esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.
Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki
diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok
fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt
felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.
– Kálvinisták vagytok valamennyien, úgy-e? kérdé a munkásoktól.
– Igenis, magyar valláson vagyunk.
– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados
András uram?
– Nagyon jó lesz.
– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én
káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja
az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt
megválaszt lelkipásztorának.
Egyhangú volt a megválasztás.
– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg
Pados András uram, a curator.
– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb
templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga
dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter
bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda
szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég
szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?
– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram, mondá a curator.
– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb
ceremoniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend
Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó
násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.
Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt
mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne
hurczolnák az embert annyifelé.»
Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá,
hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.
– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt
közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. –
Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?
– Én? szólt nevetve Lizandra. Hát mit mondjak?
– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!)
móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én
bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a
mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva.
Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?
– Testemet, lelkemet.
Az is be lett írva.
– Már most hát járuljatok Isten színe elé.
Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket:
«szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy
holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán
megáldotta őket.
Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a
nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is
megláthatja. Ott van.
Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.
Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember
folytatja a teremtés művét.
A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odu,
előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben
egy ismeretlen új világ előérzete.
A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:
«Adjon Isten lassu essőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök,
Zab, szerda!»
. . . . . .
«Ezt szeretem…»
. . . . . .
«Ezt csókolom…»
. . . . . .
Lalla!
. . . .
EGY BÁLI MEGHIVÓÉRT.
Az idyll ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk
szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, a
kiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben,
sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibicztojáskeresők,
súlyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló
indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a
dolgukat.
Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorúlni olyan nagy
országos esemény előtt, a milyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az
öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága
örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István
főherczeget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor
volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot, Pest
vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga
az akkori trónörökös, a mostani magyar király Ferencz József. Hajh,
micsoda szivárvány lehetett az ott, a mi az ezernyi hazafiak
örömkönyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a
magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.
Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az
egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden ajkú
népe, minden felekezete egygyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi
nemes ércz a tűzben.
Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás
ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a
termeket feldiszítették, a köznemesség között kiosztották az
insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovas ezreddel fogadják a
magas vendégeket; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében.
Klaszszi Venczelnek (a pesti hires magyar szabónak) a fiatalság számára
készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek
előszedték a pompás viseleteket, a miket apáik hordtak a korona
hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő
tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a
zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét,
meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies
viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták,
övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subiczák kerültek érvényre!
Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország
visszaifjodott három századdal.
No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás
babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még
csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás daczára is kiszivárgott
annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja
húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdu díszmagyarban, a hátulsó
a bakon, egy elől a kocsis mellett; a kocsis lobogós ingujjban, arany
rojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg s olyan
drága ruha lesz rajta, a minek a himzésében négy varróleány vakult meg –
félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizirozva, hogy olyat csak a
régi képeken látni, fölfelé tömörített hajjal, a mibe, mint egy
kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő
kócsagtollbokréta, míg oldalt a gyöngygyel himzett piros «csákó» fityeg
le róla. Csak az olyan termethez és arczhoz, mint az övé, lehet ezt
viselni!
Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, a mihez egész
históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr-kaczagány Rákóczy nyomában
repült valaha, azt a megfeketült ezüst pánczélinget, a beleszőtt
aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harczolt Tökölyi
kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba arany sisakját is fel
fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát.
A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának.
Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s
minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség ő reá bizatott
és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba
vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott s erre az egy
kivételes esetre elfeledte a kuruczságát.
(Mi tűrés-tagadás? biz a férfi-hiuság semmiben sem enged a nőinek.)
A nádor-ünnepély előtt már tíz nappal, bizvást el lehet mondani, hogy
egész Tuhutumvármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a
bekövetkezendő pompák látványáról.
Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghivó levelek a nádor
tiszteletére tartandó fényes tánczvigalomra, a mit Ponthay Adalbert gróf
fog adni.
Már erről is mesemondás volt, a mit a fáma előre hiresztelt. Micsoda
szőnyegek lesznek a termekben? Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány
szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár,
egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja tánczolni az újdivatú
«Körmagyart». (Világos-zöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő,
félig nyitott, rózsaszinű atlaszbélléssel.) A debreczeni diákénekkar
lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút
lesz, a mi essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan tánczrendet kapnak,
a mi egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a
nádor-főherczeg is fog tánczolni egy fordulót, a vármegye legszebb
asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy
Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karpereczet kap a
nádortól, annak a gyémántokból kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig
várja már, hogy jöjjön el az a nap!
Hogy az aranyszélű boriték felnyitását, a mely a főispáni meghivót
tartalmazta, mindenütt, a hol asszony van a háznál, az senkinek másnak
át nem engedi, az bizonyos dolog.
De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen
már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját
nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy
Decebál követ úrnak szól.
Történetesen épen ott volt Decebál is, mikor e levél érkezett.
– Mit jelent ez? kérdezé Sára hebegve. A meghivón csak a te neved van.
Rólam szó sincs.
Decebál elkapta tőle a meghivót, nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy
igaza van. Csak őt hiják magát.
Először elsápadt, aztán lángragyúlt az arcza.
– Ez a legmagasabb gorombaság! kiálta, összegyűrve a markában az egész
meghívót. Hogy mer valaki nekem ilyen meghivót küldeni? Engem! a
feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal!
Fogadom azt!
Sára asszonynak nagy elégtételére vált, hogy Decebált ő miatta ilyen
felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.
– Jaj! kedves galambom; valami hirtelenkedést ne kövess el én miattam.
– Oh nem! A parádé előtt nem, majd azután; de leszámolunk egymással.
– De hátha valami tévedés van a dologban? szólt Sára asszony, kapkodva a
mentő szalmaszál után. Lehet a cancellistának a hibája, a ki a
meghivókat irta.
– Oh nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az
emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.
– Hát mit szándékozol tenni?
– Pipára gyujtok az egész meghívással és magam sem megyek el.
– Hogyan? nem akarsz elmenni a nádor ünnepélyére?
– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? kiálta fel
dölyfösen Decebál; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni,
mint ha ott lennék.
– De nekem ez nem vigasztalás, szólt siránk hangon az asszony.
– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hivom meg az
estélyemre a Habsburgi grófokat.
– De én nem akarok addig várni, a míg te a Pannák királya lészsz, hanem
azt akarom, hogy a nádori bálba meghivót kapjak. Nekem az után járj! Az
egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar
tánczolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki
kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én
ott akarok lenni! Érted?
– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában
elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.
– Hová akarsz te menni?
– Megmondtam. A hol a medvék tanyáznak.
– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha
olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó!
Bizonyítsd be, hogy te vagy a kis király Tuhutum vármegyében. Piha! Egy
Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház
útjából, mikor az egész megye minden nemes asszonya, leánya hivatalos
oda? Hát férfi vagy te? A ki elszaladsz világgá, a hol egy kis
ellenkezést találsz, s ott hagyod az asszonyodat a piacz közepén a
nevetők gunyjának?
– Majd megmutatom én, hogy boszut tudok érted állni, de most annak nincs
ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Felicziánt. Eltávozásom vegyék
hadizenetnek.
– Hát legalább maradj itt. Ne menj sehová.
– Ha itt maradok: embert ölök.
– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked,
hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon,
belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorrajárhasd megint
az erdélyi szeretőidet, a hányat ott hagytál. Ismerem jól minden
gonoszságaidat.
Decebál erre már epésen fölkaczagott.
– Téged már megint az örmény menyecske meséje kisért.
– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé, az mindegy. De hogy te
csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj
hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy a mint te itt hagysz
ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha
visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt
nem találsz!
Azzal ott hagyta az urát, bevágva maga után az ajtót kegyetlenül.
Decebál fütyült boszujában, s a hajdukat kergette előre-hátra: «nem lesz
semmi parádé! nem kell zsinór a mentékre; vissza kell izenni a
kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek;
megyünk a Retyezátra!»
«Úgy kell nekem! Mondá magában. Miért hagytam magamat meglágyítani?
Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba
hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István
koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbűnhödtem!»
(Vajjon ez volt az az arczulütés, a mit Manó megjósolt? Nem! Hisz ez
elhárítható. S aztán ez tulajdonképen nem is őtet érte, hanem az
asszonyát.)
Sára asszony agyonsírta magát a szobájában e jelenet után.
Méltó oka volt az elkeseredésre.
Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fenhagyva a becsvágya
kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld
asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a
buzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen
engedve?
Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az
arczképét lelopták, úgy adták ki aczélmetszetben, mindenkitől
hizelkedést hallott és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem
a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja s
ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az
asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy
őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak
felőle, a miért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha
már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó
erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt,
ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá
nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta egy
olyan megszégyenítést elkövetni, a mi után el van végképen temetve, hogy
soha falusi magányából többé elő ne jöjjön s a látogatók előtt ajtót
zárjon.
Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál
jellemét birálni, a mit még tán soha sem tett.
Hát bátor férfi ez, a ki akkor, a midőn a felesége meg van sértve,
magára hagyja és tovább szalad? Hisz ez a harag csak álarcza a
gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a
szembetalált bajt és kitér előle.
Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő
ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt
alakokkal. Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a
világon. S a képzelet logicája hatalmas. Megbántották a férfit? tehát
haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám
mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a
férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!
Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a
gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.
S hogy a kínzás tökéletes legyen, épen akkor hozták a stafétával a
pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá
mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg
felőle a véleményét.
Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett
nyájasság.
– Csak tartsd meg a báli öltönyt, mondá. Én bemegyek a városba s postára
teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.
Sára lelkében még egy reménysugár támadt.
– Te kérdőre vonod a főispánt? szólt Decebál kezét megragadva. Közel
volt hozzá, hogy azt megcsókolja.
– Majd meglátom, felelt rá Decebál nagy langyosan.
Hát aztán csak nem csókolta meg a kezét.
Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike: a gyanu.
Decebál most szökni akar tőle búcsúzatlanul.
Hagyta menni.
Decebál befogatott s úgy távozott el, mintha csak a városba hajtatna.
Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy
levelet adott át az egyik lovásznak, a mikor a kocsira felült.
Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a
pecsétet feltörni sem lehetetlenség.
A levél czimzete is meglepte már. «Méltóságos báró Tanussy Belizár
úrnak» szólt az.
Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál
epéskedő modorban tudatja a «báró urral», hogy miután őt a főispán
megsértette az által, hogy a felesége nevét kihagyta a meghivóból, ő sem
fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy
vezesse már most ő a nemesi banderiumot. Ő most megy haragját «in anima
vili» kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert
az «olcsó lelkek» alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.
Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el
tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is
rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet
más, mint maga a gyülölködő testvér, Belizár! Ő az udvari benfentes, az
ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas
körökben olyan rágalmakat az ángya felől, a melyek miatt azt a
meghivatásra érdemetlennek találták.
És ez ellen semmi oltalom!
Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább
rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak hozzányulni; csak a szép
asszonynak semmit, annak a szépsége arravaló, hogy mindenki rávadászszon
s ő meg ne védhesse magát.
A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró
úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is
olvasta.
Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy
senkije sincsen az egész világon.
De talán mégis van valakije.
Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, a mit többszörös
haragjában összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, a
miben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt
a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra
elolvasta.
Nem volt titok, hogy a fia hol van most és mivel foglalkozik. A
töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó urfi
mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt,
Mántay Móricz volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék,
tűzről pattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a
magányos ligetben, míg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.
Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet,
azzal a nádkunyhóval, «aztán legyünk ottan ketten, a kik sajtot
készítünk, halat szárítunk!»
Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében
rendet csináltatott a tiszttartó: ha az uri vendégek ide találnak jönni;
a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot
újra a partja közé szorították s egy keseredett virágágyat is
összeteremtettek valahogy mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból.
Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.
Egymagában ődöngött a szomorú fák között alá s fel.
Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, a mi a méregtermők
között első rangban áll. Ezt is úgy hívják, hogy «Belladonna»; hát
druszája. A szálas növény épen tele volt cseresznyealakú vadpiros
bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.
– Hej ha én ezt most beadhatnám valakinek!
Az a valaki nem más, mint a «kisebbik uram» Belizár.
Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öcscsét kisebbik
urának hívja!
Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég
állt a házhoz?
Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy
elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen
utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes
asszonyt, csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje
menni.
A középút egész hosszában végig szelte a kertet, mikor a mellékutból oda
kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a
háta mögül világított: az alak és az arcz csak a közeledéssel kezdett
mindinkább ismerhetővé lenni. Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt
az út közepén s a közeledőn felejté tekintetét.
Az az alak volt Belizár.
Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. A
míg annak az arczán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a
korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár élvkereső életmód,
hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt
nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig
változott meg valamit s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros
hányivetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és
modorában, igazi előkelő levente volt. Már messziről levette a kalapját
sógornője előtt.
Az pedig, mint egy Megæra toppant eléje, s összeszorult öklében vért
eresztett a két méregbogyó.
– Hogy mersz te idejönni? Te üldöző ördögöm! kiálta Belizárra.
Az pedig fejhajtva üdvözlé őt s nyugodt hangon válaszolt.
– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, a mikor a hozzám irt levelét a
férjednek feltörted s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy
hozzám intézett egyenes felhivás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak
rá.
– Minő felhivásról beszélsz?
– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a
feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.
– Hát tagadod talán, hogy ezt a gyalázatot te követted el rajtam?
– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom,
hogy mi okozza azt? és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle?
– No hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? csak olyan jó, mint
maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? csak olyan jó, mint akárki az
asszonyok közül. Tudnak rám valamit, a mi ürügy lehet, hogy ilyen
csufosan ajtót zárjanak előttem?
– Hallgass rám és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt
a mérges bogyót.
– Mi gondod arra? Ha nekem úgy tetszik, lenyelem.
– No hát add ide az én kezembe, s ha azok után, a miket veled közölni
fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.
Sára asszony eldobta a két méregcseresznyét a kezéből.
– Mit tudsz hát felőlem? hadd hallom.
– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi
udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigoruak.
Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a
katholikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz,
mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy világi fejedelem ajtaján
be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál
szeretőjének tartanak.
Sára halálsápadttá lett e szavakra.
Belizár folytatá:
– E felett nem lehet vitatkozni. A római katholikus hit a házasságot
felbonthatlan szentségnek ismeri.