan kerülte ki a halált?
A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a
monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek.
Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.
Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy
felismerhetik egymást.
– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd
mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.
Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal
Ponthay volt.
Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki
valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a
bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy
most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon
ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt
bele.
– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom,
ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad
fájni, az érzésnek nem szabad érezni.
Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:
– Igen! ő az!
Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya
ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben
mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.
– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a
lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a
pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag
kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy
tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, tenyerébe
fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne
virág?»
A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön
eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene
végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak
akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai
zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a
fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda
fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő
felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.
Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek:
nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon
hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott
a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt
hagyva maga után.
Ekkor aztán Manó ágyuja felelt.
Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg
ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette
azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.
Lizandra jelzé a hatást, a mit a távcsövön át észlelt.
– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.
– Akkor folytassuk.
Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött
bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a
szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró
permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.
A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép
volt!
És szivében a pokol rémségeit állta ki.
Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról.
Manó fitymálni kezdte ellenfelét.
– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való
granátjaim.
S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott
ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a
sipkájával üdvözölte: servus!
Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.
– Lőjj már te is vissza!
– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor
a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha
úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.
Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.
– No hát szívd te addig a szivaromat, a míg én czélozok.
Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt
annyi lélekzete.
A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy
másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.
Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a
fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha
az égbolt szakadna alá.
Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az
megtántorodott s baljával a melléhez kap.
– Meg vagy sebesülve? kérdezé rémülten.
– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én
lövegem!
Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg
lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.
– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja
mellett. A lőporszekér felrobbant.
– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a
kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér.
A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az
alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek:
«Az én babám kis gunyhója
Többet ér, mint Budavára!»
Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog
szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.
«MON PAUVRE NEVEU!»
Tanussy Belizár is épen azt tette, a mit bátyja Decebál, hogy a
veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakogy ő az
ellenkező poluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész
telet (a mi honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben
tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvencz gyűlhelye. (Már
elfelejtettük, miért?)
Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének
legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a
megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, a mi néha-néha
feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmanuel. Az pedig sokat beszéltetett
magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival.
Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniokban. Hanem inkább azzal a
famosus leányszöktetésével, Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a
quietalt hadnagy! A grófokat és herczegeket, a kik mind őrjöngtek a
csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi
spiritismus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a
botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész
cause celébre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmanuel nőül
vette az elszöktetett leányt; kalvinista ritus szerint, a mérnök által
copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hirlapi úton
provokálta a kedvese elszöktetőjét, de ez nem jelent meg.
Mennyi érdekes botrány!
S mind erről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen «Ce
nes’t que votre neveu, nes’t pas!» s Sára asszony ráhagyta, hogy «oui».
Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár
feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.
Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe,
hogyan adott rencontret Tanussy Emmanuel Ponthay Alfrédnek: ágyura;
barriere a két Dunapart. Bizarr ötlet.
Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán
mégis ecclatálna, hogy az a scandaleus enfant az ő saját fils
terribleje! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes
lenne ő előtte bezárni az oly nehezen megnyilt paradicsomot. Jó
szerencse, hogy ez a mauvais sujet, «quel soin moi sur lui? C’est mon
neveu!»
Egyszer aztán megjött annak az eredeti párbajnak a hire.
A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint a hogy szokás a
regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is
megtudta a körülményeit az egész bombaharcznak s elmondta azokat a
feleségének.
Sára asszony volt a legelső, a ki egy matinéen, a mit X. X. herczegnő
adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.
– Mon pauvre neveu est mort!
És aztán elbeszélte, a mit tudott, hogy Emmanuel még az ágyuhoz is
kivitte magával azt a «personát», a mi csakugyan illetlen dolog. Ezt jó
nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt shrapnel-golyó
halálosan. S az a persona még akkor sem szégyelt ráborulni. Ellenben az
ő granátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába s a robbanás
Ponthay grófot is a földre terítette. «Mais il est sauvé!» csakhogy az
állkapcsa össze van zúzva s a lőporszemektől az arcza örökre fekete
marad. Hanem a «mon pauvre neveu, il est mort!»
Nem kisért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették.
Nem kell félni, hogy az a mesalliance, meg a plebejus foglalkozás, no
meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói czímeren. Il
est mort.
Mégis illik érte, két hétig, félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná,
hogy közelebb rokonságban álltak. S a két hét alatt, ha valaki kérdést
tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichue iránt,
megmondhatja az ember neki: «Vous ne-savez pas encore? Mon pauvre neveu
est mort». S aztán elhistorisálhatja, hogy történt.
Mikor aztán a thée dansantból hazamegy az ember, letépheti magáról a
báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából,
előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott
hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s
hentereghet alá s fel, mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást,
a zokogást: «óh kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem
maradtál te nálam? Kis leánynak, kis szamárkának, a hogy én akartam.
Megjövendölte ezt nekem a czigányasszony».
Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára capitulált Sára asszony a
legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.
A család tisztessége úgy kivánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja
fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis)
nagyon jó okokkal bir, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne
jöjjön; tehát a jó érzelmű «tante»-nak a kötelessége, hogy ez
etiquettenek elégtétessék. Jó ajánló levelei voltak az új
várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy keressék
fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét s vezessék oda a bárónőt;
hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.
Sok tudakozódás, és alapos informatio vétel után, végre kivezették a
bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyi
államvasuttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a
szabadságharcz áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy,
széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve
mészszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér
párázatot küldve az égbe, mintha még egyre tartana a lélekköltözés.
– Önnek a neveuje, madame, ha elesett, itt van!
Erre a látványra a szivéhez kapott Sára asszony és nagyot sikoltott: «Oh
kedves fiam!» s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszu
pázsitra, abban a szép fekete bársony ruhában.
AZ A VISSZAKAPOTT ÜTÉS.
Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra
talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos
elégtételt érzett. Így jár azon fiu, a ki az apai tanácsot megveti!
S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves
elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre
megmondta Decebál. Mind azok a nagyságok, a kik őt félretolták,
ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. «Így kellett annak jönni!»
mondá magában. «Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős
Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A boszuálló nemezis érte
őket utól!»
Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan
elsülyesztette volna az Ur, a hogy ő megjövendölte!
Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odu, a minek az elejét
befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.
Ilyen menedéket talált Decebál az ő kincstára museumában.
A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmult, a nemessége
elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső
multak emléke.
Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonyad, ha gyökerét megfurja a féreg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A vén táltos régóta halálrováson volt már. A hogy a vizibetegségben
szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már
feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nem igen látogatta meg. A
haldokló jó barát kellemetlen látvány.
Egyszer aztán Horkázy csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a
legfelső apellátán.
Valahonnan Hajdu-Dorogról jöttek el a hitebeli papok és énekesek az
eltakarítására.
Decebál tán azt sem tudta volna meg, hogy eltemették a szyttya barátját,
ha az a sajnos körülmény nem jött volna közbe, hogy a megboldogult semmi
értékes ingó-bingót nem hagyott maga után, a miből a temetési költsége
kikerült volna; ennek a fedezése végett az egyházi férfiak kénytelenek
voltak Decebált, mint patronust, meginterpellálni. Azt még kifizette.
Ezért aztán háladatosságból kiszolgáltatták neki Horkázy egyetlen
hagyatékát, egy nagy lepecsételt paksamétát, mely Tanussy Decebálnak
volt czímezve, ezzel a hátirattal: «Halálom után átadandó.»
Vajjon mi közlendői lehetnek a megdicsőültnek, ez árnyékvilágból
elköltözése után?
Decebál rászánt egy unalmas délutánt, hogy a pópa levelét felbontsa, s
medvebőrteritőjén végig heveredve, végig olvassa annak az emlékiratát
nagy magányosságában.
Vendég rég nem látogatta már a házát. Ez külömben is kiment a divatból.
Egyik faluból a másikba csak útlevéllel lehetett utazni. Inkább otthonn
maradt minden ember. A tűzhalmi kastélynak nem volt már tárva-nyitva a
kapuja.
Horkázy levele, folio alakban jó nyolcz oldalt tett ki. Csak az unalom
és az esős idő vihettek rá valakit, hogy egy ilyen terjedelmes firkának
az elolvasásába belekapjon.
(Zárjel között legyen megemlítve, az unatkozásra volt elég ok, miután az
új világrend úgy kivánta, hogy a magyar ember se puskát, se nyerget ne
tartson többé a házánál. Decebáltól még azokat a régi, másfél öles,
kerékre járó puskákat is elvitték, a mik a törökháborúban szerepeltek.)
Horkázy levele elég unalmasan is kezdődött: halálát érző ember önkínzó
bűnbánata hangján.
– Szeretett barátunk, nagy hazafi!
– Érezve közelgő feloszlattatásom, megszámlálva lévén e földi napjaim,
Istentől irgalmat, Te tőled kegyelmet, bocsánatot reménykedve,
töredelmes szívvel teszek előtted vallomást nagy és nehéz titkokról, a
melyek Tégedet közel és nagyon érdekelnek.
– Te, kedves barátom! egy nagy cselszövénynek áldozatja lettél. Ha magad
körűl tekintesz, szemeddel láthatod házad hanyatlását, vagyonod
pusztulását, híred elenyésztét.
– És mind ennek bekövetkezéséhez az én bűnös kezeim szolgáltak egyik
eszközül. Mea culpa, oh mea maxima culpa!
– Hogy miért cselekedtem ezt? Hát legelőször is «a szegénység nagy
rima», azt mondja a bölcs: «paupertas magna meretrix».
– Száműzve egy Istentől és emberektől elhagyott ecclesiába, a hol az
üres templomban magam éneklek a diakonussal, megfosztva minden
beneficiumtól, a mi a papi stolával együtt járna; rászorítva a puszta
sovány dotatióra, folyvást a bibliai «paizsos emberrel» kellett
küzdenem, a kinek neve «inség».
– Igaz, hogy Te nálad mindig szabad asztalom volt, a míg az Emmácskát
tanítottam; de ugyanott volt aztán alkalmam egy bűnös szenvedélyemnek
táplálásához. Mint jól fogod tudni, a kártyázás ördöge mélyen bevette
magát a zsigereimbe s attól sem éjjel, sem nappal nem birtam
megszabadúlni, annak áldoztam nagy buzgósággal.
– E miatt gyakran elfogyott nálam a siclus.
– Az átkozott Mammon rút vágya pedig annál jobban ösztönzött.
– Ekkor jelent meg előttem a kisértő. A sátán. A «Beliál fia».
– Tetszetős, ildomos alakban jött elém. Látogatását nagy kitüntetésnek
kellett vennem.
– Ugyanazon sátán, a ki urunkat, a megváltót megkisérté a pusztában,
felvezetvén őt a hegytetőre, s azt mondván neki: «ime azt a mit innen
beláthatsz, neked adom, ha engem imádsz».
– Ez a pokolbeli kisértő volt: gróf Ponthay Adalbert úr ő kegyelmessége.
(Hah! Ennél a névnél kezdett a historia Decebálra nézve érdekessé
válni.)
– Mint régészetbuvár, látogatott el hozzám, az árpádkori templomot véve
tanulmány alá, kalauzolásom mellett s azután kegyeskedett szerény
hajlékomat is megtisztelni látogatásával. Itt körültekintve,
meglepetését fejezte ki azon diogenesi egyszerűség fölött, mely
kalugyeri magányomat jellemzé. Én elmondám neki, hogy szegény az
ecclesia; a hajdani hívek áttértek a kálvinista hitre, a pap magára
maradt. Arra ő kegyelmessége felvilágosított, hogy ha ez így történt is,
azért a párbér és kilenczed minden háztól megilleti a régi papot. Ez az
ő szomszédos bajhalmi birtokán, mely ő rá jutott nagyanyai
osztályrészül, ekként rendeztetett. Ott viszont van olyan község, a
melynek lakosai az orthodox hitre tértek át, de azért párbért és
kilenczedet a régi plébánosnak fizetnek, s a hol pedig már a tagosztály,
vagyis az arányosítás keresztül vitetett: ott ő, a gróf, mint földesúr,
a hívek nélkül maradt pap számára egy egész jobbágytelket hasíttatott
ki. Azt a jobbágyok tartoznak ingyen megmívelni, a papé a haszonélvezet.
– Ez volt az első tövis, a mit a csábító Mefistofeles a lelkemben
hagyott.