– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak
módjában lett volna ezt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad,
nem nagy dologba került volna. A mint az első férjed halotti
bizonyítványát kezéhez kapta, felhivatni a kálvinista papot, s két tanu
jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett
volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam
iratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a
csekély áldozatot, külömben nem küldhet meghivót az udvari körökbe a te
nevedre. És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá
vissza a figyelmeztetésemet: «én egy pár könyező asszonyi szemért
hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek». Itt a levele, olvashatod.
Sára minden tagjában reszketett.
– Mit akarsz velem? Te szörnyeteg! Meg akarod velem gyülöltetni az
uramat?
– Meg… felelt rá röviden Belizár.
Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény
indájába.
Belizár pedig egészen közel lépett hozzá s most már forró, suttogó
hangon ismétlé:
– Azt akarom, hogy meggyülöld, hogy kivesd a szivedből! Hogy kitépd a
nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se maradjon benne.
– Miért akarsz velem így bánni? rebegé megijedten a nő.
– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, a ki az oltárképet lábával tapossa!
– S ezt te mondod? Te! a ki engem mindig szidalmaztál, gúnynyal,
csufsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.
– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak,
csufoltalak, téptelek, szakgattalak, mert a másé voltál. Lettél volna
csak az enyém, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy
gyülöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!
– Az Istenért, Belizár, ne mondd ezt.
– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek hivtál ide? Hivtál, mikor a
levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani
kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kaczagok
rajtad, én gyönyörködöm az orcza-pirulásodban. No hát idejöttem
megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: «sem örömében,
sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!» az okozta ezt a
szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri
belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert
megfordítva vallja a magyar közmondást: «pénz elverve, asszony számlálva
jó».
Sára zokogva rogyott le a harmatos fűbe.
Belizár lehajolt hozzá, hogy fölemelje.
– Kelj föl. Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak,
hanem hogy fölemeljelek. A hogy mondám: én tudok írt a te nagy
fájdalmadra, hallgasd meg.
– Nincs annak más orvossága, mint a halál. Nyögé a nő.
– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll
előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, a mi még nem hagyta nyomát:
dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én
vágyadat betöltöm.
– Hogy lehetne az?
– Légy az én nőm.
– Mit beszélsz?
– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a
Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell s egy
keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök dispensatiója a
formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.
Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a
fejét.
– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem
ilyen ajánlattal lepjen meg?
– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan szinjátszók voltunk, a kik
szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán
elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elitéltek két évi
várfogságra, te, a ki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a
biráim legfőbbikéhez s kezéhez szolgáltattad a tanujelt, mely helyettem
magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az
ártatlant. Azt, a kit férjednek hittél, azért, a kit üldöződnek véltél.
Tagadhatod ezt?
– Az másért történt… hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint
a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, odaviheti már, a
hová neki tetszik.
Belizár azonban nem élt vissza a hatalmával. Elbocsátá Sára kezét.
– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken
keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy
hozzám: szived szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha.
Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt
az, a ki arczképedet titokban lefestette, aczélba metszette? Soha sem
találtad ki, úgy-e? Ma kitör belőlem a titokteljes szenvedély.
Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb
merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a hevével, a
mely asszonyt nem szeretett soha s nem fog szeretni rajtad kívül soha; a
kit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert a mit
kigondolsz, már akkor teljesülve van.
A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, a mit az igazi
szenvedély, mint nap a bolygók utját, sávoloz maga körül. Nem bírta
magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta
magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a boszu, a szégyen: de csak
mindannyi között a szerelem a király!
Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert
nem az a bátor ember, a ki az oroszlánt megtámadja, hanem a ki egy
gyülölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.
– Ne adj most választ, szólt Belizár, hátralépve. Ne ebben az órában, ne
ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a sziveddel. Kérdezd meg
az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom,
hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szived kell, az
egész hű szived. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól, felejtsük
ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló
lánggal: megégsz benne. Gondold meg, a miket mondtam. Eskü alatt nem
mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy
szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a
szivedre bizom.
Azzal felvette a földről a kalapját s elsietett.
Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt
fekete alakot; s mikor ez eltünt előle, még akkor is látta ez alakot az
aranytérben fehéren.
Hetek multak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő
is kedvező volt rájuk.
Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a
vadászatokra.
Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen
hajtások után a vadász urak kénytelenek voltak más nemeivel az
élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy
hiuzt tudott lőni, de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt
ereszt.
Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől paczallá ázott, a
lármás dinom-dánomba belecsömörlött, a czimborákkal összeveszekedett,
csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jól esik hazatérni a
bizalmas otthonba, a hol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) «házi
doromb» várja jó meleg kandallóval, czirogató kézzel, izletes
vacsorával: ingyen, őszintén adott csókkal.
Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garaboncziás
diák: a hátán hordta a zegernye záport.
Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felczihelődött, azt kérdé a
hajdujától, a ki a tíz nap óta le nem huzott vadászcsizmából kezdte
lehüvelyezni a lábát:
– No, hát Jancsi, mi ujság idehaza?
– Semmi nagy ujság nincsen, felelt a kérdezett; csakhogy épen a Dorkó
nénő visszaállt a kastélyba.
– Visszaállt? Hát kibékült az asszonynyal megint?
– Nem békült biz az. Épen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony
itt hagyta a kastélyt s minden régi cselédet elvitt magával.
– Itt hagyta a kastélyt? Hát aztán hova ment?
– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár
báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!
Decebál csak elmeredt. Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a
szobákon.
Ott volt bennük egyedül, magára hagyva.
AZ ALMA MESSZE ELESETT A FÁJÁTÓL.
Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az
asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást
kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen
csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az
egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon
kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a
világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna
el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen
az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon
meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért
tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!
Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe
jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a
mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató
határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az
arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul
járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem
tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy
nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a
balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember
nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána
hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha
szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha
vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt
mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a
tragikumnak a legiszonytatóbb neme, a mi mint a Nessus-ing, még
Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.
E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés
következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A
kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs
pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye
rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum
értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére.
Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak
ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását,
azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.
Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyülésre.
Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a
kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni
olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep
tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem
kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista
doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát.
Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani.
Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új
kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke
volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő
magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje!
Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S
akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.
A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta
magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor
kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a
rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra
állítja magát.
Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt.
Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy
csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy,
mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a
világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen
a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak
intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez!
Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se
dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a
nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!
Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha
ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.
S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új
alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak
alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át.
Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.
Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon
választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze
helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös
parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van
rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van
zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?
E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az
eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes
jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak
az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A
pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni.
Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes
országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a
conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba,
dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg
is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt
vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános
szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még
a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű
forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány
zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a
megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása
miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket,
szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent
mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd
megteszi Tanussy Decebál.
Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy
philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta
ostromtűz alá.
– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A
nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta,
versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A
pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet
kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy
még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk
mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon
át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a
csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja
a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt
megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség
keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti
forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont
nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi
humbug!…
Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról,
kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról
itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a
kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.
Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az
ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal,
felállt Decebálnak megfelelni.
Kezében volt a «Pesti Hirlap»-nak ma érkezett száma.
– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes
szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám,
hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső
téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok
forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti
Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes
követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel
húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel
határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség
rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a
zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott
meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy
tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új
nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.
Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját
fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt
helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész
tanácskozmánynyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt.
Futott ki az országházból.
Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja
által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek
is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl
Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló
országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak
Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok,
miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)
De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy
vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági
ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.
Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes
rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden
ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A
fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte
tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis
azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a
neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a
puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott
egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán
hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta
buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai
kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van
bolondulva.
Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári
macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér
folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a
fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy mi
történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az
országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal
hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a
százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a
pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a
paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet,
hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az
még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal,
hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.
Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az
apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság»
kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó
százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.
Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy
távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.
Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni.
Erkölcsileg megölni.
Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő
házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve,
ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak
tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.
Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal
megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány
lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé
sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált
nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.
«Hát ez a sajtószabadság!»
Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a
hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét
a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen
gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.
Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés
fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem
választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a
maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a
parasztság, irgalomból a nemesség.
Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ.
Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást,
ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a
földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.
Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben
sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi
történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába
belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt
nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.
A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői.
Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a
katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A
moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az
adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be
is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen
annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján
szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem
kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt,
kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol
vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit
hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik,
hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?
Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni
fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!
S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza.
Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az
országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer,
melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.