midőn az arányosítás a te birtokodon is létre hozatott, mennyit
könyörögtem neked, hogy te is tégy hasonló nagylelküséget én velem,
tűzhalmi espereseddel; különíttess el a számomra egy jobbágytelket. Te
mindig kinevettél vele, azt mondtad, hogy hisz úgy élek nálad, mint egy
püspök; minek nekem a gazdaság? Nem adtad meg, a mit kértem.
– Ekkor másodszor jelent meg előttem a kisértő gonosz lélek, ezuttal már
kellemetlen visszataszító alakban: veres orral, sunyi pofával,
meggörbűlt termettel, a doha, a penész érzett rajta, a hogy a föld alól
kijött. Ha nem találnád ki a nevét, én leirom: «Justus Fraus».
(De már erre a névre egyszerre felugrott a medvebőrről Decebál, s
kerekre nyíltak fel álomra pilladozó szemei.)
– Te ezt más néven ismerted; előtted Vakandi Anonymusnak hítták.
– Ez a pokolbeli küldött megismertette magát. Ő egy világhírű bécsi
czégnek a főnöke, a kinek a tudománya abból áll, hogy régiségekkel és
ritkaságokkal kereskedik. Nem kíméli a fáradságot. S összeköti azt
kiterjedt ismeretekkel. Ő maga eljár szegényes öltözetben minden népek
országába s aztán a hol valami régiséget fölfedez, azt igyekszik olcsón
megszerezni, maga ásatásokat is eszközöl, olyan dombokon, sírmezőkön, a
miket tanúlmányai ily rejtett kincsek valószínű telepéűl kijelöltek. A
valódi feltalált régiségeket aztán gazdag gyűjtőknek, külföldi
museumoknak eladja drágán. Ezek mellett azután van neki még egy sokkal
háládatosabb vásárló-közönsége is. Az olyan régiségkedvelők, a kik nem
értik a tudományt. Ezeknek a rovancsában, veressel aláhúzva jelent meg a
Tanussy Decebál neve.
(Decebálnak zúgni kezdett a fejében a vér).
– Az ilyen vásárlók igényeinek kielégítése végett van létrehozva
Stuttgartban egy egész régiségkészítő gyár. Igazán nagyszerű intézet.
Ott készítenek a régi pánczéloktól, sisakoktól kezdve, az elefántcsont
faragványokig és a papyrus levélre irott tekercsekig mindent. A kinek
kell etrusk szobor: parancsolhat, már a rozsda is rajta van. Pogány
bálványok vannak nagy választékban.
(Decebálnak hideg borsódzás futott végig a hátán).
– Mundus vult decipi, mondá Justus Fraus. «A világ szereti magát
megcsalatni». – Hát legyen megcsalva. – Te azonban, kedves barátom és
pártfogóm, nem valami alacsony rászedés áldozatáúl voltál kiszemelve.
Magasabb czélok voltak elérendők. Te nálad Justus Fraus megismerteté
velem az egész tervet. Ő itt Ponthay Adalbert megbízásából jár s ha a
vállalat sikerűl, attól tetemes összeget fog kapni. Ez összeg róvására
nekem is kész időközönként előleget adni, ha segítségére leszek: egy kis
Judás pénzt.
– A vállalat ebből áll.
– A közös nagyanyai birtok felosztásakor, Te az összes uradalmak javát
magadnak tartottad, a meddő, ösztövér részt oda hagytad a háboruban
távol járt Ponthay nagybátyának. E miatt annak a fia Ti ellenetek
osztályújjítási pert indított. De miután egész Tuhutum vármegye a
Tanussyak hatalmában van, bizonyos, hogy ennek a pernek ötven esztendeig
vége nem lesz. A Ponthay gróf tehát szépszerével, okos furfanggal akar
téged rábírni, hogy az irámosi szép birtokot a tűzhalmitól elválaszd, s
cserébe neki átengedd a semmi hasznot hajtó bajhalmiért.
(Decebálnak kezdtek az idegei zsibbadozni e sorok olvasásánál).
– A furfang a következő volt. A bajhalmi rengeteg közepett van egy
hajdani pogánysír; egy czölöpépítmény, a mi valóságos hajdankori emlék.
Ezt Justus Fraus fedezte fel, Ponthay gróf beleegyezésével fel is
bontatá azt a déli oldalán, meczenzéfi munkásokkal. De már akkor az a
sír ki volt rabolva. Bizonyosan a török időkben rátaláltak már s nem
hagytak benne egyebet, mint a mi az elczepelésre nem volt érdemes,
vasedényeket, összetört üstöt, csontokat. Ezek is elég értékes tárgyak
egy régiségbuvárra nézve, de mondom, magasabb czélja volt a
felfedezőnek. Te veled elhitetni, hogy az ottan ősapádnak, Thonuzóbának
a sírja.
(Decebállal körben forgott a világ).
– Így ismerkedtél Te meg Justus Fraussal, a kit a világ csak gunynéven
szólított «Vakandi Anonymusnak». Hiszékeny lelked, őseid iránti
elfogultságod, saját nagyralátásod, egészen martalékjává ejtett e gonosz
szellemnek. Én is segítettem táplálni az elcsábulásodat. Bolondos
czifrákat találtam ki s azokat kiadtam szyttya-hunnus betüknek. Még a
fiadnak is ezeket tanítottam abécze helyett. Ha összejöttünk Justus
Fraussal, úgy tettünk, mintha egymásra torzsalkodnánk; szidtuk,
fenyegettük egymást, mindegyikünk más tudományt vallott, más betűkben
ismerte a hunnus írást, más világrészben kereste a magyarok eredetét,
nehogy valakinek tudomása legyen az egyetértésünkről. – Az a ravasz
dæmon meg tudta nyerni a Te bizodalmadat, cynicus magaviseletével;
állott vizet, száraz kenyeret evett, a mikor Te láttad. Egyszer egy
arany csákányt vitt hozzád, mint a rhabonbáni jelvényt, a mit ő lelt
Thonuzóba sírja közelében. Ez igazi aranyból van, de nem régiség. Neki
magának tőbb pénzében van, mint a menyiért Te magadhoz váltottad. Ez
azért történt, hogy ha Te netalán gyanakodó volnál s az ötvöshöz vinnéd
a leletet, az a próba után, mind a választóvíz, mind a vizmérleg nyomán,
biztosítson felőle, hogy a csákányod tiszta szín arany. Ettől fogva
aztán föltétlen bizalommal ragaszkodtál a Te Vakandidhoz.
– Ő aztán vezetett, mint a gyermeket a járszalagnál fogva. Te tömlöczbe
kerültél. Talán azt sem tudod, hogy a feleséged adott fel a királyi
biztosnak, a bűntanujelt is az szolgáltatta át – azért, hogy Belizárt
megszabadítsa.
Decebál magánkívül ugrott fel helyéből, s kés után kapkodott. Megöli ezt
az asszonyt. – Az ajtónál tért magához, «nincs az itt már!» Visszatért a
levelet tovább olvasni.
– Ekkor már Ponthay gróf volt a kormánybiztos. Ez magyarázhatja meg
előtted, hogyan kerülhettek a tuhutummegyei irattár ódon szekrényébe,
mely a Te nemesi börtönödben állt, azok a mindenféle ócska irományok,
kopott könyvek, a mikből a Te Vakandid, saját segélyeddel kikeresgette
azt a sok mindenféle bizonyítékot a Te családi leszármazásodról, az
őseidnek a két vezérrel kötött szerződéséről.
(Decebál termete úgy összeesett, hogy majd a homloka érte a térdét.
Pedig még a neheze most következett).
– Isten legyen nekem irgalmas kegyelmes azért, hogy én mind ezeket jól
tudtam, és neked meg nem mondtam!
– Én tudtam jól, hogyan szerelik fel a bajhalmi czölöpsírt, hogyan
temetik be újra; beültetve az első ásatás helyét borókával, bevetve
perjemaggal. – Én ott voltam, mikor az ellenkező oldalon felnyitották a
sírkamrát. – Én ott áltam és elnéztem, hogy rohantál be tántorgó
léptekkel a megnyílt odúba, fulladozott a melled a látott kincsek
szemléletére, s el tudtam tűrni (oh én gonosz indulatú lelkem! uram ne
légy kemény itélő bírám!) el tudtam fojtani magamban azt az indulatot,
vágyat, hogy oda rohanjak hozzád, visszarántsalak kezednél fogva és
füledbe ordítsam: meg ne csókold Tanussy Decebál annak a csontváznak a
kezét! Az nem a Te ősöd Thonuzóba, és az a másik ott mellette a lóvázon
nem a te ősanyád; hanem a Piros Pistának, a zsiványnak, meg a
szeretőjének a csontváza, a mit az akasztófa alól ásattunk fel; úgy
vitettük oda, ott drótoztattuk össze.
… Nem olvashatta tovább! Ki kellett rohannia a szobából, hogy kihányja
az epéjét. Beteg lett bele. Valósággal rázta a hideg. Alig tudott a
lábán megállni. Minden emberi szín elhagyta az arczát.
És aztán mégis kényszeríté valami, hogy visszamenjen, a földredobott
irást újra fölvegye és tovább olvassa, mi lehet még benne?
… – Az egész Thonuzóba kincstárból a mi igazi régiség, az a rozsdás vas,
réz, kő; a mi pedig aranyat, ezüstöt mutat, az mind stuttgarti
gyártmány, similor, tombac, pakfong, alfenoid. A drágakövek,
hegykristály, marmarosi gyémánt, strassburgi kő, porczellán. A Thonuzóba
sisak ólomból van, hogy nehéznek tessék; csak meg van futtatva
aranynyal; ha késsel megvakarod, megvallja a mivoltát.
Decebál azt hitte, hogy ez csak valami rossz álom. Odatántorgott a
vasszekrényhez, melyben a drága kincset őrzé, reszketett mind a két
keze, az egyik, a melyikben tartotta, a másik, a melyik a késsel faragta
a remekművet.
A késvakarás alatt bizony kitűnt a pórias ércz szürke színe. Ez ólom!
Decebál földhöz vágta a sisakot, a mitől az kétfelé repedt. Bizony ólom
volt az belül is.
Aztán tovább olvasta a pópa levelét.
– Mindezeket a gyártott régiségeket Justus Fraus készíttette
Stuttgartban, Ponthay gróf megrendelésére. Így is szép összegbe kerültek
azok. Úgy tudom, hogy Ponthay gróf tízezer forintokat fizetett értük.
Neki azonban meg volt belőle a maga haszna, mert megkapta értük cserébe
a gazdag jövedelmű irámosi uradalmat.
– Tégedet azonban még jobban is bele kellett mártani a limbusba. El
kellett hitetni veled, hogy a talált kincseid valósággal
megbecsülhetetlen értékkel bírnak. Erre a czélra volt rendezve az az
alakosjáték azzal az angol antiquariussal, a ki Te neked közel fél
milliót igért a Thonuzóba-leletekért, hogy Te azután még a kamarának is
fizess ehhez számított harmadot készpénzben. Ez azért volt, hogy annál
hamarább tönkrejuttassanak s így semmisítsék meg a Tuhutummegye fölötti
nagy hatalmadat. Ettől a veszedelemtől legalább megszabadított Téged
Mántay Móricz, a kit távollétedben felhatalmaztál, s a ki felajánlotta
az állítólagos anglusnak, hogy vigye el a kinált árban az egész
kincsleletet. Az rögtön elpárolgott innen s soha többet Te a Barrer et
Sons compániának hirét nem hallottad.
– A czudarok, azóta rólam is megfeledkeztek, s Justus Fraus, a ki
Bécsben él és duskálkodik, még csak nem is válaszol a leveleimre, itt
hagy minden ember, elvesznem nagy inségemben.
– Hát ezért adtam kárhozatra a lelkemet?
– Most még egy jó tanácsot adok neked. Az egész museumod, úgy a hogy
együtt van, meg a Thonuzóba-mausoleum, azzal a két lovon ülő
csontvázzal, nem ér rád nézve semmit, csak arravaló, hogy minden ember
kinevessen érte. Ismerek én, Justus Fraus révén, Amerikában egy derék
embert, a kinek a neve «Barnum», az még megveszi a museumodat,
Thonuzóbáddal együtt, s ád érte legkevesebb háromezer dollárt.
Decebál elkezdett kaczagni. Hanyattvetette magát a medvebőrre, úgy
kaczagott nagy hahotával.
– Add el az ősapád csontjait Barnumnak!
De még valami utóirat is volt a levélben. Ez már veres tintával volt
irva, talán bodzabogyó levével.
– Ezt az egész irást odaadtam a fiadnak elolvasni, mikor itt járt és
meglátogatott.
Ettől a szótól jéggé dermedt Decebál egész teste.
Visszatért a lelke elé az a jelenet, a mi itt ezen a helyen közte és a
fia között lefolyt.
Tehát a fiu tudta már, hogy ez az egész őskincsek gyüjteménye csupa
hamisítvány.
Tehát tudta, hogy mint játszotta ezeket ide Justus Fraus. Azért mondta
az apjának, hogy «add el Justus Frausnak valamennyit.»
Tehát tudta, hogy az a hártyalevélre irott szerződés csak tréfa!
S még ő kényszeríteni akarta rá a fiát, hogy ezen «rongy» előtt boruljon
térdre és imádja azt!
S mert nem tette, arczul üté.
Megütötte és elűzte a világba.
Oh, hogy átkozta még most igazán azt a fiut!
– Miért nem ütöttél vissza akkor te magad! Minek biztad rá erre a
láthatatlan lényre, hogy a neked adott ütést visszaadja. Itt, ezen a
helyen adja vissza!
Ugyan visszaadta!
És még csak nem is védheti ellene magát.
Az üti őt ököllel, rugja sarokkal, orrát fricskázza, fejét
fabaraczkolja, hátát kecsketurózza, mellét dögönyözi, arczát felpofozza
és ő semmit sem tud elhárítani magáról.
A mi egész életének büszkesége volt, az lett egész életének nevetségévé.
A megátkozott fiu elment már előre. Az utolsó Thonuzóba-ivadéknak nem
építettek czölöpsírt, ott fekszik a meszes veremben, háromszáz honvéd
paraszt csontjaival összekeveredve, de az apja még itt maradt, hogy
gyászában – nevesse minden ember!
No hát gyertek, Thonuzóba-kincsek!
Decebál felhozatott a szolgáival (nincs már hajdu; nem szabad
huszárdolmányt viselni Tuhutum vármegyében, azaz hogy «Bezirkjében»),
tehát a szolgáival felhozatott egynehány savanyuvizes deszkaládát, abba
belehányatta a sok kincshalmazt: igazit, hamisat össze-vissza, a melyik
nem fért jól, nagyot rugtak rajta, hogy összelapuljon; még magát az
arany csákányt is közéjük dobta. Az se legyen, ha több nincs! Végtére
lerántották a rámából azt a szép művészi festményt. Eredj csak te is a
többihez «Piros Pista! Czifra Panni!» odagyűrték a ládába.
Akkor aztán kötéllel körül kötözték a ládákat, lehordták az ökrös
szekérre; ott megint olyan nagy halom trágyát raktak rájuk, hogy egészen
eltakarta azokat, s aztán így elbocsátá a szekeret Decebál, utasítást
adva, hogy hová vigyenek mindent. Erre az elővigyázatra nagy szükség
volt, nehogy a czirkáló zsandárok a ládákat, gyanusaknak találván,
lefoglalják s bevigyék a vármegyeházára. Így elvihették bátran
Bajhalomig.
Decebál maga gyalog vándorolt a szekér után. Így nem ötlött fel.
Előbb is felért a hires-nevezetes czölöpsírhoz, mint a szekér. Nála volt
a vasajtónak a kulcsa, bemehet rajta.
Ott mosolygott rá a két csontváz most is, a gerendához lánczolva.
Legalább ő azt hitte, hogy nevetnek.
Idáig türtőztette a dühét, itt nem birta tovább.
Kikapta a csontlovag kezéből azt a hosszú rozsdás pallost s két kézre
kapta:
– Leszállsz onnan?
S olyat huzott vele a csontvázra, hogy annak minden porczikája
szerteszét csörömpölt. És azután ütött, csapkodott, paskolt, a míg
csontot látott maga előtt, a mely még a maga lábán állt: a koponyáknak
sem irgalmazott. Egész belefáradt a boszuállás nagy munkájába, mire a
béresei a hat ökrös szekérrel feljutottak. – Intézkedett.
Legelőbb is a trágyát ráhordatta a csontmaradványokra.
Azután targalyat halmoztatott össze rájuk nagy rétegben.
Arra rálökette a ládákba csomagolt kincseket.
Most azután szinültig megtöltette a sírvermet szurokfenyőgalyakkal,
lúczhasábokkal!
– Már most hazamehettek fiaim.
Akkor aztán meggyujtotta a csóvát s beledobta a felhalmozott gyúanyagba.
A sírüreg száda okádta a csunya fekete füstöt. Mintha az ördög
megterhelte volna a gyomrát, s azt adná ki. Csak füstöt előbb, azután
lángokat. Az ős czölöpzet maga is égni kezdett, valamelyik élő fenyőfa
gyökerén felfutott a láng, s ezzel az égő kráter légvonatot kapott,
akkor aztán bömbölve fújta a lángot minden oldalán a dombnak, szerteszét
repegetve a földet, mint valami fiók-vezuv. Még valami lávapatak is
ömlött ki belőle, ólom-, réz-, horgany vegyülék: a stuttgarti kincsek.
Decebál ott ült egy ledöntött fa derekán, a két karját a felhuzott
térdeire, s a fejét azokra támasztva. A tűz ő rá, ő meg a tűzre bámult.
Nem akart megmozdulni ebből a helyzetéből.
Másnap, hogy nem tért vissza a kastélyába, utána jöttek a cselédjei.
Akkor is ott ült még a levágott fán, térdeire fektetett fejjel, s ő
nézett a sírra, a sír meg ő rá. De már sem a sírban nem volt tűz, sem az
ő szemében.
UTÓSZÓ. A KIK NEM TUDNAK MEGHALNI.
Milyen jó volna itt elvégezni a regényt!
Ha a kritika nem volna.
A mai realisticus kor az ilyen iránynak nem kedvező.
Micsoda? Jóslatok? Sejtelmek? Véletlenek és catastrophák? Ez a józan ész
törvényeinek itélete előtt meg nem áll.
Czigányasszony jóslata! Beteljesülve!
Álomjáró delejes látásai! Megtestesülve!
Nincs az a biró, a ki élethosszig tartó hallgatásra ne itélje el érte
azt a vakmerőt, a ki ilyen alapon mer elkövetni emberölést, sőt
gyilkosságot. Kézzelfogható valót követelünk!
Tehát kössük fel a muzsának a tournurét, s tanítsuk meg a költészetet –
a valóságot elmondani.
Nem halt meg a hősök közül senki. Mind élve maradtak, még a mai nap is
élnek.
Nem teljesült be a czigányasszony jövendőmondása.
Tanussy Manót, súlyos sebével, kiragadta a szerető hitves a halál
torkából s az ő szeretetteljes ápolása mellett felépült az ifju s
Komárom capitulatiója után Lizandrával együtt kivándorolt Amerikába. Ott
az óriási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a
Pacific-vasut, a villanyos találmányok őt is mestereik közé számítják.
Szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának.
Hanem, hogy valami jóslat mégis teljesüljön, úgy ez a Mántay Móriczé, a
ki azt jövendölte Manónak, hogy csak tanuljon szorgalmasan, mert egyszer
még ő neki kell majd eltartani apját, anyját, hát ez mégis
bekövetkezett; hanem hát az csak olyan logicai jövendölés, a minek a
jogosultsága el van ismerve.
E szerint tehát azok is élnek. Isten kegyelméből harminczhat esztendeje
már annak. Mégis élnek, de nem uralkodnak.
Sára asszony nem annyira szép asszony már, mint nagyon kövér, alig tud
mozogni. Belizár bárónak azonban most is olyan fekete a haja, mint
1849-ben volt. Ő tudja, hogy mit csinál vele. Ámbár jobban tette volna,
ha a feje belsejét gondozta volna jobban. Akkor nem tette volna azt,
hogy a börzére menjen játszani, a hol azután az egész vagyonát
elvesztette. Most igen szigorú körülmények között él: vénségére vállalt
hivatalt; úgy hiszem a catasternél van.
Még nálánál is hamarabb elvégezte a kis királyságát Decebál bátyja, a ki
nagy hirre tett szert azáltal, hogy a királyi táblán egyszerre
száznegyven pöre volt. Egy csomó még most is folyik belőle. Egyik
birtokát a másik után kótya-vetyélték el. Olyan esztelen életmódot
folytatott, hogy nem lehetett megmenteni. A vagyonának az utolsó
maradványát arra pazarolta el, hogy minden áron megválasztassa magát
hajdani uradalmi kerületében képviselőnek. Ezt el is érte, hanem a
kastélyból gőzmalmot csinált Avakum. Azóta a képviselői állás az
egyedüli existentiája. Minden három évben megválasztják újra a régi idők
iránt való kegyeletből s felküldik az országgyülésre. Ott azután
képviseli az ötven év előtti Magyarországot. Minden tárgyhoz hozzászól,
a régi álláspontot védve. Nevetnek rajta s arra ő nagyon büszke. «Gyáva
nemzedék!» mondja fenhangon a szemökbe.
Nincs már senkije.
A képviselői napidij azonban épen úgy, mint a cataster, talán nem
egészen elég arra, hogy az embert fejtől-lábig végig betakarja. Szokott
jönni valami segítség is innen-onnan.
Sára asszonynak van valami évdija, a mit neki évnegyedenkint meg szoktak
küldeni pontosan. Ő maga sem tudja azt honnan, de sejti. Bizalmasabb
ismerőseinek meg is szokta sugni. Valamikor, szép asszony korában, egy
igen magas állású nagy úr (herczeg) volt ő belé szerelmes, bizonyosan az
hagyta számára végrendeletileg ezt a kegydíjt.
Decebálnak is hoz egy-egy segítségül érkezett összeget az ingyen
szolgáló fiskalisa (a hajdani Jancsi gyerek), mikor a legjobban körmére
égett a szükség, azalatt a czím alatt, hogy ezt vagy amazt a pörét
sikerült megnyernie.
És egyikük sem sejti, még nem is álmodja, hogy a ki ő nekik ezt a
segélyt küldi, az az elzüllött fiu, a kit elűztek, elátkoztak, holtnak
hisznek, végkép elfeledtek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Kolbász, sonka, szalonna.]
[Footnote 2: A régi ezresek közepén volt egy nagy gömbölyű veres
czímer.]
TARTALOM.
II. KÖTET.
Thonuzóba sirja 1
Mennyit értek Thonuzóba kincsei? 17
«Netartsderre» és «Mitugrálsz» 31
Kié legyen Mike-Pércs és az ő filiái? 55
A tuhutummegyei követválasztás 80
A ki rosszabb az apagyilkosnál 93
A tűszurás és a forró víz 100
A másvilági hölgy 107
Egész quadruple alliance 119
Az ablaklátogatás 123
Az édes otthon 130
Exodus 162
A practikus emberek 177
Hol van a macska? 182
Justus Fraus 192
Az uj világ kezdetén 201
Esküvő a fűzfa alatt 212
Egy báli meghivóért 224
Az alma messze elesett a fájától 241
Párbaj ágyuval 249
«Mon pauvre neveu 256
Az a visszakapott ütés 259
Utószó: A kik nem tudnak meghalni 272
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
38 |érkézett haza |érkezett haza
46 |Elővettte a zsoltárbeli |Elővette a zsoltárbeli
65 |ellenkező iranyba |ellenkező irányba
66 |rítka talentummal |ritka talentummal
67 |ne kibálhasson |ne kiabálhasson
79 |menj..:? |menj…?
105 |Két eszdendei |Két esztendei
140 |Ejjelt nappallá |Éjjelt nappallá
150 |Errre aztán |Erre aztán
191 |elmenne Sommacapagna |elmenne Sommacampagna
192 |csodahölgy ígazán |csodahölgy igazán
212 |csokolj meg |csókolj meg
214 |nagy diadadalommal |nagy diadalommal
228 |ott lenní |ott lenni
263 |mindíg kinevettél |mindig kinevettél
265 |Thonuzóbánák a sírja |Thonuzóbának a sírja]