A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a
farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök
valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.
A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája.
Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak,
talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.
Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek
folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.
Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a
vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei
közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt
felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak,
csattogó szájuk a vizet habuczkolja.
Egyenesen arra felé tartanak, a hol a két tüzrakás ég.
Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól
érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két
fenevadat.
Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem
védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből
lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.
De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely
bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két
czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó
tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó
szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az
ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük,
de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla
puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította
rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok
ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki
akarta próbálni, hogy mit tud?
A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s
csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel
elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra
kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a
fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant
feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje
kullogó lépésben.
Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes
hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól
oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott
lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a
fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán
hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas
ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már
egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem
pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon
megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára
elnémult a sziget távoli bozótjában.
Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában
azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá
változni? – – Hát így ni!
A ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.
– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!
S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan
életet!
Hát nem ártatlan életű-e a bivaly tehén?
Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró,
pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti
vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még
valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja
fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit
összecsattogtatja.
Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a
nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá:
«Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta
kötényébe szedett füvel.
A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy
lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt
az ormótlan állatot.
Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.
– No, ne reszkess, majd elmegy az innen!
Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű
bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.
Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta
a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő
otthon «a nagyságos mamánál».
Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi
kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már
csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon;
a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most
aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája.
Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de
annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva.
Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor indái
bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e
nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a
feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a
honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.
De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai
barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják,
hogy «kávé».
Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két
nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák
majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor
helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a
miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül
vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.
E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt
dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta
találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára
a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos
nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer
a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb
igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak
úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag
orrával egyet taszított a védasszonyán.
– No hát mi bajod? Mi kell?
Ujabb nyöszörgés.
– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki
szoptatja meg.
No most egyszerre rájött! Fittyet vetett ujjaival.
– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez
bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.
Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, mert biz
abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni
kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó,
illatos bivalytejjel.
Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi
rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte
az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett
alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.
De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg
fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni
állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes
kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten
absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már
akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a
kivánságot.
Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes
kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban,
honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta
bivalyról semmit.
ESKÜVŐ A FŰZFA ALATT.
Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő
vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a
lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel
s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. –
Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes
rózsám csókolj meg!»
Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok
ütnék a távolban a taktust hozzá.
Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját.
Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz
gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.
– Lesz neked «kapsz!»
Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak,
abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van;
mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még
csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint
egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet
kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat
két evezős hajtja, azok a segédmunkások.
Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a
csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a
czuppanó pázsitba.
– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát
ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.
S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!
Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.
Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról,
s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve.
Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.
De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak,
mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske
megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett
nála hevenyében.
Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen;
megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle,
azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz
cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak neki békét
addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta
Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve:
«megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak
mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a
földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai,
visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz
gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy
fogja.
– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a
ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.
Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a
Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek
minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy
darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem
kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy
csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak
tudásának fájának gyülmölcsét».
Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.
– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?
– Hazudjak, vagy igazat mondjak?
– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.
– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.
– Te lőttél!
– Nem hallottad a lövéseket?
– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.
– Azok másnak szóltak!
– Ugyan mit lőttél?
– Igazat mondjak?
– Ha hazudsz, közel a tenyerem!
– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.
Pátts! Már hangzott is a fenyitő tenyér.
No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról
visszafizetve a kapottat.
– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom,
hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.
– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.
– Szakáll is ez?
(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)
– Hát mondd, hogy hiszed!
– Hiszem! És viselni fogom bőrüket kaczagánynak, azt is elfogadom.
– Csak te kaczagj!
A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.
– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a
vacsorához pamlagnak.
Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a
tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne
erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!
Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb
lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a
hárman.
Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki
műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle
ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda
kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized
mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel
járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph!
Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a
bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza
keréktalppal?)
Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre
telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros
halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a
hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay
készítette a partpadmalyba.)
Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal
(«almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő
maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné
maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak
a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy
pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves
egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta,
eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg
poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl
a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek,
nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba
szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül
marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott
párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé,
Mántay álmainak paradicsoma.
– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és
szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?
– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok
teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a
falu teheneit.
– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a
tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.
– De hát hol vetted te azt a tehenet?
– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is
hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen
orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit
látsz, hanem redves fa.
A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az
eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem
is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.
De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a
kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások;
nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra
fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt
a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit,
mert az állkapczája már el volt lőve».
– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid,
csendes hangon.
Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.
– A másik ott fekszik a bokorban. Félre húztam, mert nagyon csunya volt.
A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.
Manónak jegesedni kezdett a vére.
– Hisz ez rettenetes dolog!
– Dicsőséges egy asszony! kiálta fel Mántay Móricz.
– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam
első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet
üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a
tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.
S azzal elkezdett csufondárosan kaczagni.
Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá
sűrű csókjaival.
A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt,
him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte
a tenyereivel.
– Csodaasszony! valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!
A munkások éljent rivallkoztak.
– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt
fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.
– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna,
viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!
– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán
reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.
– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor
ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a
farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt
maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.
Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a
kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra
pedig dicsekedve kiáltozott:
– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?
Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.
– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van
mindennapra való tejünk.
– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz;
egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!
– De ugyan egész Európában sincs! tódítá Manó hévvel.
– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a
dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a
helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a
miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a mappánkba. Legyen ennek a
helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».
Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.
– Negyven esztendő mulva város lesz ezen a helyen!
S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e
nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.
– No, még egy pohárral ebből a kávéból. A míg a tűz elhamvad.
Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával
elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt.
Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni,
dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a
mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban,
mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok
élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele
megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…
Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége
lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások
kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a
fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.
– Menjünk már aludni, mondá a főmérnök.
Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég
csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék
égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az
odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba
megelőzte Edison találmányát.
Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek
egymástól.
– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát
teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egy pár
lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.
Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)
– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.
– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok
rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.
– Pompás, a kinek pompás! De hát az asszony?
– Az övé a kunyhó.
– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?
– Hiszen még nem feleségem.
– Hogy-hogy, fiacskám?
– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve
jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió
kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az
nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.
– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?
– Hát így egyeztünk; azért közel vagyunk.
– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda
fektette maga és a menyasszonya közé.
– Épen úgy, apám.
– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában.
Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.
– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud
papot teremteni?
– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után
kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű
lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután
jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.
Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott
hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.
– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az
ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál,
aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem,
hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni.
Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem,
azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is
kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak
elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van;
elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam:
valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig
kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom
mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én!
Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy
senki fel nem oldoz.
Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni,
ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.
– Hozzátok már hamar azt a bádogot! kiabált Mántay.
– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a
kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is
utunkban vannak.
– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal
összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja;
ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem
büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári»
ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek!
Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom.
Soha igazabb áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én
elbocsátalak titeket!
Az öregnek megteltek a szemei könynyel.